PRAE.HU: Ezt, mint tudós, is kijelentheted.

Igen. És érdekes módon a társadalmi valóság hasonlít az irodalom világához. Ez általános korérzés, ami megvan az irodalomban, a nyelvnek a világában is. Például a 90-es években a Kurír olyan bulvárlap volt a szocialista lapkiadás után, mint az emberi fejlődésben a neandervölgyi ősember. Egy hibrid, bulvár elemekkel színezett közéleti, politikától sem idegenkedő, eklektikus napilap, ahol viszont nagyon sok mindent ki lehetett próbálnunk. Nem voltak behatárolva a témák, a műfajok, majdhogynem önkényesen adódtak. Most, hogy fönnmaradjanak a vállalkozások, tulajdonképpen skatulyázás indult meg. A mai bulvárlapok a kereskedelmi tévében sokat szereplő arcok köré szerveződnek. A Kurírban sok érdekes történetet lehetett megírni, inkább hagyományosan régi újságírásra hajló lap volt. Ma ez elképzelhetetlen.

Mindig meg kell erősítenünk magunknak, hogy mit írunk, mit hozunk létre, mert a nagy ideológiák megszűntek, nem segítenek az embereknek eligazodni a világban. Ha valaki valamit alkot, azzal most úgy, ahogy van, vagy meggyőzi a befogadókat, - akiknek szintén van valamilyen aktív hagyományuk -, vagy nem. Ez szerintem jó, mert a kultúrában létezhet valamilyen verseny. A lehetőség így adott egy irodalmi és kulturális aranykorra is.

Ezt én elég erősen végiggondoltam: az olvasót mindig arra szeretném bíztatni, hogy a saját létében megerősödjön. Ha valaki elolvassa a költeményeimet, elgondolkozhat, megérezheti saját magát is, hogy ő hogy éli át a szövegeim olvasása, meghallgatása után a saját életét, és hogyan tudja megérteni magát ebben a történelmi időben.

A felolvasóestnek két oka lehet. Egyik a művészi befogadást érinti, a másik praktikus jellegű. Szerintem éppen a sok mediális csatorna hatására - könyvkiadás, tévécsatornák, Internet, DVD, folyóiratok, újságok - kialakult az emberekben, egy kicsit szinte archaikus elvárás. Mintha valamiképpen vissza szeretnének menni a tábortűz mellé. A technikai találmányokhoz fűződő csatornákban mindig érezhető a gépszerűen elidegenítő elem. Manapság ez egyre erősebb, tehát mintegy ellenhatásként, igény merült fel a közvetlen kapcsolat az esztétikai tapasztalatban való részvételkor. Mindez ötvöződik azzal a hagyományos elvárással, amely a művet elsősorban szerzői vallomásként kívánja érteni. Ki az illető? Odamennek, és ő elmondja hús-vér valójában. Az ő hangján, a saját személyes alkotásait. Az ő testéből jön ki a hang, és akkor így autentikus élmény is lehetséges. Hiszen a betű közvetettség. A másik magyarázat, hogy nagy részben az irodalmi intézményrendszer is kikerült az állami fennhatóság alól, a nyilvánosság megszervezése külön feladattá vált. De hát szerintem, akik eljönnek, inkább a műsorra jönnek el. Az eseményt, az együttlét jelleget kell hangsúlyozni, ami több, mint egy otthoni olvasás a karosszékben. Majdnem olyan, mint az antikvitásban: kiáll valaki, összegyűlnek köré, elé az emberek és elkezdődik a skandálása, előadása valaminek. Valami olyan beszédnek, ami nem a hétköznapi szituációban hangzik el, de mégis beszéd. A létről van szó. Én nem kevesebbre vállalkozom, mint a régi-régi sámánok, hogy átjöjjön rajtam a lét és kimondja önmagát. Ezzel segítek másoknak.

Persze, de ez nincs különválasztva.

Inkább a nyelv jön, de kép is. Volt már olyan, hogy a forgalom zajában, volt, hogy otthon, de például álom után, a képek jönnek. Azelőtt megkülönböztették a dionüszoszi meg az apollói művészt, szerintem ma már minden művész apollói is, dionüszoszi is, meg hermészi is. Ez a nagy katyvasz, amiben élünk, kihozza az emberből, hogy hol ilyen, hol olyan. Nem is az embereket kell megkülönböztetni, hanem a bizonyos irányokat. Az újabb irodalomtörténeti felfogások Goethét több fejezetben tárgyalják. Jó, hogy egy szerző több fejezetben szerepelhet, mert az erők, amik átmennek az alkotón, és ezt érzi a befogadó is, különféle erők lehetnek. A szerző olyan, mint egy pályaudvar, ahonnan kifutnak a vonatok, bejönnek. Több vonat van, többféle módon jönnek-mennek. Mindenképpen az a lényeg, hogy menjen a forgalom, hogy az a bizonyos alkotóerő meglegyen. Szokták mondani, hogy az élet dolgaihoz az alkotó emberek maflák és a tulajdonképpen fantáziátlan emberek azok milyen ügyesek lennének a gyakorlati dolgokban. De igazából én ezt nem tapasztalom. Ez inkább a vágya azoknak, akiknek nem jut eszükbe semmi, de úgy gondolják, hogy akkor legalább ők ügyesek a gyakorlati életben. Egyébként ez nem igaz! Nem úgy van felosztva a világ, hogy a reális, meg a fikció világa: az úgynevezett reális világot is valamiként realizálja mindenki. Az alkotó ember bele akar vinni mindig valami alkotó, alakító erőt a dolgokba. Itt van a különbség! Nem csak a passzív alkalmazkodásra helyezi a hangsúlyt az életében, hanem valamilyen alkotó energiára is. És akkor ezeket a fantáziaképeket, valóságelemeket, amelyek önmagukban nagyon kaotikusak lennének, ez a bizonyos alkotóerő belehelyezi a tudatalatti mozgásba és akkor a kettőből együtt létrejön valamilyen alkotás. Így kódolttá válik, és ez megszólítja az olvasókat, ha jól sikerül.

Hát ez az, erre van szükség. A művészet célja, hogy másnap egy kicsit másképp nézd. Ez a cél, főleg manapság, amikor minden dolog valamilyen kettős fénytörésbe kerül. Minden annyira átitatódott értelmezésekkel, hogy bármilyen úgynevezett reális tény már eleve kap valamilyen jelszerűséget. Valamennyi tény és tárgy a sok medialitás és virtualitás miatt egyszerűen kísértetiessé válik. Van és kísértet egyszerre. A mai világ kísértetvilág.

Én is, meg a kísértetek is, de ez az egész bármikor felbolydulhat és a legkeményebb háborús támadássá fajulhat. Bizonytalanság van, soha nem lehet tudni, mikor lesz ebből béke és mikor háború. A kísértetvilág még közel van a földhöz, de már nincs ott egészen. A túlvilág és a föld között van, szinte még él, mert még nem a szellemvilág, de már nem a testi világ, így is lehet, meg úgy is, és hol így nézzük, hol úgy. A mai világ ilyen, átmenet, ez egy átmeneti korszak. A testek is: valaki bejön, és már belelátunk valamilyen kulturális vagy hagyománybeli aurát, ami viszont rögtön paródiája is önmagának. A test felidéz egy szerepet, amely szerep parodizálódik az eredeti test miatt, de a test is parodizálódik a szerep miatt. A kettő összemosódik, egymást viszonylagossá teszi. Főleg fiatal embereknél figyeltem meg nagyon sok maszkszerűséget, öltözködésben, viselkedésben, és az parodizálttá válik, szerintem ezek az új üzenetek.

Egyébként ezt a verset Csepelen írtam egy lakótelepi lakásban. Ez még jobban megbonyolítja a képet.

Ez fontos. Nem a műfajok különböztetik meg mi az elbeszélés, a költészet, hanem ez inkább a nyelvhez való viszonyban mutatkozik meg. A nyelv hagyományos felfogásában a szavak jelentései adottak. A beszélő magyaráz, elbeszél, parancsol, könyörög, vagy visszaemlékezik - mindig meg lehet mondani az elmesélés irányát. A költészetnél a nyelvhez való viszony egy kicsit más, a szavak és a dolgok viszonya megbomlik. A költő mintha feldobná a szavakat, megtapogatja őket, megsimogatja, megízleli, és így kerül valamilyen vonatkoztatásba ez a kipróbált, megízlelt, megsimogatott szó a dologgal. Ezért aztán a szónak az érzéki hangzása vagy érzéki léte, testi, materiális léte teljesen összefonódik a mondottnak az értelmével a költészetben. A befogadásban is meg lehet különböztetni a nyelvhez való viszonyt: ha rááll az olvasó a nyelvnek a saját magát is felmutató létmódjára, akkor inkább líraian olvas, ha meg inkább odaül, mint egy kisgyerek, hogy meséljenek neki, akkor inkább az elbeszélés olvasásmódjára állt rá. De lehet prózát is költészetként olvasni. Ki lehet próbálni, ez is a szabadsághoz tartozik.

A szerző portréját Peti Péter készítette