A három részre tagoldó mű főszereplőjével, Ginával (Gigi, Regina – minden életszakaszában másképp hívják) nehéz együtt menni,  szinte egyetlen olyan tette vagy gondolata sincs, amivel az olvasó azonosulni tudna. Mégis kíváncsi a történetének alakulására, hiszen a szerző  jól tudja, hol és hogyan kell fokozni a feszültséget, sejtetni, elhallgatni. Néha azonban az események szintjén olyan banalitást enged meg magának, ami beárnyékolja az hangsúlyos történések hitelességét.

A Forgatókönyv címet viselő első egység huszonkét fejezeten keresztül mutatja be a lány több irányból és módon történő folyamatos bántalmazását. Egyrészt a nevelőapja által elkövetett állandó szexuális zaklatást és azt, ahogyan a lány anyja ehhez aszisztál – ami addig fajul, hogy amikor a férfi meg akarja őt verni, beküldi inkább hozzá Ginát, mint egy szexuális eszközt, játékszert. Másrészt azt, hogy a lány a bentlakásos iskolában úgy igyekszik megtartani egyetlen barátját, Sütit, hogy folyamatosan felkínálja neki a testét, ami sokszor csak ront a helyzeten, hiszen a fiú néha visszautasítja, ez pedig a lány számára megalázó. Ezen kívül ott vannak még a beszólogató osztálytársak és a fizikai érintésekkel „udvarló” fiúk, akiknek Ginához való viszonyulása megmutatja, mennyire kiszolgáltatottá válik egy olyan lány a világ számára, aki csak abnormális szexuális helyzetekkel találkozik. És ha mindez nem lenne elég, bejön egy vallási szál, folyamatosan térnek meg és csatlakoznak gyülekezetekhez az eddig kicsapongó életet élő diákok.

Eddig a pontig van meg az irodalmi igényesség. Mind nyelvileg mind a történet szempontjából az első rész végéig jól megkomponált szöveget olvasunk, ami azt a benyomást kelti, mintha a szerző együltében írta volna meg. A regény ezen része, bár fojtogató atmoszférát teremet, egyáltalán nem taszít ki, nem érzi azt az ember, hogy nem akar ebben a világban maradni, sokkal inkább hajtja a kíváncsiság. Ha ez a százkilenc oldalon át tartó történet a saját síkjában folytatódna, elégedettséggel tenném le a kötetet.

Ám a második egység, a Terápia egy új vonalat húz meg, ami stílusban és hangulatvilágában nagyban hasonlítható a lektűrirodalom egyik bestselleréhez, Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című művéhez. Igaz, a Péterfy-Novák-könyvet tematikailag inkább az első egységgel lehetne párhuzamba állítani, mégis ide kötöm, hiszen mindkettő ridegséget sugároz, eltávolítja a szövegtől az olvasót. Míg Kiss szövegét az első részben nyelvi pontosság és éles brutalitás jellemzi, addig a másodikban túlzásokkal szembesülünk.

Bár értem, hogy a szerző azt kívánja bemutatni, mennyire ki tud siklani, tönkre tud menni egy gyerekkorában bántalmazott nő élete, milyen nehezen alakít ki kapcsolatokat, mennyire aláveti magát a férfiaknak, folyamatosan azt gondoltam olvasás közben: nem hiszem el, hogy még ez is megtörténik. Jobban megfogott volna a szöveg, ha a szörnyű gyerek- és fiatalkor utáni időszak kicsit árnyaltabban van ábrázolva. De még inkább, ha kevésbé direkt leírásokból értesülök az elhibázott házasságról, amelyben a férj mind verbálisan, mind fizikailag bántalmazza Reginát.

Ebben a részben a főszereplő E/1-ben beszél, mintha valóban egy terápiás kezelés során mesélné el a vele történteket, ám erről szó sincs, nincsen pszichológus, nincsen visszakérdezés, nincsen válasz. Érdekes ez a szám és személyváltás, hiszen az első egységben – bár E/3-ban beszélt egy eleinte külső megfigyelőnek tűnő narrátor – láthattuk Gina szemszögét, az elbeszélő tudott a lány gondolatairól. Mindezt kellő távolságtartással mutatta meg, inkább csak fel-felvillantott egy-egyet közülük. A Terápiában viszont frontálisan az olvasó elé áll Regina belső világa, még sincs nyoma önreflexiónak vagy önismeretnek legalább. Ezt a kidolgozatlanság legfőbb jelének tartom, Kiss nem árnyal, nem értékel, inkább csak szembesíteni próbálja az olvasót a történtekkel.

Az egységben pontos dátumokkal találkozunk, ami sem az előzőben, sem az ezt követtőben – Megszólítások –  nem fordul elő. A kötet középső része a főszereplő szekta-szerű gyülekezetekkel való kapcsolata és rosszul sikerült házassága által mutatja be, milyen egy nőiségében meggyalázott, önmagát ennek kapcsán teljesen alulértékelő feleség, anya élete. Kiss remekül érzékelteti, hogy abban az esetben, ha valaki nagyon fiatal kora óta él nemi életet és sosem volt normális szerelmi kapcsolata – a Sütivel való barátság feltétele is a szexuális együttlét –,  nem meglepő, hogy rosszul választ felnőttként társat, ahogy az sem, hogy mindent eltűr neki. Ez a rész nem szippantja úgy be az embert, mint az előző, hiszen aki a könyvben felvonultatott vallási körökben nem jártas, nem tudja teljesen megérteni, hogyan gyakorolhatnak ekkora hatást független, felnőtt emberek életére. Illetve, hogy ezek az emberek hogyan retteghetnek ilyen elvakultan attól, hogy egyes nőket megszáll a sokat emlegetett Jezábel, aki a bálványimádás, lázadás képviselője.

A harmadik egység levelekből áll, megszólal Tibor, a férj, Eszter és Andrea, Regina segítői a férjétől való szökésben – amire nem magától jött rá, hogy meg kellene lépnie –, a hőssé avanzsált főszereplő anyja és kisfia, Ábel. Ezek a szövegek stílusban elütnek egymástól, tehát a különböző hangok megpendítése sikeres, ám néha olyannyira könnyed hangulatú és szlengszavakban túltengő akar lenni, hogy olyakor-olykor már kellemetlen olvasni. Vitathatatlan, hogy a három rész megszólalásmódjainak elkülönülése újítás a traumairodalom paradigmái szempontjából, hiszen az ilyen jellegű írásokban nagyrészt a traumát elszenvedők szemszögéből láthatjuk az eseményeket, itt azonban a sérelmek okozói is lehetőséget kapnak, még rosszabb színben tűntetve fel ezáltal önmagukat. A levelek által direkten láthatóvá válik az a manipuláció, amit korábban csak Regina elbeszéléséből vagy az első rész narrátorának sugalmazásaiból ismertünk.

Az első bekezdésben feltett kérdés végigvonul a regényen, egészen a levelekig nem tudjuk meg, a szerző vajon tényleg hisz a gyülekezetek tanításaiban vagy iróniával és személyes tapasztalaton alapuló közvetlen közelségből akarja bemutatni, mennyire ellenzi őket, már-már undorodik tőlük. A zárlat visszatér a kezdethez, a két mondathoz, ami egyébként számos alkalommal megismétlődik, biztosítva a regény dinamikáját. „Egy nőalak szürke kontúrja a kora hajnali kék derengésben. Ahogy az ég egyre világosabbá válik, az alak az ellenfényben egyre feketébb.” A vég visszatér a történet elejére, ám a főszereplő nem süllyed újra bele, hiszen az utolsó sor nem egyenlő az elsővel. A nőalakot kirántja a helyzetből, hogy ott áll mögötte kisfia néhány szavas levele, ami segít lezárni a múltat, belenyugodni a történtekbe, és a kisfiú figurája egyúttal reménysugarat is jelenthet a jövőre nézve.

Kiss Judit Ágnes: Egy nőalak szürke kontúrja, Kalligram, Bp., 2023