Tizenkét évvel Paul Motian halálát követően azt gondolom, rálátva a teljes életműre, már nyugodtan kijelenthető, hogy a zenetörténet egyik kiemelkedő jelentőségű alkotója volt, aki nem csak zenekarvezetőként, de zeneszerzőként is beírta magát a jazz történetébe. Nem meglepő tehát, hogy egy „all star” zenekar állítson számára emléket, csupa olyan zenész egyébiránt, akivel Motian többször is dolgozott együtt. A címben utaltam Motian Electric Bebop Band nevű formációjára. A koncert első pillanataiban ébredtem rá – most először nem csak hallgatva, de látva a zenekari felállást –, hogy a rendkívül szokatlanul három basszushangszerből és két dobból álló ritmusszekció nem más, mint ennek a zenekarnak az inverze. Az E.B.B. attól volt rendhagyó, hogy Motian egy basszusgitárossal (többen is ellátták e posztot az évek során, de én éppen Christensennel hallottam élőben a zenekart sok évvel ezelőtt Párizsban, Gadó Gábor meghívásának köszönhetően, ami életem egyik meghatározó zenei élménye maradt a mai napig) két gitárost és két szaxofonost kísért, akik a színpadon párban helyezkedtek el. Most éppen fordított volt a helyzet, a két szólistát – Joe Lovanót, aki szaxofonokon és tárogatón játszott, valamint a dán gitáros Jakob Brót egy dupla (sőt a basszus hangszerek szempontjából tripla) ritmusszekció kísért.

Egy ilyen zenei közösségben rendkívül érdekes megfigyelni azt, ahogy a közreműködők személyisége meghatározza a részvételüket a zenében, különösen, mivel annak ellenére, hogy megírt kompozíciók hangzottak el, nagyobb részben mégis szabad-zenét hallottunk. Elsőként ki kell emelni Lovanót, aki egész este szárnyalt. Bár Bróval közösen jegyzik az emlékalbumot, mégis a színpadi jelenléte, az, hogy kizárólag Lovano konferált, a gesztusai, mind azt sugallták, hogy az ő habitusához áll közelebb – élőben legalábbis – a zenekarvezetői feladat. Többször is berobbant a zenébe, és számos alkalommal az új folyamatokat is ő indította el. Amikor ismert amerikai jazz-zenészek adnak koncertet hazánkban, gyakorta az az érzésem, hogy számukra sem inspiráló a közeg, amiben fellépnek, és bár nyilván magas szinten tudnak így is játszani, de a katarzis – számomra legalábbis – emiatt elmarad. Ennek oka nem az, hogy silány produkciókkal érkeznének, ellenkezőleg, megadatott nekik (így például Lovanónak Bill Frisell és Motian társaként, vagy a John Scofield Quartet tagjaként) –, hogy kiemelkedő zenei helyzetekben működjenek évekig, ahol nemcsak a zenésztársak, de a kompozíciók, és így végeredményben a zene is lehetőséget biztosítanak a figyelemre méltó teljesítményre. Ez az este ilyen szempontból volt jobb, mint egy szimplán jó koncert. Lovanóval szemben Bro sokkal inkább a háttérben maradt, és elsősorban elektronikus hangzásokkal pótolta a gitáron megszokott futamokat és harmóniákat. Talán ez az egyetlen, ami hiányérzetet okozhatott néhányunkban. Ami Bro éteri, „skandináv” hangzású trió lemezeinek szellős megszólalásában jól kivehető, az elektronikus gitár visszhangjaiban modulált lecsengés, ebben az esetben a dupla ritmusszekció adta sűrűbb zenei szövetben természetszerűleg nem tudott mindig érvényre jutni. Bro – hasonlóan azokhoz a zenészekhez, akik közel állnak a szívemhez –, bátran kísérletezik, ami magában hordozza, azt is, hogy néha eltart egy ideig, ameddig a tökéletes eredmény megszületik. Lovano „partnere” ezért a komoly energiák megmozgatásában nem ő volt a koncerten, hanem Joey Baron dobos. Őt volt már szerencsém többször is élőben hallani (John Zorn Masada zenekarával való fellépésen, vagy amikor a Trafóban kísérte Jim Hallt, szintén felejthetetlen számomra), de azt hiszem, ilyen élettel teli, dinamikus és felszabadult előadást még nem hallottam tőle. Minden pillanata élmény volt. Talán éppen ezért a másik dobos – az egyébiránt szintén kiváló zenész, Jorge Rossy – inkább vállalkozott a színek megjelenítésére, egyfajta ütőhangszeres szerepben. Hozzájuk hasonlóan a két nagybőgős, Larry Grenadier, Thomas Morgan és a már említett basszusgitáros, Anders Christensen is egyensúlyra törekedtek. Nem tudom, volt-e erre nézve megállapodás közöttük, vagy csak szimplán annyira intelligens zenészek, hogy ez kialakult a közös zenélések során, de Grenadier volt az egyetlen, aki vonózott (több alkalommal is), amivel szemben Morgan csak pengetve játszott, ahogy a „groove” szerű kíséreteket pedig kizárólag Christensen szólaltatta meg. A lemez anyagához hasonlóan az együttes játék az, ami igazán figyelemre méltóvá tette a koncertet, de közönség ezenfelül olyan nagyívű szólókat is hallhatott, amik az egyébként a tipikusan „ECM hangzású” lemezen nem szerepelnek.

A kompozíciók az elhangzás sorrendjében a következők voltak: Drum Music (Paul Motian), ami egy Ornette Coleman stílusát idéző unisono téma után kibomló szabad, kollektív darab. Ezt az As It Should Be (Joe Lovano) követte – a lemezalbum nyitó darabja –, ami szintén szabad-zene, de még inkább a free korszakot idézte. A harmadik szám Jakob Bro Song To An Old Friend című száma volt, amire (bár nem szeretem a zenét így megközelíteni, hiszen az esztétikum nagyon szubjektív), nincs jobb szó, mint hogy gyönyörű volt. Aki ismeri a dán gitáros lemezeit az elmúlt tíz évből, azt nem lephette meg ez a gitár akkordbontásai felett megjelenő szaxofon témából áradó tömény szépség. Ezután a Once Around The Room (Joe Lovano, Jakob Bro, Anders Christensen, Larry Grenadier, Thomas Morgan, Jorge Rossy, Joey Baron) következett, ami a címe ellenére nem szerepel az emlékalbumon. Ez igazából hangszeres szólók egymásutánja – Lovano, Morgan, Baron, Grenadier, Rossy, Bro – amely után Christensen hozott be egy poliritmikus, álló harmóniás, ostinato kíséretet, amire aztán kollektíven improvizáltak a zenekari tagok. Ezt szünet nélkül a „Dug” (Jakob Bro) követte, amelyben Grenadier egyáltalán nem játszott, majd vonóval teremtett új hangzást a basszusban. A darab befejező témája is izgalmas volt, ahol a gitárt csupán a két dobos kísérte. A ráadás előtti utolsó két kompozíció ismét szünet nélkül, egyben hangzott el, a For The Love Of Paul (Joe Lovano) című free kompozíciót a Welcome követte, ami John Coltrane rubato balladája, és ugyancsak nem szerepel a zenekar lemezén. Az egy óra húsz perces teljes játékidő úgy röpült el, hogy a végén kétszer is megnéztem az órám, biztosan jól érzékeltem-e az idő múlását. Nem maradt el a megérdemelt taps, még akkor sem, ha az elhangzó muzsika sokak számára nehezebben befogadható volt, mint amit a fellépő zenészek egyéb formációból ismertek – ez kiderült azokból a beszélgetésfoszlányokból, amiket a parkoló felé gyalogolva elkaptam. Így egy ráadás, Paul Motian Dance című száma zárta az estét. Pontosabban ezt követően Lovano konferansza, aki miután bemutatta a zenekar tagjait, ezt ismételgette dance, dance, dance... Motian, ha hallotta, biztosan teli torokból nevetett, úgy, ahogyan csak ő tudott!

Sajnálatos, hogy a Müpa szigorú szabályrendszere miatt csak a sajtó azon munkatársai készíthetnek a helyszínen fotókat, akik erre a célra előzetesen regisztrálnak, és ennek eredményeként erre engedélyt kapnak. Én nem ilyen minőségemben, hanem kereskedelmi forgalomban vásárolt jeggyel voltam jelen. Úgyszintén nem engedélyezett a Müpa által bármely platformon megosztott felvételek használata, így ennek hiányában egy, a zenekarról korábban készült hivatalos képpel tudom csupán illusztrálni ezt a recenziót.