Terék Anna azzal indított, hogy leginkább a történet és a stílus közötti egyensúly fogta meg a novellákban, az, hogy egyik sem megy a másik rovására. Illetve kiemelte Ughy korábbi költői tevékenységét, ami szerinte leginkább a leírásokban tükröződik. Arra kérdezett rá, milyen folyamat vezetett a könyvben beszélő nők hangjának megtalálásáig. A szerző elmondta, nem akart köntörfalazni, túlstilizálni, nyersen és konkrétan akart beszélni a szereplői nevében. Nem szereti ugyanis a mellébeszélést, a különösebben érzelmes leírásokat, amit szerkesztői munkája során is húzni szokott. Néhány visszajelzés már most igazolta, milyen szikár prózanyelvvel rendelkezik, aminek különösen örül, mert Az átlátszó nőben nagyon nehéz sorsokról van szó, amelyekről szerinte csak ilyen lényegre törő őszinteséggel lehet írni. Kitért az önismeret fontosságára, arra, hányféleképpen tudjuk becsapni magunkat, és ezt nem akarta még a szöveg stílusával is fokozni. Kifejtette, dolgozik benne a türelmetlenség, amibe a terápiás munkája során tapasztaltak is belejátszanak, hiszen látja, hogy az emberek átverik önmagukat, ám sokszor ezt nem mondhatja ki ilyen direkt módon a munkája során. Novelláiban azonban nem akarta szépre mázolni ezeknek a nőknek a magányát, fájdalmát, hanem élesen láthatóvá kívánta őket tenni.

Eztán arra kérdezett rá Terék Anna, hogy a biblioterápiás munka segít-e a szerzőnek más perspektívából ránézni azokra a témákra, amikről írni szeretne, mire Ughy egy anekdotával felel. Nemrégiben ugyanis egy interjú során felemlegette az újságíró, milyen hasznos lehet számára szerzőként, hogy civil szakmája során ennyiféle sorssal, fájdalommal találkozik. Elmondta, gyakran megérintik páciensei történetei, a könyvben azonban csak egy olyan írás van, amihez ebből a közegből szerzett inspirációt. Neki nincs saját tapasztalata a testi bántalmazás terén, ám amikor a zongoristanőről szóló szöveget írta, eszébe jutott néhány mondat, amit egy terápiás csoportjának tagjától hallott korábban. Az illető arról számolt be, hogy az apja mindig akkor verte a fiútestvéreit gyerekkorukban, amikor őt éppen fürdette az édesanyja. Kifejtette, nem érzi úgy, hogy a vele megosztottakat joga lenne megírni, ráadásul a saját eddigi életében is talált annyi feldolgozandó témát, ami elegendő volt a kötet megírásához. Úgy érzi, elválnak egymástól a szerepei: az író, a szerkesztő, a terapeuta és a személyes énje.

A moderátor tovább vitte a kérdéskört, arra volt kíváncsi, kap-e Ughy olyan látásmódot a civil szakmájától, ami segít az alkotói folyamatban, amikor létrehoz egy szöveget, gondolkodik-e róla biblioterapeuta szemmel. Ughy megkönnyebbüléssel hangjában vágta rá, hogy nem, arra azonban rálát, hogy melyek azok a szövegei, amelyeket más irodalomterapeuták tudnak majd használni. Kifejtette, az önmegfigyelés nagyon jellemző rá egy gyerekkori betegségnek köszönhetően, ami által rutinná vált számára, hogy a teljesítményét folyton monitorozza. Illetve ennek a betegségnek a magánya által tanulta meg, hogy csak magára számíthat, csak ő oldhatja meg a problémáit.

A kérdező ezt követően Ughy eddigi  önismeretre tett utalásaihoz, illetve saját nézeteihez kapcsolódott – melyek szerint az önismeretből adódik az önértékelés, illetve ezáltal oldhatók meg a problémák. Arra volt kíváncsi, az önismeretből fakad-e a szabadság vagy fordítva. Ughy szerint, ha szabadok volnánk, nem hajtana minket az a vágy, hogy szabadokká váljunk. Számára az önismeret célja a szabadság elnyerése, illetve annak a megfogalmazása, hogy milyen kapcsolatokban, cselekvésekben boldog és önazonos. Szerinte a szabadság olyan állapot, amiben önazonos tud maradni, és másokat sem bánt ezzel.

Terék a kötet fő témáit sorolta fel – elengedés, elgyászolás, halál –, és arra volt kíváncsi miért nincsenek erre mintáink olyan módon, ahogyan elő van írva, hogyan kell viselkednünk nőként adott helyzetekben, hogyan ünnepeljük a születést, a születésnapot. Az író azzal kezdte, hogy ez egy olyan társadalmi tabu, ami a fájdalom elkerülésére szolgál, hiszen mi magunk, akik átéljük a dolgokat, sem mindig ismerjük fel, hogy egy költözés, egy munkahely elvesztése, egy iskolaváltás is jelenthet gyászt. Ennek kapcsán felidézte egy gyerekkori élményét. A dédnagyapja halála volt az első haláleset, amivel találkozott, ami egy nyugodt halálélmény volt. A tizenkét-tizenhárom éves korszakát a gyerekonkológián töltötte, ahol szintén találkozott ezekkel a helyzetekkel, melyek ennél fogva számára egyáltalán nem  jelentenek tabut, sőt szívesen beszél hasonló témákról.

A moderátor felvetette, nehéz manapság nőkről írni, mert sokan írnak női témákról, Ughy pedig elmondta, hogy őt egyáltalán nem ez érdekelte, hogy eladható könyvet írjon, hanem eleve nagyon  foglalkoztatták a nőiséggel kapcsolatos kérdések. Ezen a téren van tapasztalata és úgy érzi, nem biztos , hogy jelenleg tudna ilyen hitelességgel ábrázolni egy-egy férfisorsot, viszont szívesen megírná a jövőben Az átlátszó férfit is. A férfiaknak nincsenek általános mintáik, eszközeik arra, hogy hogyan kérjenek segítséget, ami egy terápiás csoport nemi arányainak tekintetében is megmutatkozik, hiszen általában tíz főből kilenc nő.

Ezután a Szabó Imola Julianna tervezte borítóra terelődött a szó, Ughy elmondta, hogy küldött neki egy buborékfóliával eltakart nőalakról készült képet alapként, de szabad kezet adott a grafikusnak, aki azonnal a szerzőnek tetsző, a könyvhöz passzoló borítót készített.

Végezetül Terék a jövőbeli tervekre kérdezett rá, amire az író Reményik Sándor Kegyelem című versének felidézésével felelt. A vers magába foglalja a rengeteg küzdelmet, ami után magától megnyílik az ég. Ughy így érez most, a könyv megjelenése óta, nem tervez előre különösebben, hanem igyekszik kiélvezni ezt az állapotot. Van egy drámaötlete, amiben egy csoportos nemi erőszak következtében megnémult nőt akar kivezetni a sötétségből.

A bemutatót Jókai Ágnes felolvasásai színesítették, a szerző pedig az esemény után dedikált.

Az eseményen készült videó megtekinthető a Prae Kiadó Facebook-oldalán.

Fotó: Mariia Kashtanova