Aki „szépirodalmat” ír, szinte mindenki, arról számol be, hogy egyrészt kell a munkájához valamekkora önbizalom, hiszen mondanivaló híján mit is közölne, másrészt viszont, a szöveg sikerültségét illetően óriási benne a bizonytalanság, ami megint fontos, hiszen különben önhittség miatti vakság fenyegetné. Az önbizalom és a bizonytalanság megléte miatt szinte mindenkinek, aki ír, van egy olyan első olvasója, akinek megmutatja az elkészült szövegét. Leggyakrabban szintén íróról vagy költőről beszélünk ilyenkor. Esztétikai szempontjaikat tekintve nem feltétlenül pendül egy húron az első olvasó és a szerző. Ám ami elengedhetetlen, az a magas fokú őszinteség, amit a szerző megkap az első olvasótól. Nem mindig kritikára van szüksége, sokszor elég annyi, hogy a vers vagy novella jó, esetleg nem jó. Rögtön látszik, itt inkább nagyon tapasztalt olvasó vagy alkotóolvasó zsigeri reakciójára van szükség.

Nos, ez a két dolog van a folyóiratok előtt: az írás és az első olvasó munkája.

A folyóiratok jelentik azt a következő lépcsőfokot, ahol megjelennek a publikációk. (Most a személyes blogokat nem számítom.) Azért van rájuk szükség, mert itt jelenik először a szerkesztő, aki (jó esetben) ugyanazzal az elvárással figyeli AA, mint BB, satöbbi, szövegeit. (Gondoljunk bele, mennyi figyelemhiányos kapcsolat, ember van – és itt mennyi figyelem jelenik meg – ez a mondat december 27-i beszúrás.) Egyrészt a szerkesztő által lesz egy szemlélete, arculata a lapnak, másrészt ő az első szűrő a szerző és a szélesebb közönség közt. A szerzőnek pedig azonnal gyanút kell fognia, ha a versét vagy prózáját több helyen is elutasítják. Akkor az valószínűleg nem jó. A lapszerkesztő tehát az első kapuőr. A szerkesztő tanáccsal, megjegyzésekkel látja el a szerzőket, nem pusztán közöl/nem közöl (nevezhetjük pedagógusnak, pszichológusnak és a mesterséges intelligencia szűrőjének is). Ő a szerző következő „barátja”. Tőle kapja a felemelő, és néha a lesújtó kritikát is, amire szüksége van, hiszen itt edződik, mondhatjuk, kicsiben, hogy a későbbiekben majd már helyén tudja kezelni az esetleges könyvére vonatkozó kritikákat is. A jó szerkesztő ismeri a szerzőket, a lapot, az olvasókat, neve garancia.

Máris eljutottunk egy következő etaphoz: az olvasókhoz. Az olvasóközönséghez, mely egy-egy portált, vagy nyomtatott újságot jellemez. Ha valahol meg akar jelenni egy szerző, akkor ezt a tényezőt is mérlegelni fogja. Vannak idősebb, vagy fiatal közönséget vonzó orgánumok, és olyanok, amelyek egy-egy egyetemi városhoz kötődődnek. Vannak hirtelen, sok pénzből létrehozott lapok, melyek főleg minisztériumi és polgármesteri, vagy politikusi asztalokon landolnak, de olyanok is, melyek bemutatói eseményszámba mennek, egy város, akár a főváros meghatározó irodalmi programját jelentik. Nyilvánvaló, hogy mindennél vonzóbb az élő, vitázó, nyüzsgő közeg. Ide tartozik még az a tény is, hogy a főbb vidéki egyetemi városoknak – Debrecen, Pécs, Szeged – van saját, nagy hagyományú folyóiratuk, az Alföld, a Jelenkor és a Tiszatáj, melyek többnyire képesek a friss egyetemistáknak gyakornoki lehetőséget nyújtva bevonnia pályakezdőket a lap működésébe, és így az aktív, irodalomkedvelő fiatalok körét létrehozni. A gyakornokok főleg az online felületeken tudnak aktívak lenni, és ha ott megállták a helyüket, akkor fokozatosan publikálnak papíron is.

A folyóirat tehát csak részben a benne található szövegek összessége egy vizuális egységbe rakva – a lap az a szellemi közeg is, ami állandó vagy visszatérő szerzőkből, az esetleges grafikusokból, a szerkesztőkből, a gyakornokokból, az évek során kialakult tematikai sorból, figyelemirányításból áll. Így vannak fiatal szerzőket felfedező, a peremműfajokra nyitott, a mindenkori „krémet” közlő, a külföldi irodalomra koncentráló, tudományos, szakmai eredményeket koncentráltan bemutató lapok, melyek így az egyetemi oktatásban is helyet kapnak. (Egy kísérletet tettem, megkérdeztem a közösségi médiában kedves ismerőseimet, hogy írják meg kommentben: ha valamely ma is létező offline vagy online irodalmi lapban szeretnék megjelentetni versüket, novellájukat, esszéjüket, tanulmányukat - melyik lenne az, és a következő válaszokat kaptam: Alföld, Bárka, Élet és Irodalom, Eső, Hévíz, Győri Műhely, Helikon, Irodalmi Szemle, Irodalomismeret, Irodalomtörténet, ITK, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Kulter, Látó, Műút, Pannon Tükör, Prae, Székelyföld, Tempevölgy, Tiszatáj, Új Forrás, Új Várad, Vörös Postakocsi, zEtna.)

A példányszám mumusa az internet világában már nem annyira meghatározó (minden lap elérhető előbb-utóbb online is), de érdemes beszélni róla. Egy folyóirat valós példányszáma a pár száztól a pár ezerig terjed, de ugye az olvasótábor mérete kevésbé perdöntő, ha a szakmai mag olvassa. A hatalom tudja növelni a példányszámot, hiszen megrendeltethet különböző intézményekkel, illetve a könyvtárakkal tetszőleges mennyiségű kiadványt. Ám itt ne feledjük: bár a könyvtárakban van esély arra, hogy jó kezekbe kerüljön egy példány, az évek során kialakult „érzelmi” döntések általában esztétikai eredetűek, vagy valamely csoportosulás iránti kíváncsiság motiválja őket. Azaz a mennyiség nem olyan nagy súllyal esik a latba, kis példányszámú folyóiratnak is lehet nagy hatása.

Prae 2013/1 – Vagány históriák 2: Költők szeretteikkel – Bach Máté fotóival

Prae 2013/1 – Vagány históriák 2: Költők szeretteikkel – Bach Máté fotóival

Prae 2013/1 – Vagány históriák 2: Költők szeretteikkel – Bach Máté fotóival

Prae 2013/1 – Vagány históriák 2: Költők szeretteikkel – Bach Máté fotóival

Prae 2013/1 – Vagány históriák 2: Költők szeretteikkel – Bach Máté fotóival

Prae 2013/1 – Vagány históriák 2: Költők szeretteikkel – Bach Máté fotóival

A „nincs pénz” mantrája – „minek ilyen kis országba ennyi folyóirat” – szerintem hamis. Leleplezi ezt az a tény, hogy az állami intézmények maguk is újabb meg újabb irodalmi, kulturális, művészeti lapot indítottak, vagy működtetnek tovább régebbieket, nem kevés pénzből: Magyar Krónika, a kultura.hu, a PKÜ egyéb médiumai, az MMA lapjai – néhányuk olyan vastag papírra készül, hogy szinte szalámit lehet szeletelni vele. Ezek létrehozási költsége meghatározhatatlan, de szerény becsléseim szerint összességében elmegy rájuk annyi pénz, mint a „rendes”, civil, vagy teljesen szakmai alapon szerveződő kiadványokra. Hozzávetőlegesen évi egy-két milliárd forintról van szó az adófizetők pénzéből. A lapok világa sajnos mindenképp támogatásra szorul, amit közös kasszánkból kell finanszírozni.

A pénzosztók (NKA, PKÜ, MMA) szerepe felelősségteljes. Normális esetben a 2024-es kiadásokra a pályázatokat már 2023 nyarán kiírnák kiszámítható ritmusban, a kritériumok pedig egyértelműek lennének. Aztán, ha valaki beadott egy pályázatot 2022-ben, majd 2023-ban tartalmilag annál jobbat nyújtott be, akkor meg kellene kapnia a támogatást, amennyiben nincs jelentős forráscsökkentés. Egy-egy médium mások kárára történő „kitömése”, „túlszeretése” (értsd: rengetegen semmit nem kapnak ez meg az viszont rengeteget) indokolatlan, mert egyrészt lehetetlen, hogy egymaga lásson el annyi feladatot, ahogy ezt ígéri, másrészt korrupciógyanús a mechanizmus. Ahogy az is gyanús, ha nem ismerjük a döntéshozókat egy-egy kuratóriumban, de olyan információk is keringenek, hogy a különböző intézmények kurátorai közt átfedés is van, ráadásul kurátorok olyan lapokról is szavaznak, melyek kiadása hozzájuk vagy intézményükhöz köthető.

Van egy külön felháborító része a magyar folyóirat-, és általában a kultúrafinanszírozásnak – ez pedig a nevezési díj. Ha az eleve forráshiányos, támogatásra szoruló szféra szereplője pénzhez akar jutni, akkor be kell fizetnie a nevezési díjat. A Prae az utóbbi évben a különböző pályázatokra sok százezer forintnyi nevezési díjat fizetett be – úgy, hogy az egyébként színvonalas pályázatainkat elutasították (a színvonalat azért gondolhatom állandónak, mert a pályázatok tartalmilag nagyon hasonlítanak egymásra). Tehát ezekben az esetekben még a művészeti szféra támogatta az államot.

Végül el kell mondanom egy személyes tapasztalatot. Egyes, főleg állami lapok szerkesztői szépen megélnek, anélkül, hogy valós szakmai hasznuk lenne, hivatkozásai lennének a cikkeiknek. Mások pedig, akik esetleg saját családi kasszájukból rakják össze a lapot, szépen hivatkozott anyagokat publikálnak. Akik kapnak is pénzt, havi pár tízezer forintért szerkesztenek, azaz ez szinte mindenkinél másodállás, szerelemprojekt. Nem mindegy, hogy a szerkesztők, szerzők a hátukon viszik a terheket, mert szívügyükről van szó, vagy a markukat tartják. A támogatások elmaradása, hektikussága viszont azzal jár, hogy megszűnnek lapok, tetszhalottak lesznek, vagy anyagilag tönkremegy az az ember (és családja) a szerkesztőségben, aki felelősséget érez érte.

És mivégre a paláver, ez a sok hűhó? A válasz egyszerű. Így lesznek olyan alkotásaink, amelyek önismeretre serkentenek, elgondolkodtatnak, szórakoztatnak, amelyek összekötnek olyan embereket, akik nem állnak egymással családi kapcsolatban. Kis idővel ezek az írók és költők az ország számára is jelentéssel bírnak, a külföld őket olvasva ismer ránk (és magára). Lehet, hogy a jövőben másképp alakul az emberiség sorsa, mint eddig, az írott kultúra visszaszorulását már jó ideje diagnosztizálják. Nemrég látott napvilágot a Valenciai Egyetem egy 470 ezer fős kutatáson alapuló tanulmánya, mely szerint a nyomtatott szövegek olvasása hat-nyolcszorosára növelheti az emberek szövegértési képességét, szemben a digitális olvasással. Nem mindegy, hogy egy kiszámíthatóan működő struktúra támogatja az írott kultúráért folytatott küzdelmet, vagy a kiszámíthatóság hiánya a rombolást segíti. Az írók és költők majd ezt is regisztrálják.

A cikk illusztrációja a Prae 2013/1-es száma – Vagány históriák 2: Költők szeretteikkel – Bach Máté fotóival