A beszélgetés során Áfra János elmondta, az Omlás nemcsak terjedelmében múlja fölül eddigi köteteit, hanem szerkezetét tekintve is összetettebb. Amikor összeválogatta a kötetben szereplő verseket, eddigi alkotásainak egészét szeme előtt tartotta kitöltve a különböző versek közötti “űrt”. Fontos számára, hogy az olvasó egészként tudja befogadni költészetét, és ne pusztán csak verseket olvasson.

A szerző felolvasta X vonal, Az éj felé, A részek lázadása, Madarak romjain című verseit amelyekben a halál elkerülhetetlenségének komor képei mellett egy reménykedő attitűd is megjelenik. A versekben kibontakozik a halál és a szenvedés hétköznapokból ismert rengeteg arca: a szegénység, az elgyötörtség, az öregség. Ezzel szembehelyezkedik viszont az a perspektíva, ami ott rejlik minden szövegben, és optimizmusát abból a bizakodásból meríti, hogy halálunk pillanatában lehetőségünk van szembe nézni életünk egészével. Megszűnik a nyelv, az idő, és minden tapasztalatunkat olyan összefüggésben szemlélhetjük, amilyenben korábban nem láthattuk: „a rendet úgyis a halál parancsolja össze”, olvasható a Kemény, puha című versben.

A részek lázadása című versben emberi interakciók láncolata van bemutatva, az, hogy egy kaszkadőr kiáltása miként befolyásolja egy lázadó sorsát. A szükségszerűség kényszere és cselekvés szabadsága egyszerre jelenik meg, hiszen elkerülhetetlen, hogy hatást gyakoroljunk egymás életére, de ezen interakciónak a tényleges tartalma már a szabadság birodalmába tartozik. A versek komor hangvételük ellenére bizakodás érzését keltik az olvasóban, hiszen egy olyan perspektívából íródnak, amiben a létezés nem ér véget a halállal.

A könyvbemutatón Áfra János elmondta, hogy gyerekkora óta belső kapcsolatot ápol a transzcendenciával, ami nem a bizonyosságban, hanem a keresésben, a bizakodásban nyilvánul meg. Ebből kifolyólag több kultúrkör hagyományaival, misztikájával és filozófiájával is megismerkedett, de ezekhez nem teológiai alapon kapcsolódik. Számára a transzcendencia keresése nem a dogmák követésében nyilvánul meg, ami a közösségszervezés egyik módja lehet, hanem egy belső kutatás, ami művészetében is tükröződik. Ebből a világlátásból következik az a bizakodás, hogy az igazság megtapasztalása lehetséges.

Mindehhez kötődik a költőnek a művészetről mint olyanról alkotott véleménye. A könyvbemutatón szó esett a költészet és a mindennapi tapasztalatok kapcsolatáról. Áfra János elmondta, eleinte vágyat, kényszert érzett arra, hogy “kiírja” magából azt, ami benne feszültségként “összegyűlt”. Ezt viszont csak terapeutikus tevékenységnek tekintette, ami még nem költészet. Szerinte a művészet ott kezdődik, amikor más nézőpontokat képesek vagyunk megélni és ábrázolni. A költészetben ez a nyelvvel való játékot és ezáltal egy világ megteremtését jelenti. Az, amit ír, nem a valóságról szól, hiszen a költészetben a nyelven keresztül a költő maga teremt egy új valóságot. Ez az attitűd a nyelv hatása és érvényessége iránti bizalmat feltételez.

Szó esett arról is, hogy Áfra János kinek a költészetéből inspirálódott. Ennek kapcsán felmerül Tandori Dezső és Borbély Szilárd, utóbbihoz személyesebb kapcsolat is fűzte: tanította Áfrát a debreceni egyetemen, és biztatta arra, hogy publikálja a Népszabadságban első verseit. Elhangzott továbbá, hogy hogy mennyire fontosak voltak számára az idősebb pályatárssal folytatott beszélgetések. Különösen megtisztelőnek érezte, hogy első kötetét is Borbély Szilárddal közösen mutatták be. A jövőről Áfra János azt is elmondta, hogy az elkövetkezőkben a himnusz műfaji jellegzetességeinek segítségével közösségi perspektívát szeretne megnyitni verseiben. A különböző mitológiák mélyebb megismerésén keresztül kíván inspirációt szerezni ahhoz, hogy a transzcendenciát megjeleníthesse műveiben.

Fotó:Kováts Zsófi, Szerényi Szabolcs