József Attila arcképe alatt ülve kezdődött meg a beszélgetés Láng Orsolyával és Tallér Edinával este hat órakor a költő 2021-b en megjelent kötetéről, mely a Személyes okok címet viseli, és a budakeszi Prae kiadó, valamint a marosvásárhelyi Lector kiadó közös kiadása.

Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezést tanult a kolozsvári Sapientia egyetemen, majd a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán végezte el a mesterképzést. Verseket és prózát ír. A személyes okok a harmadik könyve a Tejszobor (2015, kisregény) és a Bordaköz (2016 versek) után. „(…) verseiben beszélgetés van”, olvasható a kötet hátoldalán Fehér Renátó ajánlása. „Nem kell hallgatóznunk, a személyes okok ránk céloznak. De végül megosztható-e az együttlét? A szeretetünk, a két törött felünk, a pontos tévedések, a lábon kihordott meghittség, a színfekete bírvágy, a csontfehér gyász? Képes-e legalább a költészet visszanyerni belőlünk valamit?”

A könyv borítóján a szerző saját fotóját láthatjuk; mint később elárulja, ez egy elrontott kép, de ő maga szereti a hibákat, mert azok váratlansága az, ami tovább visz, új jelentéseket ad. A kötet címével kapcsolatban az est folyamán felmerül a kérdés: a Személyes okok arra enged-e következtetni, hogy az olvasó avatottá válik abban a pillanatban, mihelyst kinyitja a könyvet? Láng Orsolya ezzel kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy a címadásban némi irónia bújik meg: „amikor ugyanis személyes okokra hivatkozunk, valójában sosem áruljuk el, hogy mire is hivatkozunk voltaképpen”; egy távolságtartó kifejezés, mondja, amivel olyasvalamit címkézünk fel, amit el akarunk rejteni.

Az öt év munkájának termékeként megszületett verseskötet kapcsán Tallér Edina az írás jelentőségéről, mikéntjéről, valamint művészetének más médiumokban való kivetüléséről, a Személyes okok verseinek poétikai sajátosságairól kérdezte Láng Orsolyát, és rövid anekdotával indít. Felidézi, hogy amikor a szerzővel közösen ellátogattak egy gimnáziumi irodalomórára, Láng Orsolya az írás technikájával kapcsolatban így fogalmazott: „minden mondat számít”. Még a legmellékesebbnek tűnő mondatok is fontosak, teszi hozzá most a költő; azok esetenként sokkal többet képesek elmondani, mint egy jól előkészített mondat. Számára, mint mondja, beszéd és írás egyenrangú, és a leírt szöveg és a gondolat is ugyanolyan súllyal bír.

A gondolatnak és a leírt szövegnek ugyanis egyaránt következményei vannak, ebből azonban konstruktív jelenést érdemes kihallani. Ez a következetesség a versek létrejöttének folyamatában is tükröződik. Mint a szerző elmondja, ezek egyfajta önkívületi állapotban születnek, de ezen csak annyit kell érteni, hogy a mondatok sorrendje, a szóhasználat azonnal adódik, nem tudatos mérlegelés eredménye, az elkészült vers pedig „a leírás után nem enged vissza magába”, fogalmazza meg. Épp ezért az utómunka az ő számára nem működik; mindig az első verzió áll legközelebb az eredeti mondanivalóhoz.

„Épp, ahogy ez a kötet is lezárult bennem”, teszi hozzá Láng Orsolya nevetve. „Már nem is találom meg benne a verset, amit keresek”. A végén aztán a szerencsésen megtalált a csúcsdísz, aztán a függő című verseket olvassa fel.  Ezek kapcsán kérdezi őt Tallér Edina sajátos, képi látásmódjáról. Láng Orsolya ugyanis, aki nemrég fejezte be a MOME doktori képzését, egyaránt alkot filmrendezőként és grafikusként is, ez pedig felveti a kérdést: mi determinálja a különböző élményanyagok feldolgozásának médiumát?

A szerző erre egy anekdotával válaszol; egy ideig nem igazán rajzolt, ennek pedig tavaly ősszel vetett véget egy száz darabos lejárt fényképpapír-csomag. Ezeknek a fényképpapíroknak a hátoldalára kezdett el rajzokat készíteni napi rutinként, amelyek  „analóg idővonalként” szolgáltak. Láng Orsolya elmondta, hogy

akár grafikát készít, akár szöveget ír, egy adott időszakban mindig ugyanazokkal a motívumokkal játszik, amelyeket archetípusokként definiál. Egy fal, egy háztetősor, egy éjszakai utca képei ezek, amelyek gyakran emberi kapcsolatok metaforikus megjelenítésének terepeként szolgálnak.

A költő Szezon után című animációs filmjét felidézve, mely rangos díjat is nyert, Tallér Edina rámutat, hogy ennek történetmesélése megegyezik a versekével, melyeket szintén az lírai én és a befogadó közötti határok folyamatos elmosódása jellemez. Erről mesélve aztán Láng Orsolya elmondja, őt tulajdonképpen a történetmesélésnek ez a módja érdekelte már gyerekként is; mindig az érzések, hangulatok, karakterek ragadtak meg, meséli. „Ezt próbálom megvalósítani, hogy ne legyen egy könnyen elbeszélhető történet, mert engem sem az érdekel.” Ha a sejtetett történések az olvasóban ugyanolyan módon álnak össze, ahogy az a szerzőben él – az adja a harmadik dimenziót, teszi hozzá.

Az is szóba kerül, hogy bár mindig is azt gondolta, inkább a szemlélő és a kívülálló pozícióját foglalta el, mostanában ezt kezdi másképp látni. A helyszínhez illően, bevonódás és szemlélődés csalóka kettőségéről Láng Orsolya József Attila Eszmélet című versének egyik sorát parafrazeálva azt mondja: „igaz az, hogy »a macska nem fog bent s kint is egeret.« Én bent akartam egeret fogni, de közben engem is, mint macskát, megfognak.” A versírás ilyen értelemben egy tanulási folyamat lenyomata számára; arról szól ez a tanulás, hogyan kell élni, viselkedni bizonyos helyzetekben.

Láng Orsolya tíz éve él Budapesten. Az ország saját viszonyainak és romániai szülőhelyének összehasonlítása alkalmával kitér arra, sok időbe és munkába került, hogy most már otthon tudja érezni magát itt; ugyanakkor Kolozsvárhoz is inkább nosztalgia fűzi, így az a hely is „kivet magából”, állapítja meg. Ugyanakkor úgy látja, hogy a globalizáció következtében univerzalizálódnak ezek a helyek, a régi városképek megváltoznak, leértékelődnek az emberi kapcsolatok mindkét országban. Számára nagyon fontos a nyelvi beágyazottság, az, hogy a lehető legszabatosabban tudjon írni. Úgy látja, hogy ezt csak azon a nyelven érheti el, amin álmodok és gondolkodik.

Az alkotás különböző médiumaival és a film esetében megjelenő mediális közvetettséggel kapcsolatban Láng Orsolya elmondta, hogy a dokumentumfilmezés az, ami közelebb áll hozzá, mintsem a játékfilm, mégpedig ugyanabból az okból, amiért az irodalom esetében az alanyi lírát és a személyes jellegű prózát részesíti előnyben a fikcióval szemben. Ez a hozzáállás a valósághoz való sajátos viszonyon alapul – melyben a kitalálás hazugság, de legalább „konfabulálás”, a vágyott cél viszont a legteljesebb őszinteség, a valóságnak minél közvetlenebb és igazabb átadása. A történésekbe való belekeveredés, kívülállás és szemlélés kettősségei húzódnak meg emögött is, teszi hozzá.

Tételezi ezt a kettősséget a nem sokkal előbb felolvasott Ő, vagyis én, vagyis ő című verse is: „Egyre erősebben tart. Csak súrolom a földet,/De nehezebb vagyok a levegőnél,/mint a keresztre feszített újságpapír./Az erdőben futok, a lomb fölött/álom-hártyám suhan./Megcsap az illata, pedig körös-körül/csak repedt kérgű törzsek/és bordapáfrányok élnek./Sehol egy emberi test./(…) Egyre messzebb megyek a közeledésben./Tudnék-e igazán örülni annak, ha a zsineg/elszakadtával a sárkány végre/szabad lenne, szabad?

Tallér Edina lezárásként a sikerhez és az olvasóközönséghez való viszonyáról kérdezi a szerzőt, aki elmondja, ő azt nevezi sikernek, ha elégedett a saját munkájával; ilyen értelemben, ha nem volna sikeres, természetesen abbahagyná. „Sokáig azt hittem, hogy nem sikerorientált vagyok, csak kudarckerülő”, mondja, „de végtére is mindenki, aki csinál valamit, az sikerorientált.” Hozzáteszi: annál több jelentőséget nem tulajdonít ennek a sikernek, minthogy van, és ez jó; nem jellemzi őt a – Mészöly Miklóst idézve – „fejjel a falnak, és az ütött résen tovább” jellegű hozzáállás, mely talán okkal írja le inkább egy első generációs szerző küzdési vágyát. A fő cél az lenne, hangzik el Láng Orsolyától a beszélgetés vége felé közeledve, olyasvalamit írni – és talán ez a kötet is olyan lesz – amit tíz év múlva sem fog távolinak érezni. Zárásként elhangzott, hogy tavasszal új verseskötettel jelentkezik, ami szintén Lapis József szerkesztésében fog megjelenni a Prae Kiadónál.

Fotó: Mariia Kashtanova