PRAE.HU: A Nem halok meg a 2014-ben alapított Match Frame Production gyártásában készült legújabb dokumentumfilm. Miért döntöttetek anno a cégalapítás mellett?

Szakonyi Noémi Veronika: Profán okai voltak a cégalapításnak, így tudtunk dokumentumfilmek készítésére pályázni. Miután befejeztük az egyetemet, elhatároztuk, hogy a velünk együtt végzett osztálytársainkkal karöltve összefogunk, hogy segíteni tudjuk egymás munkáit, projektjeit.

Vincze Máté Artur: Heten voltunk, akik Kékesi Attila és Almási Tamás osztályában végeztünk 2014-ben az SZFE Dokumentumfilm-rendező művész mesterképzésén. Dér Asia és Zurbó Dorottya a DocNomads képzésben végeztek, velük kiegészülve havonta ültünk össze ötletelni, hogy miképp tudnánk egymás filmterveit pályázatok formájában kidolgozni. Együtt jelentkeztünk külföldi workshopokra, kis dokumentumfilmes műhelyként működtünk.

PRAE.HU: Hogyan lehet producerként megítélni, hogy egy témában jó filmötlet lapul?

SzNV: Hiszünk az alkotótársainkban, tudjuk, hogy izgalmas és érdekes témával jönnek. Nem volt még rá példa, hogy egy témával ne pályáztunk volna szívesen, maximum az fordult elő, hogy éppen túl sok projektünk futott párhuzamosan, és nem maradt szabad kapacitásunk. Tiszteljük a másik munkáját, megbízunk a terveikben és projektjeikben.

VMA: Alapvetően a karakterközpontú, kreatív dokumentumfilmeket kedveljük, és ezek készítése lelkesít minket.

PRAE.HU: Az elmúlt évtizedben sok az új hang, az eredeti történet és az izgalmas fogalmazás a magyar dokumentumfilm berkeiben. Mi lehet az oka ennek a felívelésnek?

SzNV: Szerintem ez sok szempontból Almási Tamásnak és Kékesi Attilának köszönhető, akik kineveltek egy új dokumentumfilmes generációt. Ketten hozták létre az SZFE-n a dokumentumfilmes mesterszakot, amelyen mi is végeztünk, illetve az említett DocNomads nemzetközi dokumentumfilmes mesterképzést, amelynek keretében Budapesten, Lisszabonban és Brüsszelben is eltöltenek egy-egy félévet a hallgatók. Ez a nemzetközi hatás, a különböző régiókból érkező fiatal filmesekkel való találkozás Tamásék számára is számos tanulsággal, új nézőponttal szolgált. A magyar dokumentumfilm az elmúlt évtizedben találkozott a globális filmkultúrával. A felívelés oka lehet az is, hogy a streamingplatformok visszahozták a közönségnek a dokumentumfilmeket. Magyarországon a HBO kifejezetten sok dokumentumfilmet finanszírozott az elmúlt években, ami megint csak nagy segítség volt. Persze, a magyar dokumentumfilmnek már korábban is, sőt a hetvenes évek Budapesti Iskolájától kezdve komoly hagyománya volt.

VMA: Ehhez az újonnani felfutáshoz szerintem hozzátartozik az is, hogy a technológia demokratizálódásával egyre több emberhez jut el jó minőségű, könnyen használható technika. A kamerák mellett a vágóprogramok és a hangtechnika is szélesebb réteg számára elérhető már. Egyre több dokumentumfilmes fesztivál nyílik a világon, amelyek kísérőprogramjaiként workshopokon, szakmai napokon lehet bemutatkozni az új dokumentumfilmes ötletekkel. A digitális kultúra széleskörű elterjedése veszéllyel is jár. Nagyon sok az új tartalom, nehéz megtalálni a minőséget. Szükség lenne egy olyan platformra, ahol könnyebben meg lehet találni a jó filmeket.

PRAE.HU: Ti magatok is rendeztek filmeket. Egy pályakezdő dokumentumfilmesnek ma hol érdemes elindulnia, mire érdemes figyelnie?

SznV: Szerintem érdemes megpróbálni kikerülni a nemzetközi vérkeringésbe, workshopokra vinni a témaötletedet. Mi is így vágtunk neki még annak idején Ugrin Juliannával és Hutlassa Tamással, akik az első, még nem befejezett dokumentumfilmem producerei. Rengeteget tanultam ezeken a workshopokon, sokat változtattak a hozzáállásomon és a szemléletmódomon. Szükség van némi finanszírozásra is, ezt nem könnyű megszerezni, ezért borzasztóan kitartónak kell lenni. Ha egy jó producer segít neked a pályázásban, akár minimális költségvetésből meg lehet csinálni egy trailert, amivel már el lehet indulni. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen biztos társa a folyamatban. Rendkívül sok a filmkészítő, óriási a piac, a források egyre szűkülnek, hatalmas a verseny. A Match Frame Productionssel is az a célunk, hogy filmkészítőként minél jobban egymásba tudjunk kapaszkodni, egymásra tudjunk támaszkodni. Én nagyon szerencsés vagyok például, hogy itt van nekem Máté.

VMA: Magyarországon is több workshop és pitchfórum van, amelyeken fontos döntéshozókkal és szakemberekkel lehet konzultálni, bekerülni több napos, hasznos fejlesztői műhelyekbe.

PRAE.HU: Régóta készül a Hiányzó 10 óra című dokumentumfilm, amely a rendezőnő, Meggyes Krisztina saját megtörtént élményével, egy ginás támadással, a kiszolgáltatottsággal és a traumával foglalkozik. Egy ennyire személyes történet más produceri jelenlétet kíván?

SzNV: Elsősorban nem producerként, hanem emberként kell viselkednünk ebben a helyzetben. Mindig kiszolgáltatott helyzetben van az alkotó, amikor érzékeny, személyes érintettségre épülő, traumatikus témával dolgozik. Számunkra éppen ezért rendkívül fontos, hogy a rendező biztonságban érezhesse magát. Kriszti filmje az első egészestés dokumentumfilm, amelyen dolgozni kezdtünk a cégben, az ő filmjével voltunk először workshopon producerként, és kaptuk az első Creative Europe Media támogatást, miközben továbbra is folyamatosan pályázunk vele. Lassan és hosszadalmasan fejlődő projekt, amelyben maximális hitünk van, tudjuk, hogy Kriszti nagyon jól fogja megcsinálni. Producerként tehát a finanszírozás megteremtésén és a nemzetközi háttér kialakításán túl az a feladatunk, hogy megteremtsük neki a biztonságot, érezhesse, hogy minden jó kerékvágásban halad, fogjuk a kezét, jelen legyünk. Csúszások és várakozások mindig vannak, de ha tisztán kommunikálunk, őszinteséggel fordulunk egymás felé, minden nehézségen felül lehet kerekedni.

PRAE.HU: A Hiányzó 10 óra témájához kapcsolódóan VR-projekten is dolgoztok, amelynek célja, hogy a járókelő-effektust enyhítse (’bystander effect’: szociálpszichológiai jelenség: minél többen látják, ahogyan valaki bajba kerül, annál kisebb eséllyel fog bárki segítséget nyújtani a jelenlevők közül – a szerk.), illetve érzékenyítse az embereket az olyan helyzetek iránt, amikor magatehetetlen, kiszolgáltatott embert látnak az utcán. Ez az ötlet miképp indult?

VMA: Korábban a New York University filmrendező mesterképzésén tanultunk. Ott találkoztunk Fazakas Fannival, aki néhány emelettel arrébb az Interactive Telecommunications Program elnevezésű szakon tanult. Sokat meséltünk neki a Hiányzó 10 óráról, Fannit pedig nagyon inspirálta Kriszti története. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen érdekes és hasznos lenne a járókelő-effektus témáján alapuló virtuálisvalóság-élményt készíteni. Fanni lett a projekt rendezője, 2018 környékén kezdtünk neki. Teljesen új és ismeretlen terület volt számunkra programozókkal és fejlesztőkkel dolgozni egy ilyen interaktív projekten, de Fanni nagyon profin vezette a csapatot. A VR-nak tavaly volt a bemutatója az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (IDFA). Azóta a világot járja és több díjat is nyert. Amikor kész lesz Meggyes Kriszti filmje, a Hiányzó 10 óra, szeretnénk a dokumentumfilmet és a VR-t együtt, „csomagban” bemutatni a közönségnek. A projekt harmadik része pedig egy több éves, hazai fiatalok közreműködésével végzett szociálpszichológiai kutatás, Dr. Kapitány-Fövény Máté vezetésével.

SzNV: Szokták mondani, hogy míg a dokumentumfilm szimpátiát, a VR empátiát ébreszt a nézőjében, de én ezzel nem igazán értek egyet. Szerintem egy érzékeny dokumentumfilm képes arra, hogy empátiát keltsen a közönségben. Ugyanakkor tény, hogy a VR nem csupán storytelling, avagy történetmesélő, hanem storyliving, tehát történetátélő funkcióval bír, te magad is interakcióba lépsz a történettel, szereplőkkel, nem csupán passzív megfigyelőként vagy jelen. A VR során döntéseket hozol, rajtad múlik, mi lesz a végkifejlet. A VR-projekthez kapcsolódik egy előzetes ráhangoló fázis (onboarding) és egy elengedő, levezető szakasz is (offboarding). A cél, hogy előzetesen megfelelő tájékoztatást kapj, fel legyél készülve, utána pedig legyen tered és időd arra, hogy valakivel megoszd az élményt, levezesd a feszültséget, átbeszéld, milyen érzéseket keltett benned a tapasztalat. Pszichológusokkal dolgozunk együtt, mivel a ginás támadás során a közbeavatkozás vagy közbe nem avatkozás kérdése elég komoly és érzékeny téma, nem akarunk senkinek sem rossz élményt okozni. Az említett szociálpszichológiai kutatásnak éppen az lenne a célja, hogy megmérjük, vajon képes-e a virtuális valóság viselkedésbeli változást elérni a fiatalok esetében. Továbbá, a VR mellett dolgozunk egy AR, avagy augmented reality (kiterjesztett valóság) projekten is, amelynek Szász Barna a rendezője. Ez még a VR-nál is jobban fókuszál majd a storylivingre.

PRAE.HU: Izgalmas és elgondolkodtató jövőbeli lehetőségeket nyit meg a virtuális és kiterjesztett valóság technológiája. De vajon megmarad-e a szerepe a hagyományos dokumentumfilmnek is?

SznV: Folyamatosan fejlődik a technika, ami számos új lehetőséget és megoldást fog felvetni majd a jövőben. A virtuális és kiterjesztett valósággal foglalkozó projektek nem tekinthetők hagyományos értelemben dokumentumfilmeknek, mégis a dokumentumfilmes műfajban fognak meghatározóvá válni. Én úgy gondolom, hogy miközben folyamatosan érkeznek majd új formák és technikai innovációk, örökérvényű marad a hagyományos dokumentumfilm, mert mindig lesznek erős, aktuális témák, amelyek kívánják a filmes feldolgozást. Az embereknek mindig lesz igénye erre.

PRAE.HU: Dokumentumfilm, VR, szociálpszichológiai kutatás – széles palettán mozogtok. Ráadásul a tavaly megjelent első játékfilmetek, a nyílt örökbeadásról szóló Hat hét is több nemzetközi filmfesztiválon nyert díjat. Jól érzem, hogy a társadalmi felelősségvállalás fogja össze ezeket a projekteket?

VMA: Valós történetekről, valós problémákról szeretnénk beszélni. A Hat hét kapcsán a közönségtalálkozókat élveztem a legjobban, amelyeken lehetőség volt arra, hogy hosszabb beszélgetések alakuljanak ki a témáról különféle nézőpontok behozásával.

SZnV: Olyan témákkal szeretnénk foglalkozni, amelyek tabusítottak, ám beszélni kellene róluk, és alulreprezentált közösségekről és közösségeknek is szólnak. Szeretnénk párbeszédet, és reményt a mobilitásra, a változásra, abban a társadalomban, amelyben élünk. A Hiányzó 10 óra VR-ral például a célunk az, hogy segítsünk visszaszorítani a járókelő-effektust és hangot adni a partidrogos támadások áldozatainak. A Nem halok meg a rákos megbetegedés kényes és nehezen kibeszélhető kérdéseit járja körbe. A film rendezője, Dér Asia hihetetlen bátorsággal vágott bele annak idején ebbe a projektbe, Einspach Gábor, a film főszereplője pedig nagyon jó társ volt az alkotásban.

PRAE.HU: Egyre több a véleménybuborék, miközben talán egyre kevésbé vagyunk nyitottak mások valóságára. Tartotok attól, hogy a dokumentumfilm elveszíti a hitelességét, nem szavaznak bizalmat neki, esetleg összetéveszthető lesz a propagandával?

SZnV: Nagyon jó kérdés, én optimista vagyok. Szerintem az embereknek a mai világban alaposan utána kell nézniük a forrásoknak, hogy a tartalom, amelyet fogyasztanak, honnan jön, melyik tévécsatorna sugározza, és így tovább. Mindez tehát nem pusztán a dokumentumfilmes felelőssége, a kritikus és reflektált fogyasztói hozzáállás is sokat vet a latba. Szerintem nem is a dokumentumfilmes trendeket, hanem a fogyasztói szokásokat lenne érdemes áthangolni.

VMA: A kérdés kapcsán felmerül bennem a dilemma, hogy egy alkotó vajon milyen messzire merészkedhet, hogy még őszintén és hitelesen tudjon megnyilvánulni. Láttam egy dokumentumfilmet, amelynek az egyik szereplője kijelentette a forgatás után, hogy mégsem hajlandó az arcát vállalni, ezért a filmben deepfake-technikával kicserélték valaki másra. A laikus nézőnek adott esetben fel sem tűnik a trükk. Szerintem ez egy elég félelmetes jelenség.

PRAE.HU: A dokumentumfilm a valóság kreatív feldolgozása, mindig fog tartalmazni személyes elfogultságot, de vajon mennyire kell ennek ellene dolgozni, hogy etikus maradjon a film?

SzNV: Én azokat a dokumentumfilmeket szeretem, amelyekben érzem a rendezői intenciót, amelyek feltárják a nézők előtt, hogy az alkotó miképp látja és éli meg az adott témát. Amikor komplex témáról forgatsz, mindig dramaturgiai döntéseket kell hoznod, hogy a történet befogadható legyen. Rendezőként az a feladatunk, hogy a valóság leghitelesebb verzióját igyekezzünk bemutatni. Ez a valóság szubjektív, feltehető, hogy valaki máshogy látja. De úgy érzem, ha az intencióid tiszták, és tényleg az őszinteségre törekszel, akkor etikus tudsz maradni. A legfontosabb hűnek lenni a szereplőnkhöz, a mondanivalónkhoz és saját magunkhoz.

PRAE.HU: Mikor érzitek elégedettnek magatokat egy projekttel?

VMA: Olyankor vagyok elégedett, amikor a közönség meglátja a filmben az értéket. Amikor a film témája önmagáért beszél, el lehet mondani a lényegét egyetlen mondatban, amivel máris felkelthetem a nézők, forgalmazók, fesztivál érdeklődését. Feszült alaphelyzeteket keresek rendezőként, amelyekben egy mondat alapján is világosan érzed, mekkora a tét. Producerként pedig akkor vagyok elégedett, ha a rendező jó munkakörnyezetben, jó stábbal, gördülékenyen tud dolgozni, a film pedig megfelelő forgalmazói kezekbe kerül, amivel komoly utóéletre tehet szert.

SzNV: Producerként én leginkább akkor érzem magam elégedettnek, amikor a rendező boldog és örülni tud a filmjének, illetve ha sikerül a filmet egy erős nemzetközi és hazai pályára állítanom. Rendezőként pedig leginkább olyankor, amikor a közönségtől vagy az érintettektől kapok pozitív visszajelzéseket.

Fotókredit az interjúfotókhoz:
Horváth Csongor – CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál