Bevallom őszintén, nem értek a dzsesszhez. Értem a jelenséget, ismerem az elméletét és az esztétikai alapvetéseit, játszottam is a free műfajában, a történelmével azonban kevésbé vagyok tisztában és a nemzetközi jazz-életet sem figyelem. Tehát nem merem mondani, hogy a jazz-zene szakértője volnék. A jazz sokkal tágabb jelenség, mint amit egy ember vagy akár embercsoport fel tud fogni belőle, ahogy a zene egésze is tágabb, mint maga az emberiség. Felületes ismeretekkel is nagy különbségnek látszik a jazz és a klasszikus koncertek között az, hogy a hagyományos jazzkoncertek dramaturgiája mindig egyforma: szólók és tuttik váltják egymást. A szólók, néha duók stb. Ilyen értelemben egy jazzkoncert hasonlít egy klasszikus versenyműhöz, tehát joggal nevezzük koncertnek. Nagy különbség az is, hogy a jazzben nincsenek meg a hagyományos klasszikus zárt formák; nincsen szonáta, nincs szimfónia. Számok vannak, és improvizációs folyamatok, amik gyakran összeérnek. Nincs tételszünet, sőt tételek sincsenek. Klasszikus koncerten a zenészek arcán leginkább fokozott koncentrációt, esetleg áhítatot lehet látni. A jazz-zenészek arca viszont olyan mimikát mutat, amely szerint az előadók egy más tudatállapotba kerülnek. Az átszellemültség ilyen ereje a klasszikus zenében ritka. Ez a közönségre is átragad. A nézőtéren nem fegyelmezett összpontosítással ülnek, hanem aktívan részt vesznek a történésekben. Van, aki hajlong, más a lábával veri a ritmust. A számokba beletapsolnak egy-egy szóló után. A közönség aktivitása a jazz-zenészt is segíti. A hallgatóság és az előadók közös játéka, hogy egy koncert meddig tart. Egy jazz-szám akár órákig is eltarthat, egy klasszikus kamaratétel pedig csak nyolc-tíz perces. A jazz komponistái nem a formákat töltik meg tartalommal, hanem egy-egy meglévő és átvett tartalomnak biztosítanak szabad folyást. A trió nem műformát jelent, hanem apparátust, ahogy a kvartett vagy a kvintett is. A jazz többnyire kamaraműfaj. Léteznek persze elvétve big band-koncertek még Magyarországon is, azonban a jazz terepe még mindig a kis klubok pódiuma - noha látni javuló tendenciákat. Erre példa, hogy Pécsett az eseményekre koncertteremben került sor, hisz a Művészeti Kar Liszt-teremnek nevezett nagyelőadója kamarateremként funkcionál.

Már a várakozás is más, mint egy klasszikus koncerten: a nézőtérre hangulatzenét játszottak be. Szabó Dániel bevezetőjében elmondta, a négy koncertet úgy alakították ki, hogy mindegyikben legyen egy Pécshez kötődő zenész. Tréfásan megjegyezte, hogy minden jó zenész pécsi, még az is, aki nem. És valóban, hiszen például Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Schönberg, Berg és Webern pécsinek nevezéséhez sem kell más, csak egy kis nátha.

Az első koncerten Juhász Gábor volt a pécsi. Triójának felállása a névadó (gitár), valamint Kovács Zoltán (nagybőgő), Jeszenszky György (dob) társaságában. Az első megszólaláskor némi meglepetéssel hallottam, hogy a gitárt és bőgőt felhang-szisztéma szerint hangolták, így az a mai kiegyenlített hangoláshoz szokott fül számára furcsának, hamiskásnak tűnt. Ám a dallamok bemutatásánál hallhatók voltak ennek érvei: a hangnemiség karaktereinek hangsúlyozása. Szvingkorszak utáni sztenderdeket játszottak átiratokban. A hatvanas évek ikonikus művészeit, köztük Chet Bakert vagy Szabó Gábort idézték meg. Kvintolák, szextolák és szeptolák váltakoztak a gitár és a dob egymásra gyakran reflektáló játékaiban, amelyet a basszus puha játékkal kötött össze. Jeszenszky itt is megmutatta különlegesen kifinomult ütőkezelését, néha olyan pianissimókkal, mintha fűszálakat használna dobverőnek. Juhász Gábor lelkesedő szeretettel kezelte gitárját, játékossága olyan gesztusokat mutatott, amilyet a nagyapák, mikor unokáiknak mondanak mesét. Olykor tercmeneteket használt, máskor olyan egyszerű motívumokat, amelyek ihletői gyerekdalok, mondókák lehettek. 

Az est második koncertjén a Modern Art Orchestra tagjaiból alakult szextett, az Art Blakey Tribute Band. A MAO, a szextett anyazenekara még 2005-ben alakult. Céljaik a népzenei tradíciók felhasználása, illetve a magyar jazz múltjának megidézése. Ezen a koncerten Csízi László (dob), Barcza Horváth József (bőgő), Korb Attila (harsona), Ávéd János (tenorszaxofon), a Pécsről elszármazott Cseke Gábor (zongora), és a zenekar vezetője, Fekete-Kovács Kornél (trombita) játszottak. A szextettet Miles Davis Kind of Blue albumának apparátusához szervezték. Jellemzőjük a modalitás, az ötvenes és a hatvanas évek stílusainak a keverése. A fúvósok az éppen szóló vagy tutti szerepeik szerint váltogatják a hang pozícióit. Csízi László, akinek pergőfogása a klasszikus ütősök technikáját juttatja eszembe, jóval keményebben játszott ugyanazon a szetten, mint az előző koncert dobosa. A szextett szólói többnyire motívumok ismétléseiből épültek fel, és egészen más stílust képviseltek, mint az előző koncerten játszó trió. Ünnepélyesebb még a megjelenésük is, talán csak a dobosuk nem visel zakót. A Ping-Pong az idén elhunyt Wayne Shorter száma, amelyet Korb Attila írt át az együttesnek. Ebben jól mutatkozik a jazz filozófiája, ami ugyanaz, mint az élet értelme. A folytathatóság biztosítása. Korb nem kifejezetten harsonás alkat, nem is a brummogó basszusokat erőlteti, hangszerén könnyedén játszik, mintha csak egy piccolo esz-trombita volna a kezében. Játéka sok tekintetben Curtis Fullert idézi. Ávéd János nem riad vissza a duodecimánál nagyobb hangközök lejátszásától sem. Hangszerkezelése különösen gazdag direkt megfújt felhangokban: flageolettekben. Cseke Gábor biztos kezű pianista, a zongorát ezen a koncerten inkább ritmushangszerként használta, ám egy-egy megvillanásán látszott, hogy nem véletlenül került az élvonalba. Fekete-Kovács Kornél a legkoncentráltabb zenész, ennek ellenére nem zsenírozza magát agyon amiatt, ha gixert fúj, a glitch játékmód az egyéni technikájához tartozik. Játékának összessége azonban precíz kigyakorlottságról tanúskodott. 

A rendezvény-sorozat második napján a Pécsi Jazz Napok szervezője és lelke, Szabó Dániel zongorán játszott duóban egykori tanárával Borbély Mihállyal, aki megszámlálhatatlanul sok, többnyire szimplanyelves fafúvós hangszerrel bástyázta körül magát. A teljesség igénye miatt hozzá kell tenni, hogy egy ajaksípos hangszeren - hosszúfurulyán - is játszott. Az esten egymás kompozíciót játszották, nagyjából felváltva. A koncerten nagyon sok parasztzenei eredetű motívum szólalt meg. De hallani lehetett idézeteket a francia későromantikából (Erik Satie). Néha úgy tűnt mintha nem is jazzt hallanék, hanem egy neoklasszikus szerző kompozícióit a húszas évekből. Ugyan a felállás duó, de sokszor hallottunk szólót is a zongorán: Borbély Mihály gyakran hagyta érvényesülni a társát. Ezen a koncerten is megszólalt egy emlékszám: a pár hete tragikusan elhunyt Szandai Mátyás kapott méltó gyászzenét a Se vonat, se állomás című lírai szám bemutatásával. A zene jól mutatta, hogyan működik a fantázia ezekben a vonulatokban. Ha egy állomáson nincs vonat, akkor azt oda kell képzelni. Ha állomás sincs, akkor azt is. A képzelet ilyen játékában még Szandai Mátyás bőgőjátékát is oda lehetett képzelni a duó zenéje alá. 

A rendezvény zárókoncertjén a jövőre induló jazzképzés leendő tanárai adtak koncertet. Az énekes, Karosi Júlia, a pécsi doktori képzés hallgatójaként is a pécsi vonatkozást jelentette Szabó Dániel mellett, aki itt is főszerepet vállalt a zongorán. Mellettük Szabó Dániel Ferenc dobon, Gyányi Marcell pedig bőgőn játszott, és ebbe a koncertbe is becsatlakozott Borbély Mihály, leginkább bariton szaxofonnal. A zárókoncert a fesztiválfinálékhoz méltóan vidám, felszabadult műsort mutatott be, régi és újabb sztenderdektől a saját szerzeményekig. Megszólaltatták a jazz határvidékén alkotó Kurt Weil egy dalát, de szerepet kapott a Fúvom az énekem című népdal is. 

Végül meg kell említenem az est hangosítását, ami a mai koncerteken kulcsprobléma szokott lenni. Eleinte nem is értettem, hogy egy ilyen kicsi és jó akusztikájú teremben miért kell hangosítani. Aztán felsejlett, hogy nyilván hangfelvétel készül, a dokumentációs felvétel ma már támogatói elvárás. A hangfelvételt optimálisabban meg lehet csinálni, ha a hangszerekre egy kicsit ráhangosítanak. Ám az eljárás nagyon kockázatos, különösen ilyen helyzetben, ahol nagyon sokféle hangszer szólalt meg hol mikrofonon, hogy pedig pick-up hangszedő segítségével. Ráadásul például Karosi Júlia a mikrofont hangszerként is használta. Ilyen helyzetben kompromisszumokat kell kötni, és ezt a hangosítók - Hajdú Illés és Kovács Dávid - olyan találékonysággal oldották meg, hogy muszáj megemlítenem a nevüket. 

Tanítanivaló az, ahogy a narrációt az est vezetői, így Szabó Dániel, de Fekete-Kovács Kornél is megoldották. Muszáj a közönséget információval ellátni, főleg egy olyan műfajban, melynek oktatása a mai napig nincs rendszerben Magyarországon. Pécsiként büszke vagyok, hogy most a város egy kicsit előbbre jár. A jazz jelenléte Pécsen komoly impulzus azok számára, akik a zene lokális jövőjét nemcsak a klasszikus zene folyamatos megújításában látják. A már meglévő elektronikus zenei szakirány és a tervezett hangművészeti szak mellett a jazz jelentheti az egyetem zenei oktatásának fejlődési zálogát.