PRAE.HU: Melyik volt számodra a legkülönlegesebb, leginspirálóbb környezet, ahol eddig dolgoztál?

Talán azt mondanám a leginspirálóbbnak, amikor 2020-ban elmehettem Salzburgba a Budapest Galéria által meghirdetett Művészcsere programba, és ott töltöttem el két hetet. A szoba ablaka a salzburgi várra nézett, és a műterem, ahol dolgoztam a Salzach folyó partján volt, egy gyönyörű klasszicista épület, amiben különböző stúdiólakások voltak. Akkoriban volt a covid járvány, tehát mi művészek egymástól eléggé elszigetelve dolgoztunk, viszont akkor jöttem rá, hogy mennyire fontos az alkotásnál, hogy az embernek egy tágas tér álljon a rendelkezésére.

PRAE.HU: Említetted az elszigeteltséget. Számodra alkotás közben fontos a magány, vagy az emberi interakciókból is igyekszel inspirációt meríteni?

Mivel nekem most közös műtermem van gyerekkori barátnőmmel és alkotótársammal, Metzing Eszterrel, ha nem is vagyunk folyamatosan egy helyiségben, de nagyon sokszor van az, amikor felhívjuk egymást telefonon, és beszámolunk legutóbbi ötleteinkről, eredményeinkről. Ő például fontos az életemben alkotótársként és barátként is. Az üvegből készült munkáimhoz speciális műhely szükséges, és ilyenkor Sipos Balázs műtermében alkotok. Ő dolgozik a saját munkáján, nekem pedig ad egy kis területet a saját műterméből, ahol gipszet tudok önteni, vagy éppen csiszolni. Amúgy közösségi ember vagyok, ezért számomra fontos a társaság és az inspiráló emberek.

PRAE.HU: Az, hogy te milyen hatást gyakorolsz az anyagra, megtekinthető az Instagramon, Facebookon vagy a kiállításaidon. Az általad megmunkált különböző anyagok milyen lehetőségeket rejtenek magukban számodra, milyen érzéseket vált ki belőled a papírral, a festékkel, az üveggel való dolgozás.?

A kulcsszó a transzparencia. A papír például egyáltalán nem mondható annak, míg az üvegnél át kell gondolni azt, hogy ha belső formával, azaz két formával dolgozok, akkor azt miként hangolom össze. Ki kell találjam, hogy mi legyen az üvegszobron belül. Csehországból rendelem az üveget, amivel dolgozok, és az égetés után bennük található különböző buborékok, vagy a pigmentek összefolyása más és más lehetőségeket kínálnak számomra. Most például azon dolgozok, hogy a színeket hogyan lehet keverni az üvegen belül, mintha egy akvarell festményt készítenék. Különbségnek mondanám azt, hogy az üvegnél átgondolt tudatos munkafolyamat van, a tervezést rajzzal kezdem, majd a skiccből átfordítom térbeli formává viasszal vagy agyaggal, utána negatív formát készítek, hogy a kemencében ebbe az üregbe belefolyjon az üveg, végül pedig csiszolom a tárgyat. A kollázsnál ösztönösen alkotok intuitíven, a képzettársításaimon keresztül, ez szabad és izgalmas folyamat, amikor sokszor én is meglepődök a végeredményen, mit hozott éppen a felszínre ez az alkotási mód.

Koleszár Stella: Somnia. Fotó: Hodosy Enikő

PRAE.HU: A street art alkotásaid egy közös térben, az utcán találhatók meg, és ebből kifolyólag jelen van egy közösség mindennapjaiban. Szerinted mi a kapcsolat a művész és közössége között, ami számára a műalkotás létezik?

A street art műfajában a tágabban vett tér rendkívül fontos, hogy milyen emberek élnek a környéken, milyen az épített mellett a természeti környezet. Más egy iskola udvarán lévő kis házat és megint más dolog egy kocsma falára festeni, ami a vendéglátóhely tematikájához illik. Bácsalmáson például csináltunk a Rakéta művésztelep alkotóival közösen 2017-ben egy kétszázötven méter hosszú falat ami az ottani focipályát vette körbe, egy ilyen hosszú fal esetében figyelembe kellett vennünk azt is ha elhalad mellette az ember érezzen egy átalakulást, egy folyamatot a különböző stílusú falfestmények között. Komesz Borcsival akivel megalapítottuk Muralinas nevezetű alkotócsoportunkat, legutóbb Balatonalmádin festettünk a Színes Lépcsők pályázat keretén belül. A Kígyók és létrák nevezetű társasjátékot vittük ki úgymond az utcára, aminek az volt a lényege, hogy ez a játék az ott élő családok mindennapjai részévé váljon és közösséget formáljon. Ezzel az alkotással a passzív befogadóból aktív résztvevő (játékos) lett. A kivitelezés egy hete alatt sok segítséget kaptunk az ott lakó családoktól, volt aki uzsonnát vagy ebédet adott és egy jó barátság is kialakult az egyik családdal a munka után.

Színes lépcsők – Muralinas

PRAE.HU: Amikor a művésztársaiddal összehoztok egy street art alkotást, akkor maga a projekt milyen lépésekből tevődik össze?

Konkrét példát hozok. Felfigyeltünk egy pályázatra, amit a balatonalmádi polgári egyesület írt ki, azonnal megtetszett nekünk és elhatároztuk, hogy beadjuk a pályázatot, és meg is nyertük. Látványterveket és akvarell rajzokat adtunk le a pályázatunkban, valamint a megvalósítás lépéseit is átkellett gondolnunk, miután megnyertük. Hónapokig terveztük milyen anyagokkal és milyen ütemben szeretnénk haladni, milyen színekkel tud a környezetének szerves részévé válni, majd egy hét alatt sikerült megvalósítani. Mindenképpen olyan festékekkel dolgozunk, amik a lehetőségekhez képest környezetbarát anyagok. Nem szeretjük azt, ha hígítót kell használni, vagy ha kiöntjük a fűre, akkor árt a talajnak. Másrészt pedig korábban nem dolgoztunk olyan munkán, amire rá fognak lépni az emberek, tehát arra is kellett figyeljünk, hogy kopásálló festék legyen, tehát sok szempontot kell figyelembe venni egy köztéri munka esetében.

PRAE.HU: A képeken az látszik, hogy A nyomatok című alkotásnál többen dolgoznak veletek együtt. Mi volt ennek a projektnek a koncepciója?

Ez egy olyan program volt, amit Pamuki-Balogh Viktória képzőművész barátnőm gondolt ki. Dunaszekcsőn a Krumplirétes és Murci Fesztivál, ami egy hagyományőrző közösségi esemény és ennek az újraélesztése volt a cél. Krumplinyomdákat készítettünk gyerekekkel és felnőttekkel egy hosszú kb négy méteres papírra, felfestettük a Dunát szimbolizáló kék kanyargó sávot, a program résztvevői pedig kedvükre nyomdázhattak különböző motívumokat, amik a Dunához és az otthonukhoz kapcsolódnak. Ez a közös projekt a 1111 Galériában lett kiállítva Budapesten.

PRAE.HU: Elterjed jelenség az, hogy azok az emberek, akik nincsenek folyamatosan kapcsolatban a képzőművészettel, nehezen tudják értelmezni a kortárs alkotásokat. Te milyen tanácsot adnál számukra, egy ilyen kiállításon, hogyan érdemes végig menni?

Kétféle alkotói attitűdöt szoktam megkülönböztetni: az ösztönös alkotót és a konceptuális gondolkodót. A konceptuális, azaz gondolati műveknél a produktum háttérbe szorul, és maga a gondolat folyama lesz itt értékes. Az ilyen történetközpontú művekre sokszor én is nehezen tudok ráhangolódni, és ha vannak leírások, nehezen veszem rá magam, hogy végigrágjam őket, ilyenkor segíthet ha a befogadó tárlatvezetéssel néz végig mondjuk egy kiállítást. Emellett vannak az ösztönösen alkotók, akik a vízióikból indulnak ki. Ilyenkor is lehet gát a befogadóban, aminek a kulcsa inkább az ízlés, mert ha például valaki nem szereti azokat a színeket vagy absztrakt formákat, amiket én használok, akkor nem lesz rá fogékony. Sok embernél látom azt, hogy a megértésben nagy gát a tudatlanság és az informálatlanság. Ha az oktatásban a vizuális nevelés nagyobb szerepet kaphatna, szélesedne az a közeg aki szívesen jár kiállításokra és kulturális eseményekre. A Muralinas-zal is ezen dolgozunk, hogy a gyerekek minél hamarabb találkozzanak nagyméretű képekkel, falfestményekkel, amelyek a vizuális nevelésbe is beleszólhatnak. Olyan színtereket keresünk, ilyen például a kórház, iskola és óvoda, ahol az emlékezésre is pozitív hatással lehet egy ilyen kép felidézése.

PRAE.HU: Jelenleg nincsenek objektív elvárások, mércék az ízlés és a stílus területén, amik mentén lehet rangsorolni a különböző alkotásokat. Ahhoz viszont, hogy valaki elismert művész legyen, mégis szükség van egy olyan közösségre, ami őt elismeri. Milyen elvárásokat kell teljesíteni valakinek ahhoz, sikereket érjen el a képzőművészet területén?

Ez nagyon összetett kérdés. Egyszer egy tanárom azt mondta, hogy minél többször látják az emberek ugyanazt a képet, az annál jobban beépül a tudatalattiba, és ezért is jobban működhet. Így van ez egy plakát esetében. „Úú, ezt már láttam valahol” – ez egy ilyen ismerős érzést kelt. Alapvető sikerrecept, ha az ember minél több helyen állít ki, szélesedik az a közeg, aki őt befogadja. Én például nem szeretem, ha egy alkotó mindig ugyanazokkal a munkákkal vesz részt a kiállításokon, zavar ha én egy évben több kiállításon ugyanazzal a tárggyal vagy képpel veszek részt. Tudni kell belőni az arany középutat, jó, ha ikonikussá válik egy-egy műved, de tudni kell megújulni is. Hasonlóan működik ez, mint az utcán fellelhető matricakultúrában, ha ugyanazokkal az alakzatokkal találkozik az ember, egy bizonyos matrica fontos is lehet számunkra. Nélkülözhetetlennek tartom, hogy a hétköznapi emberekhez is eljussanak az alkotásaim, és nem csak azokhoz, akik bemennek egy galériába. Jó, ha egy művész tud kapcsolódni a hétköznapi emberekhez is, viszont a külső elvárásokat elengedve meg kell találni művészként az úgynevezett vezérfonalat, ami csak a tiéd és abba kapaszkodva vagy azon végigmenni a pályán.

Koleszár Stella: Superbia. Fotó: Bíró Dávid

PRAE.HU: Ahogy te szétnézel magad körül, te, hogy látod, hogy egy pályakezdő képzőművésznek milyen pénzszerzési lehetőségei vannak?

Nekem például nagyon sokáig volt egy nyolc órás munkahelyem, e mellett vállalkozó is voltam, és még ott volt az egyéni alkotói munkáim. Rájöttem arra, hogy ez nekem túl sok, ez a három láb, amin nagyon nehéz stabilan állni, hogy mindenre jusson elég idő, és az embernek csak egy élete van. Otthagytam a nyolc órás munkahelyemet, és most megpróbálok teljes mértékben a munkáimból megélni, de hát nagyon nehéz. Ez sosincs úgy, hogy most pályán vagyok, és mostantól nem kell más munkákat vállalnom. Elkezdett fontos lenni az, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik nem kötelezően vannak mellettem, mint egy munkahely esetében, hanem azért, mert jó velük időt tölteni és együtt dolgozni. Szerintem elengedhetetlen, hogy egy képzőművész nézze a pályázatokat és ösztöndíjakat. Meg persze a jól kiterjedt szociális háló is nagyon fontos tud lenni. Lényeges, hogy legyen melletted egy galéria, ami a nevével, presztízsével a te munkáid értékét is növeli, viszont az is fontos, hogy a ne csak az elit számára legyen elérhető. Ez pedig egy ellentétes dolog, hiszen a galéria megnöveli az árát a munkáimnak, viszont így csak egy szűk réteghez tudok eljutni. Most azt csinálom, hogy a számomra ikonikusabb kollázsaimat képeslap formájában kinyomtatom, és így forgalmazom, hogy bárki meg tudja vásárolni, akinek tetszik.

Koleszár Stella kiállításáról (Kis Présház, Budapest, Bartók Béla út 44.) Nagy Rozi írt a prae.hu művészeti portálon, ez pedig a művész Instagram-oldala

Fejléckép: önarckép műteremben