Imreh András a vasárnapi hazautazás előtt kirándulni vitte a csapatot, hogy a táborozók közelebbről is megismerhessék Szigliget sokunk által szeretett környékét a Szent György-hegy lankáival és a Balaton csillogó vizének látványával. A hangolódást már a zárófoglalkozáson megkezdték, András ugyanis Vas István Badacsonyi ősz című versével várta őket, amelyben még a suhogó szél és a köd is édes, ha erre jár az ember. Elsőként a szöveg formai jellegzetességei kerültek terítékre: volt, akinek rögtön feltűnt, hogy a gondolatok nem érnek véget a sorhatárokon, vagyis áthajlásokkal, úgynevezett enjambement-okkal van dolgunk. Ezek általában valamiféle szabálytalanságot, izgatottságot visznek a művekbe, de az is megeshet, hogy csak a rímek miatt van rájuk szükség. „A magam nyarától is búcsuzom” kijelentés utolsó szavának írásmódja az olaszra fordító Zsófi szerint arról árulkodik, hogy érdemes metrum után kutakodnunk. Éppen ezért a továbbiakban András arra kérte a résztvevőket, hogy „kottázzanak le” bizonyos szakaszokat, ők pedig bele is vágtak, tanítgatva egymást a hosszú és rövid szótagok megkülönböztetésének szabályaira. A régió csodás tájainál maradva kaptunk még egy-egy példányt Weöres Sándor Balatonjából és Tóth Árpád „A vén magyar hegy” kezdetű költeményéből, majd pontban egy órakor megkondult az ebédre hívó kisharang.

A desszert elfogyasztása után határozottan jól jött egy kis séta: Károlyi Csabával mentünk egy kört az arborétumban, miközben mesélt nekem az Alkotóházban töltött családi nyaralásokról, az ÉS-kvartett legújabb sorozatáról és az idei ELTE-s kritikaírás kurzusról, aminek magam is lelkes hallgatója voltam a tavalyi évben. A délutáni program előtt a gyönyörű időt kihasználva még a strandot is megjártam, majd egy kávé társaságában leültem az Élet és Irodalom-kupacokkal megrakott asztalhoz, és kíváncsian vártam, hogy Csaba szerint melyek 2023 legfigyelemreméltóbb könyvei. Az előadás első felében átfogó képet nyújtott az aktuális termésről, majd néhány regényről hosszabban is beszélt. Azoknak, akik látleletet szeretnének olvasni arról, mi zajlik a kortárs magyar líra, illetve kispróza terén, a Magvető jelentős múlttal rendelkező antológiáit, a Szép verseket és a Körképet javasolta, a költészet kedvelőinek pedig először a „nagy öregek”, Ágh István, Várady Szabolcs, Kovács András Ferenc és Markó Béla friss műveit ajánlotta a figyelmükbe.

A Budapest–Szigliget útvonal nem tartozik a gyorsan megjárható távokhoz, de ennek van pozitív oldala is – Csaba két könyvet is elfogyasztott a vonaton. Turi Tímea a héten már több ízben emlegetett verseiről ő is elismeréssel nyilatkozott.

Szerinte különösen érdekes, ahogy az Egyszerre egy beszéljen soriban összefonódik a tradíció és az erős ószövetségi utalásrendszer a női témákkal, méghozzá úgy, hogy közben hihetetlenül izgalmas állásfoglalásokkal találkozhatunk például a feminizmussal kapcsolatban.

A másik útitársa A fáraó megérkezik Lisszabonba volt Piros Verától, amit szintén szívesen lapozgatott, de kiemelte még Rakovszky Zsuzsa új kötetét is. Ez a Vita élő időben, melynek darabjait részben festmények ihlették.

Ezek után már eveztünk is a próza vizeire, kezdve nagy népszerűségnek örvendő íróink novellagyűjteményeivel, nevezetesen Grecsó Krisztián személyes élményekből született Lányos apájával és Tóth Krisztina Ahonnan látni az eget cím alatt megjelent kisprózáival. Ezúttal Márton László és Nádasdy Ádám is az életrajzi alapozottság mellett tették le a voksukat a Tovább is van, illetve a Hordtam az irhámat szövegeiben. Utóbbi egy pesti művészfamília mindennapjaiba enged bepillantást kötetlen, barátságos hangon: mintha leülne velünk szemben a szerző, és közvetlenül nekünk mesélne. Szóba került még a Minél kevesebb karácsonyt Bognár Pétertől, akinek szellemes, üdítő és laza elbeszélésmódja ritkaság a magyar irodalomban és az Örök hely és mindenhol idő Jánossy Lajostól, aki fragmentumokból felépülő szerkezetet működtetve tár a befogadó elé egy családtörténetet. Csaba elmondása szerint érdeklődve várja a fiatal, tehetséges Harag Anita és a haditudósítóként is tevékenykedő Jászberényi Sándor regényét, hiszen mindkettőjüket erős novellistaként tartotta számon ez idáig. Nagy Gabriella, aki nem mellesleg a Litera főszerkesztője, egy rejtélyes bűnténysorozat nyomába ered az Elviszlek Amerikába lapjain, míg Szilasi László Saját élet címmel emlékezik vissza a múltjára.

Hallhattunk még pár esszé- és tanulmánykötetről, valamint Török András nagy sikerű útikalauzáról, a frissen átdolgozott Budapest Könyvről, amelyből szinte árad a város iránt érzett szeretet. Innen azonban már nem maradt más hátra, mint hogy lehulljon a lepel Csaba kedvenceiről, melyek közül néhánnyal már magam is foglalkoztam. Nem olvastam viszont még Kácsor Zsolt új regényét, de a rövid ismertető után rögtön fel is került a listámra a Pokoljárás Bipoláriában. A hét elején a táborozók már belenézhettek a szerző előző művébe, ez a szöveg ugyanakkor egész más, mint a Cigány Mózes.

Kácsor köntörfalazás nélkül, hihetetlen merészséggel írja meg bipoláris depressziójának történetét az önakasztás kísérletén át egészen az abszurd képzelgésekig.

A fejezetek címei csupa mássalhangzóból állnak, teret engedve többféle értelmezési lehetőségnek – „minden műfordító álma”, jegyezte meg nevetve az egyik táborozó –, így a vlsg egyszerre jelenthet válságot és valóságot is. Csaba ezen felbuzdulva, annyit írt a szerzőnek, btrsg, amit hogyan is olvashatna másként egy pesszimista ember, mint botorságnak.

A továbbiakban a Levelek nélkül következett Krusovszky Dénestől, amellyel egy kritika miatt én is szoros ismeretségbe kerültem nemrégiben. Csaba egy kisvárost festett a fordítók szemei elé, ahol a fák tavaszi levelei egyszer csak sárgulni kezdenek, majd mind egy szálig lehullanak, a település határán kívül azonban változatlanul virítanak a lombok. A különös jelenség okán felbolydul az élet: a vezetők igyekeznek elhallgattatni az őket felelősségre vonó lakókat, a diákok tüntetnek, a helyi gimnázium magyartanára pedig eközben saját múltjának titkaival is szemben találja magát.

A politikai éltől sem mentes regény valóban kiválóan ábrázolja a társadalmi viszonyokat, a hatalmi struktúrákat, valamint az emberi kapcsolatok működését napjainkban.

Hétfői vendégünkkel, Puskás Pannival folytattuk: Csaba is kiemelte a Megmenteni bárkit három különböző narrátori hangját, melyek közül ezúttal a lányának levelet író anya szövegéről is részletesebben hallhattunk. Említésre került még Panni humora, illetve az Utas és holdvilágra rájátszó elemek, majd jöhetett is Tompa Andrea új könyve, a Sokszor nem halunk meg.

Bevallom, számomra ez volt a legkedvesebb Csaba listájából, nemcsak azért, mert erről írtam legutóbb, hanem azért is, mert kétségtelenül gyönyörű történetről van szó. Az 1944-es gettósítás idején járunk, amikor is egy kolozsvári orvosnő kénytelen hátrahagyni a gyermekét, hogy megóvja őt a származása miatt rá leselkedő veszélyektől. Az olvasó végigkövetheti, ahogy a dajkára bízott csecsemő lassan felcseperedik, majd színésznői hivatásán keresztül néz szembe identitásának vakfoltjaival.

Ami engem illet, ha csak egy valamit ajánlhatnék a táborozók figyelmébe, azt hiszem, ez volna az.

Erdélynél maradva, Vida Gábor Senkiháza című kötetéről is szó esett, melynek főhőse, Kalagor Máté mindennél jobban szeretne működésbe hozni egy kisvárosi vízturbinát, közben viszont sehol sem találja igazán a helyét, nincs rendben a lelke. A humoros-szatirikus hangvételt sem nélkülöző regény olyan kérdésekkel is szembenéz, mint hogy mit jelent erdélyinek lenni, és hol van az otthon, mígnem eljut odáig, hogy a haza „az anyátok picsája, amibe vissza szeretnétek bújni”.

Komoly fejlemény ezekben a művekben, hogy a román szereplők nem csupán mellékfigurákként tűnnek fel, hanem árnyalt, nemritkán kifejezetten pozitív személyiséggel rendelkeznek. Ezzel kapcsolatban Csaba utolsóként megemlítette a tavalyi év nagy sikerét, Visky András Kitelepítését, amelyben a szerző saját családjának lágertapasztalatát írja meg, erősen rájátszva a Biblia formájára és szöveghelyeire. A hét testvér a rendszer ellenségeinek változatos összetételű közegében nevelkedik: nagyrészt románok veszik körül őket, akikről őszinte szeretettel beszél a narrátor.

Nem is tudna másként, hiszen ők voltak azok, akik fogták a kezét gyerekkorában.

Ezen a ponton eljött az ideje, hogy magunkhoz ragadjunk néhány ÉS-t, fél 7-kor pedig már tálalták is a vacsorát.

Záróprogramunkra rendhagyó módon négy vendéget is vártunk: Moskát Anita és Markovics Botond érkeztek hozzánk Borsó kutya társaságában, akiket Keserű József és H. Nagy Péter, a Selye János Egyetem tanárai és az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagjai kérdeztek. Kezdésként Jóska ismertette néhány mondatban Anita munkásságát, a spekulatív fikció fogalmán keresztül közelítve a köteteihez.

Szerinte ezek a művek sem a fantasy sem a science fiction műfaji kategóriájába nem illeszkednek maradéktalanul, az azonban leszögezhető, hogy a világépítés fontos kulcsszó lehet az elemzésük során.

Anita általában a „mi lenne, ha…?” kérdéssel játszik el, méghozzá úgy, hogy megváltoztat valamit az adott törvényekben. Ezek a változások ugyanakkor minden esetben szabályszerűen mennek végbe, így a teremtett univerzum nem esik szét, csupán átalakul. A 2015-ben napvilágot látott Horgonyhelyben például a karaktereknek térhez kötötten kell élniük, és kizárólag a várandós nők hagyhatják el azt a helyet, ahol születtek, míg az Irha és bőr elmossa a határokat emberek és állatok között. A tavalyi évben A hazugság tézisei címmel megjelent novellagyűjtemény egyik szövegében úgy épül fel, és omlik össze a világ, ahogy igazságokat és hazugságokat mondunk, egy másikban pedig a varázslat szerződéshez van kötve. Jóska kihangsúlyozta, hogy Anita sokszor a fantasztikumon keresztül nagyon is reális problémákra mutat rá, éppen ezért válik értelmetlenné zsáner-, illetve szépirodalom szembeállítása.

A továbbiakban Péter beszélt Botondról – vagy korábbi álnevén Brandon Hackettről –, aki a poszthumán diskurzus számára is érdekes szerző lehet. Az ember könyve című regénye kifordított inváziós történet biológiai-genetikai metamorfózisokkal átszőve, míg a Xeno egy intergalaktikus világot tár az olvasó elé sok idegen fajjal. Ezeken kívül Botond szentelt már duológiát az időutazás témájának is, az Eldobható testekben pedig a tudat szabadon vándorolhat, így akár az ellenkező nemhez tartozó egyénekbe is beleköltözhet. Az idén megjelent Felfalt kozmosz a jövőbe visz minket: miközben egy másik univerzum elnyeli a miénket, egy családtörténet is kibontakozik, és a szabad akarat kérdései is előkerülnek.

A spekulatív fikciót képviselő alkotókkal kapcsolatban gyakran emlegetik az eszképizmust, ezért Péter arra volt kíváncsi, hogy van-e a két szerzőben olyan szándék, hogy elforduljanak a realitástól.

Anita bevallotta, hogy tőle ez a fajta hozzáállás meglehetősen távol áll: olvasóként maga is a valóságunkat keresi az irodalmi művekben, így saját szövegeiben szintén arra törekszik, hogy korunk társadalmának tartson tükröt.

Ahogy korábban Jóska is utalt rá, általában csupán egy-egy dolgot változtat meg a természet rendjében, de ez is bőven elég ahhoz, hogy tele tudjon írni 600 oldalt. Szerinte a fantáziaelemeknek köszönhető eltávolítás lehetővé teszi, hogy tényleg elgondolkodhassunk aktuális problémákról, és ne akadjunk fenn olyan fogalmakon, amelyeket a hétköznapokban ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezünk. Botond is egyetértett abban, hogy egy jó sci-fi hátterében mindig megbújik a realitás, sőt, előfordul az is, hogy egy komplett korszak visszafejthető a cselekményből: a nukleáris fenyegetés például számos könyvnek tárgya volt annak idején. Ő maga a 2015-ös migrációs hullámra reflektált erőteljesebben a Xeno lapjain, nem tudta ugyanis figyelmen kívül hagyni azt, ahogyan a közbeszéd reagált az eseményekre.

A beszélgetés végéhez közeledve Jóska természetesen zsáner- és szépirodalom viszonyáról is kikérte Anitáék véleményét, valamint arra is kíváncsi volt, hogy miért lett Brandon Hackett újra Markovics Botond. Mindketten egyetértettek abban, hogy egyfelől személyfüggő, hogy kinél hol húzódik a határ, másrészt számukra ez a megkülönböztetés sosem jelentett minőségbeli alá- és fölérendeltséget. Botond elmondta, hogy eleinte szükségesnek érezte a szerzői nevet az általa képviselt műfajban való érvényesüléshez, mostanra viszont már feleslegessé vált, sőt, folyóiratokban kifejezetten rosszul festene. Anita hozzátette, hogy ő maga nem tud skatulyákban gondolkodni: biológia szakon végzett, így az irodalmi szövegek kategorizálásával sosem foglalkozott igazán.

Inkább az összefüggéseket keresi, és az érdekli, hogy adott mű mire használja a spekulatív elemeit.

Egyébiránt egyre kevesebbszer tapasztal negatív megkülönböztetést, és annak örül a legjobban, ha több szemszögből közelítenek a könyveihez.

Zárásként az Irha és bőrből, valamint a Felfalt kozmoszból kaphattunk ízelítőt. Az Anita előadásában elhangzott részletből egy Kirill nevű „fajzatot” ismerhettünk meg, akinek a szocializációs központban meg kellett tanulnia emberként élni, míg Botond hősei az űrkikötő felé indultak, hogy visszatérjenek a Földre, alattuk „sötéten fortyogó őstenger”.

Az est folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a világépítés mindig nyelvi jellegű is, így Anita és Botond művei fordítói szemmel is rendkívül izgalmasak.

Szerencse, hogy erre a napra épp csatlakozott hozzánk Austin Wagner is, aki történetesen mindkettőjükkel dolgozott már együtt. Elmondása szerint a tudományos szakkifejezések angol megfelelőinek kiválasztása volt a legnehezebb feladat, de mindenképpen nagy előnyt jelentett, hogy bármikor kommunikálhatott a szerzőkkel.

Utolsó programunk végéhez érkeztünk, de még órákig beszélgettünk, sokat nevettünk, én pedig ismét fáradtan, ugyanakkor boldogan tértem vissza a szobámba, hiszen hihetetlenül inspiráló és tartalmas hetet tudhattam magam mögött. Lefekvés előtt még ránéztem az e-mail-fiókomra, ahol Imreh András levele várt. Elküldte nekem orosz műfordítónk, Olga Polivtseva első magyar versét, így most ezzel zárom az idei naplómat:

Műfordító-diák

Új barát és lelki társ

Evidens, műfordítás.

Mese, regény, szabadvers

Csak fordíts. Szótár? Ne less!

Szenvedett sok híres író,

fordításban te vagy bíró

Helyes döntést hozni kell,

Tévedésre nincs itt hely!

Fotók: Bakó Sára

A Prae Műfordító Tábor a Petőfi Kulturális Ügynökség, valamint a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.