Ridley Scott korunk egyik nagy öregje, veterán rendezője Martin Scorsese és Clint Eastwood mellett. Scott és Scorsese legújabb alkotásai, a Napóleon és a Megfojtott virágok (utóbbiról kritikánk itt olvasható) speciális esetek, mert eredetileg az Apple TV+-ra, tehát kisképernyőre készültek. Ettől persze még mindegyik régivágású, monumentális történelmi film, amelyeknek nyilvánvalóan inkább a nagyvásznon a helyük. Ezt belátta a streamingszolgáltató is, úgyhogy mindkét művet a mozikban csodálhatjuk meg idén ősszel. Forgalmazásuk és zsánerük mellett az is közös bennük, hogy jó hosszú játékidővel rendelkeznek: Scott Napóleonja két és fél órás eposz, a Megfojtott virágok pedig három és fél órát követel az életünkből. Előbbi többet is fog, mert a rendező már meglebegtette interjúiban, hogy az Apple bemutatja a bővített változatot a streamingplatformon, és ez két órával hosszabb lesz a moziverziónál. Ennek ismeretében a Napóleon nézése közben azon töprenghetünk, hogy mi lehet abban a plusz két órában, amelytől megfosztottak vagy „megóvtak” bennünket. Sokat töprengeni nem is kell, mert sajnos ordít a cselekmény során, hogy mit kellene bővebben bemutatni, illetve, hogy valószínűleg mi maradt ki.

Napóleon Bonaparte talán az egyik legellentmondásosabb történelmi személy, akinek az életéről bőven készültek már filmek és soroztok a némafilmkorszaktól, Abel Gance monumentális, öt és fél órás alkotásától a Marlon Brando-féle Desirée-n és a Rod Steiger főszereplésével bemutatott Waterloo-n át a Christian Clavier remek alakításával megkoronázott 2002-es miniszériáig, a Napóleonig. Sőt, a hódító személyét nem lehetett megkerülni a 2016-os, szintén sorozatformátumú Tolsztoj-adaptációban, a Háború és békében sem, amelyben Mathieu Kassovitz formálta meg Napóleont.

Tulajdonképpen, ahány adaptáció, annyiféle értelmezés létezik a francia császárról. Sőt, még egy életművön belül is radikális eltéréseket tapasztalhatunk. Gance az 1927-es heroikus némafilmben klasszikus romantikus hősként mutatja be a fiatal Bonapartét. A rendező harminc évvel későbbi művében, az 1960-ban a mozikba került Austerlitzben Napóleon groteszk figura, már-már mániákus őrült, aki betegesen féltékeny Jozefinára, miközben maga is csalja a feleségét.

Talán egyik ábrázolásmód sem hamis vagy hazug, mert Napóleon valóban remek hadvezér volt, inspirálta katonáit, karizmatikus politikusként képes volt maga mellé állítani egész Franciaországot, nem utolsósorban számos előremutató rendelkezése volt, élen a Code Napóleon polgári törvénykönyvvel. Ugyanakkor nagyravágyó volt, a francia forradalom alatt és a terror éveit követően elért sikerei megrészegítették őt, egyre többet és többet akart, hódítását, államcsínyét, hatalomvágyát pedig demagóg szövegekkel próbálta palástolni. Többek között a forradalom eszméi és a köztársaság megőrzéséről, a demokrácia terjesztéséről papolt, holott rákényszerítette hatalmát az erőszakkal elfoglalt országokra (lásd az egyiptomi hadjárata és a spanyol konfliktusa alatti lázadásokat). Ráadásul a nőkkel is megalázó módon bánt: Jozefina császárnét többször megcsalta, majd az utód reményében „dobta” őt Mária Lujzáért, és ismeretes a lengyel szabadságért küzdő Walewska grófnővel folytatott félig-meddig titkos, kizsákmányoló viszonya is. Napóleont tehát a feministák is joggal támadják. Ridley Scott az Empire magazinnak adott interjúban pedig egyenesen Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlította a császárt.

A filmben ez a hasonlóság tetten is érhető, de talán túlzás volt a rendező részéről, mert bár rengetegen haltak meg miatta, Napóleon mégsem érdemli meg, hogy egy lapon emlegessük tömeggyilkos diktátorokkal. Ráadásul a film sem ennyire kegyetlen, még ha az Austerlitzhez hasonlóan jellemzően groteszk figuraként mutatja is be Napóleont Joaquin Phoenix újfent lehengerlő alakításában. A cselekmény 1793-ban, a forradalom alatt, a terror csúcspontján veszi fel a fonalat. Innen tempósan halad az első nagy siker, Toulon erődjének ostromától a Jozefinával való megismerkedésen és az egyiptomi hadjáraton át a császárrá koronázásig és Waterloon keresztül Szent Ilona-szigetéig. Scott tehát végigzongorázza az életmű legfontosabb szakaszát, közben pedig nagy hangsúlyt fektet Napóleon és Jozefina viharos, de szenvedélyes kapcsolatára. Tulajdonképpen ez adja a többletet a korábbi filmadaptációkhoz képest, bár a 2002-es minisorozat is mélyre ásott a duó viszonyában.

A rendkívül stílusos rendezésre és az egyedi hangnemre semmiképp sem lehet panasz. Ridley Scott maga mögött hagyta a Gladiátorra jellemző romantikus pátoszt és a Mennyei királyság sötét, kegyetlen mítoszrombolását egyaránt. A Napóleont a groteszk irónia hatja át az első jelenettől, Mária Antónia királyné lefejezésétől kezdve: ez alatt ugyanis vidám mediterrán zene szól.

Scott pedig a továbbiakban sem vesz vissza ebből a hangnemből, még akkor sem, amikor Napóleon és Jozefina először találkoznak egy lebujban, ahol a nő olyan ürüggyel megy oda a leendő császárhoz, hogy zavarja a nézése, mire Bonaparte csak hebeg-habog. Találkozásuknál talán csak a „leánykérés” groteszkebb, ami nem is igazi leánykérés, hanem inkább „fiúkérés”, mivel Jozefina minden korábbi filmes változatánál rámenősebb és szexuálisan kihívóbb.

Scott a csatákat sem pátosszal vagy kizárólag vérmocskosnak mutatja be: iróniával ábrázolja az 1812-es katasztrofális orosz hadjáratot, élen Moszkva felgyújtásával és a császár szánalmas menekülésével. Hasonlóan egyszerre nevetséges és megdöbbentő a rövid egyiptomi epizód, a rendező szabályos anti-csatajelenete szerint elég néhány ágyúlövéssel szétbombázni a piramisok tetejét, hogy a sokkos állapotba került ellenség megadja magát. Lehet, sőt ez utóbbi esetben biztos, hogy Scott feláldozta a történelmi hitelességet a látvány oltárán, azonban kétség nem fér hozzá, hogy a korábbi feldolgozásokhoz képest eredeti módon ábrázolja Napóleon ellentmondásosságát, viszonyát Jozefinához és a leigázott területekhez.

A groteszk irónia azt is jól érzékelteti, hogy miként tekintettek az uralkodók az emberéletekre. Még Napóleon viseli a leginkább a szívén katonái és a többi nép sorsát annak ellenére is, hogy kartácstűzzel oszlat tömeget Párizsban, hiszen ő az egyetlen államfő, aki ott áll a csatamezőn a seregével. Sándor cár vagy I. Ferenc szinte teljesen izoláltak, két külön világ az övéké és a háborúk világa, előbbi kiváltképp nem tudja felfogni ésszel a helyzet komolyságát, különös tekintettel arra, hogy mit jelent a béke és a szövetség felrúgása. Ennyiben a Napóleon a Mennyei királyság párdarabja, mivel más módon, a vezetők szemszögéből és ironikus hangnemben, de érzékelteti, hogy mennyit ér az „alattvalók” élete ebben a korban.

Ridley Scott ígéretéhez híven jó néhány csatajelenetet is felvonultat, de ezek közül valójában csak háromnak adta meg a módját, a többi rövidebb, sőt a borogyinói ütközet szinte csak egy villanás. Feltehetően a rendezői változatban behatóbban megismerhetik majd a nézők ezeket is. Az első, a touloni erődostrom zseniális, ahogy a jégen, hóban zajló austerlitzi ütközet is, és természetesen a moszkvai kudarc is igen látványosra és feszültre sikerült még úgy is, hogy ez sem kapott túl sok játékidőt. A mindent eldöntő waterloo-i ütközet kisebb csalódást okozhat azoknak, akik látták Szergej Bondarcsuk 1970-es, már említett filmjét, amelynek a második fele csak erről az ütközetről szól. Scott is beleadott apait-anyait a jelenetsorba, rengeteg statisztát vonultat fel, bemutatja a legfontosabb mozzanatait, de így is túl gyorsan lezavarja ahhoz, hogy igazán át lehessen élni a vereség és az értelmetlen öldöklés borzalmát.

Ugyanis a játék erre megy ki, a Napóleon a végén didaktikus módon közli háborúellenes (vagy inkább uralkodóellenes) üzenetét, azaz felsorolja, hány millió ember veszítette életét a napóleoni háborúk alatt, az ideológiák nevében, a hatalomért folytatott értelmetlen küzdelmek során.

A waterloo-i, de még inkább a borogyinói csata viszonylagos rövidsége tulajdonképpen a Napóleon legnagyobb hibájának a szimptómája. Scott a Mennyei királyságnál is megütötte a bokáját azzal, hogy túlságosan is megvágta a filmet, így az összecsapottnak, elnagyoltnak hatott. Sajnos ez a Napóleonra is jellemző. Scott legújabb műve olykor epizódokra esik szét, nem érezzük az összefüggést a jelenetei és a jelenetsorai között. Olykor már csak az időrendiség tartja össze a cselekményt, annyira sietős a tempó, a film akkorákat ugrik az időben. Hatalmas hiba volt még csak említést sem tenni az 1813-as lipcsei csatáról, a „népek csatájáról”, ami tulajdonképpen az austerlitzi ütközet páradarabja, csak ez Napóleon katasztrofális vereségét hozta el az osztrák, orosz, porosz, svéd és magyar koalícióval szemben. Jóval a moszkvai katasztrófa után történt ez, Scott műve mégis kihagyja és a császár bukását az 1812-es orosz hadjárattal köti össze. Játékfilmről van szó, ezért kár elvárni tőle, hogy a napóleoni háborúk történelmét a maga teljességében megragadja, még talán az is megbocsátható Scottnak, hogy nem foglalkozik a spanyolországi eseményekkel, amelyek szintén nagy kudarcot jelentettek az uralkodó számára. Ám azt sugallani, hogy az oroszországi hadjárat vetett véget Napóleon uralmának, súlyos baki, alapvető félretájékoztatás, még ha hozzá is járult ahhoz, hogy a császár iránti rajongás belföldön, illetve a tőle való félelem külföldön alábbhagyjon.

A két órányi hiányzó anyag Napóleon és Jozefina kapcsolatán is érződik, bár Scottnak a magánéleti szál sűrítése érezhetően jobban ment, egészen frappáns, jól megválasztott jelenetekkel volt képes megragadni az ellentmondásos, szenvedélyes, „se veled, se nélküled” viszonyt. A rendező értelmezésében elemi erejű, ösztönös vonzalom köti össze őket, ezt pedig állatias, egyszerre nevetséges és nyers szexjeleneteken keresztül ábrázolta. Az ösztönösség összetevője, hogy mindketten elcsábulnak, bár ebben a történetben inkább Jozefina csalja meg Napóleont, pedig valójában utóbbinak is bőven volt vaj a füle mögött. Ennek ellenére a kettejük közti kötelék elszakíthatatlan, legyen szó bármilyen konfliktusról, akár a tányérdobálásról vagy az ordítozásokról. Napóleon valójában egyszer „csalja meg” úgy igazán feleségét, amikor Mária Lujzát veszi el az utódnemzés végett, azonban Scott értelmezésében a szenvedély ezután sem szűnik meg kettejük között, sőt a férfi szinte Jozefinára tekint a gyermek édesanyjaként, nem pedig Mária Lujzára. Szerette volna, ha kettejük szerelmének gyümölcse lesz a trónörökös, de ez biológiai okokból kifolyólag nem jöhetett össze.

Ilyen módon a Napóleon tragikus románc is, hiszen egyértelmű, hogy a két szerelmest a hatalom és az ideológiák választják el egymástól. Az élethosszig tartó szerelemnek van valóságalapja, a feljegyzések szerint ezek voltak Bonaparte utolsó szavai 1821-ben bekövetkezett halála előtt: „Franciaország, hadsereg, a hadsereg feje, Jozefina”.

Míg Scott a főszereplők kapcsolatát érzékletesen bemutatja, addig a karakterábrázolás túlontúl leegyszerűsítő, ez pedig szintén abból következik, hogy a moziverzió csak bevezető a négy és félórás rendezői változathoz. Vanessa Kirby akármilyen tökéletes választás is Jozefina szerepére mind színészi kvalitásait, mind gyönyörű arcát és testét tekintve, a császárné kétdimenziós, felszínes figura marad. A játékidő nagy részében tipikus femme fatale, aki az ujja köré csavarja, sőt irányítja Napóleont. Később pedig egyre inkább elsekélyesedik, perifériára szorul, Elba-szigetén Napóleon össze is köti őt a meghódítandó területekkel, illetve Franciaországgal, amit vissza kell szerezni, tehát még fetisizálja is őt a film. Állítólag a rendezői változatban Kirby Jozefinája sokkal több és jelentősebb szerepet kap, ám ez ismét csak gond, mert a moziváltozatnak a saját lábán kellene megállnia, nem ízelítőként kellene funkcionálnia.

Napóleon esetében valamivel jobb a helyzet, mert nála felfedezhető egyfajta jellemfejlődés a cselekmény során. Phoenix egyébként briliáns játékában a császár inkább hasonlít a Joker Arthur Fleckjére vagy az Amitől félünk Beau-jára (mindkettőt szintén a sztár formálta meg), tehát egy introvertált szociopatára, semmint uralkodóra és bölcs stratégára emlékeztet. Egy valamihez van igazán nagy tehetsége, a hadászathoz, ennek köszönheti, hogy kigúnyolt, lenézett senkiből Franciaország, sőt Európa első emberévé vált.

Scott annyiban remekül megragadta azt a folyamatot, amelynek során megalomán hódítóvá válik a megszeppent, szociopata tábornok, hogy például a touloni csatában még Isten segítségét kéri a sikerhez, Egyiptomban viszont már egy fáraó múmiáját nézi megbabonázva, úgy, mintha ő maga is azzá akarna válni, amivé a fáraó vált bebalzsamozása által: kvázi istenné.

Persze a csonka moziverzióban a jellemfejlődés stációi is elnagyoltak, hiányoznak a finom átmenetek, mozzanatok, amelyek logikussá tennék, hogy a megszeppent Napóleonból hogyan lesz arrogáns, fenyegetőző, megalomán és egoista császár egyik jelenetről a másikra.

A Napóleon tehát arra a sorsa jutott, mint a Mennyei királyság: valószínűleg akkor járunk jól, ha a rendezői változatát nézzük végig, az lesz az igazi film.

Emiatt viszont kifejezetten ellenszenves az Apple első látásra szimpatikus húzása, hogy egy időre moziexkluzív filmként fut a Napóleon. A rövidebb változatot látva bizonyára sok nézőnek lesz hiányérzete, de ha hallottak róla, hogy a streamingszolgáltató kínálatába felkerül a négyórás bővített verzió, akkor minél előbb meg szeretnék nézni azt is. Így kell új előfizetőket szerezni! Üzleti szempontból briliáns fogás, ám egy potenciálisan remek film megsínyli ezt a gátlástalan üzletpolitikát.

Napóleon (Napoleon) – színes, amerikai történelmi dráma, 157 perc, 2023. Rendezte: Ridley Scott. Forgatókönyv: David Scarpa. Operatőr: Dariusz Wolski. Zene: Martin Phipps. Szereplők: Joaquin Phoenix (Napóleon), Vanessa Kirby (Jozefina), Matthew Needham (Lucien Bonaparte), John Hollingworth (Ney marsall), Scott Handy (Berthier marsall). Forgalmazó: InterCom. Bemutató: 2023. november 23.. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

A cikkben felhasznált képek az InterComtól származnak