A kényszerű műsorváltozásnak köszönhetően – a budapesti Nemzeti Színházban történt baleset miatt törölni kellett a programból ifjabb Vidnyánszky Attila Woyzeckjét – a nyitónapon kétszer is színpadra került Urbán András új rendezése, A hallgatás poétikája. A szöveg nélküli előadás centrumában a hang színházi szerepe állt. A sűrűn bemikrofonozott színpadon minden zaj jelentéssel telítődött, legyen szó akár a színészek párbeszédet imitáló (vagy inkább a párbeszéd lehetetlenségét felmutató) nyöszörgéséről, akár a testről mint hangkeltő eszközről, akár a papír csörgéséről vagy egy levágott nyaklánc szanaszét pattogó gyöngysoráról. A hallgatás poétikája olyan fizikai színház, ahol a hang is a fizikai elemek egyikeként mutatkozik meg. Persze önmagában a hangkeltés demonstrációja nem töltötte volna ki az egyórás előadást: a jelenetek sora hatalmi helyzeteket állít elénk, és a hangok ezeknek az alá-fölérendeltségi viszonyoknak válnak a „kísérőzenéjévé”. Egy darab papír áll két ember közé, mint az életben is oly sokszor, de itt most fizikailag; játék folyik a valódi és veszélyes késsel, amellyel a színészek levágják a gombokat a ruhájukról; vízbe fojtást imitáló kínzást látunk; üvöltő- és nevetőkórusokat. A szabadkai társulatról eddig is tudni lehetett, hogy mennyire átgondolt és koncentrált munkára képes, azonban ezek az erényeik most hatványozottan mutatkoztak meg a letaglózó erejű előadás révén.

A második nap előadása ismét csak Urbán rendezése volt, a Tótékat állította színpadra a Szarajevói Háborús Színház társulatával. Ebben az előadásban az volt a meglepő, hogy nem volt meglepő: mindvégig realista játékmódban maradt, Örkény szövegére bízva magát, és nem élt a fesztivál védjegyét jelentő formanyelvi radikalizmussal. A döntést minden bizonnyal az indokolta, hogy a Tóték olyan hatásos és éles színpadi anyag, amelybe nem muszáj belenyúlni, és komolyabb változtatások nélkül is érdemes a közönség figyelmére. Annak viszont, aki már ismerte Örkény groteszkjét, különösebb meglepetéseket nem kínált az előadás. A csúcspontot ugyancsak az örkényi mondatok jelentették, a pszichológus (az eredeti szövegkönyvben Cipriani) szavai: „Ennek az átkozott háborúnak és ennek az egész átkozott világnak is vége lesz! És akkor a maguk őrnagyát fel fogják akasztani. (…) És akkor mindenki akkora lesz, amekkora, szabad lesz aludni, ásítani, még nyújtózkodni is…” Ekkor jött el az a színpadi pillanat, amikor váratlan erővel érte el a nézőteret Örkény közel hat évtizedes szövege.

A harmadik napon két előadás került színpadra. A Ki játssza Sonja Savić-ot az önpusztító életet élő, legendás jugoszláv színésznő élettörténetén keresztül vetett számot a nyolcvanas évek underground nemzedékének a sorsával. A fesztivál harmadik Urbán-rendezésében a rendezői oeuvre számos ismerős eleme visszaköszön: a frontális előadás, a hosszú monológok, az egyes szám első személyű színészi megszólalás és legfőképpen a mindent átható punk lendület. A hátteret élő dobjáték adja, az alaphangot pedig a düh és az üvöltés. Sonja Savić herointúladagolással záruló életútja – akárcsak az előadásban is megidézett ikonikus zenekar, az Ekaterina Velika tagjaié – egy elveszett nemzedék tükrévé válik. Savić temetésén a színházi pályatársak nem vettek részt, a megrendült búcsúzás hangjai pedig egybeolvadnak a lenéző gesztusokkal és a bulvársajtó bombasztikus-pletykálkodó szalagcímeivel. Így kerül az előadás centrumába a fanyar hangú számvetés, hogy a megmaradtak vajon mit kezdenek – mit tudnak vagy mit akarnak kezdeni – a szabadsággyakorlataikat vérre menően űző, besorolhatatlan, botrányos kívülállókkal, és hogy milyen viszonyban áll egymással az örökül hagyott életmű és az örökül hagyott kényelmetlenség.

A nap második előadása a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház produkciója, Pálffy Tibor rendezése. A színpadon elektronikus szettek, hangkulissza, animáció, filmbetét, élő zene és élő VJ-zés, mindez két színész, Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka előadásában. A pazar előadói teljesítmény és a tökéletesre csiszolt összművészeti produkció dacára mégis maradt bennem valami komoly hiányérzet: Viripajev szövege, nemzetközi siker ide vagy oda, vékony alapanyagnak tűnt számomra. Széttartó és gyakran közhelyes, és nem bír azzal az intellektuális feszességgel, ami a magasba röpítené ezt a minden egyéb tekintetben példás előadást.

A hallgatás poétikája. Kosztolányi Dezső Színház.
Játsszák: Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea. Hang: Palatinusz László. Rendezőasszisztens: Szerda Zsófia. Rendezte: Urbán András.

Örkény István: Tóték. Szarajevói Háborús Színház – Sarajevski Ratni Teatar.
Játsszák: Sead Pandur, Davor Sabo, Adnan Kreso, Džana Džanić, Ana Mia Karić, Snežana Bogićević, Emir Fejzić. Dramaturg: Vedrana Božinović. Díszlet és jelmez: Adisa Vatreš Selimović. Zene: Irena Popović Dragović. Zongora: Eva Nevesinjac. Rendezte: Urbán András.

Ki játssza Sonja Savić-ot. Urbán András szerzői projektje. Čačaki Városi Színház – Bitef Színház (Belgrád)
Játsszák: Nikola Voštinić, Bratislav Janković, Borjanka Ljumović, Ivana Terzić, Julija Petković. Dramaturg: Vedrana Božinović. Díszletterv: Andraš Urban. Zene: Irena Popović Dragović. Jelmezterv: Selena Orb. A jelmeztervező asszisztense: Anđela Bajagić. Produkciós munkatárs: Aleksandar Bradić. Fénymester: Goran Đudić. Hangmester: Mirko Pavić.
Ügyelő: Miša Raičević. Rendezte: Urbán András

Ivan Viripajev: Oxigén. Tamási Áron Színház (Sepsiszentgyörgy)
Játsszák: Kónya-Ütő Bence, Korodi Janka. Fordította: Kis Orsolya. Dramaturg: Deák Katalin. Zenei vezető: Kónya-Ütő Bence.  Látvány: Rancz András. Ügyelő: Veress Zsóka. Súgó: Dobra Mária Magdolna. Rendező: Pálffy Tibor


Desiré Central ­Station 2023 – Hit Me Baby Final Time
Szabadka, 2023. november 17–18–19.

Fotók: https://desirefestival.eu/hu