Tulajdonképpen örültem, hogy nem kritikát kell írnom. Nem kell a melléfogást, hamis hangot, vagy indiszponáltságot keresnem. Nem eleve oppozíciós alapállásból hallgatom a zenét, figyelve arra, hogy a kákán is csomót találjak. Amit interpretációnak hívunk, az nem lehet hiba nélküli. Végre a koncert örömeire figyelhetek, nem a bajaira. Végre boldog lehetek, és az is lettem.

A három előadó - Harcsa Veronika, Razvaljajeva Anasztázia és Bolcsó Bálint alapvető célja, hogy minden lekottázott hang megszólaljon, ám nem csak azok a hangok, amik a kottában szerepelnek, hanem azok is, amik a lekottázott hang vonzásában megszólalhatnak. Nem kottahű módon mutatják be Schubert dalait, hanem megmutatják, mire is inspirálja őket a schuberti notáció. A Debussy NOW! eladőadóihoz képest annyi volt a feltűnő változás, hogy az elektronikus eszközöket nem Fenyvesi Márton, hanem Bolcsó Bálint kezelte, aki határozott, erőteljes megnyilvánulásaival egyenrangú hangszeresként, sőt néha irányítóként vett részt a produkcióban. Sok esetben a hárfa nem tudja átvenni a zongora faktúráját, az elektronika organikus módon segített ezt a problémát megoldani, például a Schwanengesang-ciklus Aufenthalt című dalában, ahol az e-moll akkord trioláit képtelenség lett volna csak hárfán előadni.

A projekt ötletadó gazdája (és lelke) Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész. Nem egyszerűen azért csinálja, hogy a dalok zongorakíséreteit hárfán adja elő, pedig már önmagában ez a szándék tiszteletet érdemel. Hiszen a dal történetének nagy részében az éneket pengetős hangszerek kísérték. Csak Monteverdi basso continuót igénylő monódiája után kerültek az éneket segítő szólamok a lant, mandolin, citera, gitár, hangszerektől a még bizonyos értelemben pengetős hangszernek számító csembalóra, majd a klavikordra, a zongora közvetlen elődjére. A zongora a sokkal szélesebb dinamikai lehetőségei miatt váltotta ezeket a hangszereket. Ám pont a dinamikai szélsőségek nincsenek kihasználva egy dalkíséret során. Razvaljajeva ezt ismerte fel, és a hárfa szűkebb dinamikájával annak énekhang segítésére inkább alkalmas drámai és lírai hangszíneinek használatával már a Debussy NOW! lemezen önmagában új aspektusait mutatta meg a dalok interpretációinak.

Ám a hárfa bevonása nem egyszerűen csak egy indokolt hangszercsere. A hárfa az egyik legősibb hangszer. Mégis, az újkori történelmében a zenekarokban leginkább statisztaszerepet kapott. Bár születtek szólóművek hárfára, néhányan – köztük a Beethoven mestereként is számon tartott Albrechtsberger – versenyművet is komponáltak a hangszerre, és Spohr, sőt Mozart is rábízott koncertáló szólamot. Mégis, a hárfát egészen Debussy koráig segédhangszerként tartották számon. A dalirodalom azonban már Schubert előtt sem kíséretes énekszóló, sokkal inkább kamarazene. Azaz a hangszeresek nem pusztán az énekest segítik, hanem reflektálnak rá, sőt az énekest reflexiókra késztetik. A hárfa nagyon későn szivárgott be a kamarazene területére, aztán Camille Saint-Saëns Fantázia hegedűre és hárfára című darabja óta egyre gyakoribb hangszer a kamarakoncerteken is. Sőt hárfás kamaraegyüttesek is alakultak, az idősebbek emlékezhetnek még például a Magyar Hárfás Trióra.

Razvaljajeva elsősorban a hangszer hangzását tágítja, többek között vonót, preparátumot, és szokatlan játékmódokat használ. Ugyanakkor az a célja, hogy megtartsa a hárfa régi pengetős-kísérő jellegét, sőt gyakran basszus- és ritmushangszerként is szerepet vállal a trióban.

Az est énekes szólistája Harcsa Veronika káprázatos tünemény. Egész testével énekel, hangszíneinek széles palettáját használta. Hol drámai, hol lírai, hol spinto módon szólalt meg, sőt, a ráadásszámban az althangszínét is megmutatta. És nemcsak a hangszínekkel, hangmagasságokkal játszott, hanem a fonémákkal, a szövegrészletek spontán ritmikájával is.

A koncert alatt végig az volt az érzésem, hogy az előadók a dalokat egy magas ünnepi piedesztálról hozzák le a hétköznapok elképzelt valóságába. Hiszen az ember képzelete nemcsak vasárnap a templomokban működik, hanem a mindennapok praktikus gondolatvilágában is. A műveket nem fosztották meg azért az ünnepi jellegüktől, nem deszakralizálással mutattak új aspektust, hanem gesztusokkal. Nem utaltak a Schubert dalok népies eredetére, nem használtak közönséges vagy hatásvadász megoldásokat. Razvaljajeva Anasztázia vászoncipőben, Harcsa Veronika papucsban lépett fel, Bolcsó Bálint pedig zokniban. Csak egy kicsit jelezték, hogy ez a zene a hallgatóit a teljes mivoltukban akarja megérinteni.