Már az esemény kezdete előtt hosszú sorokban álltak az emberek a Három Holló előtt, hogy dedikáltathassák köteteiket az írónővel, aki mindenkivel rendkívül közvetlen volt, mindenkihez volt egy-két kedves szava. A beszélgetés a hely hangulatos pincetermében zajlott, a nagy érdeklődésre való tekintettel a résztvevőknek előre kellett regisztrálniuk.

Kádár Annamária nyitó kérdése arra vonatkozott, hogy honnan van az a pszichológiai tudás, ami a Teller műveiből sugárzik – holott nem folytatott ezzel kapcsolatban felsőfokú tanulmányokat: végzettsége szerint közgazdász, ráadásul csak 31 évesen kezdett el az írással foglalkozni. Az írónő saját bevallása szerint nem tudna megfogalmazni pszichológiai elméleteket, mindig igyekszik hajszálpontosan belehelyezkedni egy-egy karakterének a szerepébe. Bizonyítandó, hogy Teller egy pszichológus tudásával bír, Kádár idézett pár gondolatot tőle, amelyet szerinte akár Jung is írhatott volna. Például: „Néha a saját szívemben sincs hely magamnak.” Az írónő elárulta, hogy eme bölcsességek megfogalmazásában sokat segítenek neki az ENSZ-ben szerzett benyomásai, annak a tapasztalata, hogy minden józan ember rendelkezik józan lelkiismerettel. Úgy gondolja, minden könyvében egy nagy történetet mesél el egyszerű szavakkal, amelyek azután az olvasó elméjében elevenednek meg és válnak igazán élővé – ha ez a folyamat sikeresen végbemegy, az tekinthető igazi irodalomnak.

Amikor Kádár Annamária arról kérdezte Tellert, hogyan néznek ki a mindennapjai, kiderült, regényírás közben gyakran előfordul, hogy teljesen belefeledkezik az adott teremtett világba, teljesen belebújik karakterei bőrébe. Felmerült az örök dilemma is: vajon az íráshoz és az alkotáshoz őrültnek kell-e lenni? Amikor Teller a Macskaköröm című művén dolgozott, az egyik reggel teljes amnéziában ébredt, hirtelen azt sem tudta, hol van, nem tudta egymástól megkülönböztetni a fikciót és a valóságot. Ezen élménye után hosszú terápiára szorult, sok dolgot újra kellett tanulnia a valódi világ működéséről. Azóta ráébredt, hogy ez egy nagyon veszélyes játék az elme számára, muszáj, hogy miközben alkot, mindennap visszatérjen kicsit a valóságba. Elárulta, hogy három-öt óránál többet nem tud koncentráltan a munkájával foglalkozni. Ezt mindennapi rutinjának kialakításával igyekszik szinten tartani, visszaköltözött a dán vidékre, ott aztán nap mint nap kávéja társaságában műveli a kertjét. Hét éve vásárolt egy lovat, akivel mindennap törődnie kell, ezzel is a realitások talaján tartva az életét. Kádár Annamária e gondolatok után elmesélte azt a személyes tapasztalatát, hogy terapeutaként hasonló módon tartania kell a távolságot és meg kell tanulni kiszakadni a kliensek életéből.

Az írónő alkotói folyamatáról megtudhattuk továbbá, hogy mindig akkor ad le egy könyvet, amikor a saját belső intiúciói alapján azt érzi, be van fejezve. Van, hogy éveken át dolgozik a kiadóval egy-egy regényén, és nem mindig ad igazat a szerkesztőjének, nem mindig hallgat annak javaslataira. Elmesélte, hogy általában

olyan témáról, dolgokról szokott írni, amelyekkel kapcsolatban még nem érti a körülötte lévő világot. Ilyen probléma- és kérdéskör például, hogy meg tudjuk-e gyilkolni a saját érzelmeinket? Lehet-e még egy versenyközpontú világban erkölcsös döntéseket hozni? 

Teller tudja, hogy az általa felvetett kérdésekre sohasem lesz teljesen egyértelmű, konkrét válasz, de igyekszik etikai szempontból kutatni és megvilágítani azokat – ezek végiggondolása számára mély önismereti folyamatot jelent.

Természetesen a hírnevét meghozó legismertebb regénye, a Semmi is szóba került, illetve a megjelenést övező botrány és kultusz, hiszen volt időszak, amikor a könyvet betiltották, mert pedagógusok és pszichológusok úgy ítélték meg, hogy hatására öngyilkosok lehetnek a fiatalok, később pedig kötelező olvasmány lett az iskolákban – ezt megélni nagy érzelmi hullámvasút volt az írónő számára. Kezdetben a saját kiadójától is azt a visszajelzést kapta, hogy a Semmi túl fura könyv, amit egyszerűen nem lehet kiadni. Kapott olyan visszajelzést is, hogy nem érdemli meg a neki ítélt díjakat, mivel túl veszélyes hatása lehet a szövegének. Teller kifejtette, hogy ő erre a történetre mindig is meseként gondolt, úgy érzi, ezt az álláspontot szépen lassan a befogadók is megértették, hiszen arról elmélkedni, hogy mi az élet értelme, alapvető és emberi dolog, a könyv pedig megnyithat bizonyos ajtókat ebbe az irányba. A „mi az élet értelme?” kérdést Kádár Annamária többször hallotta gyerekek szájából, amikor iskolapszichológusként dolgozott. Kiderült, hogy Tellerre is mindig nagy hatással volt, ha fiatalokkal beszélgetett erről a témáról. A konklúzió az lett, hogy az ember kiegyensúlyozott felnőttként merje azt mondani, erre nincs konzekvens válasz, hiszen önmagában az élet és annak szeretete számít; az, hogy megkaptuk, maga az ajándék. Illetve Teller azt hangsúlyozta, azt üzeni a fiataloknak: mindenki számít!

Az írónő elmondta, úgy véli, minden könyvének megvan a maga önálló hangja, az irodalomra mint mások élettapasztalatainak megszerzési lehetőségére tekint, amelyből ugyan kiléphetünk, de annak magyarázata és értelme a mienk marad hosszú távon. Az olvasás kultúra- és identitásformáló tevékenység, miközben mindenkinek működésbe léphet a belső iránytűje, ami megmutatja, mi a helyes és mi a helytelen. Felébredhet bennünk a gondolat, hogy ha mi is tettünk hasonlókat, mint amit a papírra vetettek, vajon jól tettük-e azokat. Kádár felhozta Jung elméletét, mely szerint mindenkiben ott lakozik a belső csodagyerek, s azt a kérdést szegezte Tellernek, mit gondol, vajon hogyan őrizhetjük meg? Az írónő úgy gondolja, könnyű a dolgokat a jómódban kimondani, és onnan kíváncsinak maradni – a biztonság nagyban hozzájárulhat az ember teljességének megőrzéséhez. Azonban háborús tapasztalatai – Mozambikban volt ENSZ-békenagykövet – ráébresztették, hogy ilyen körülmények között más a helyzet, a túlélési ösztönünktől függ, hogy bennünk tud-e maradni a belső gyermek. Mozambiki tartózkodása után súlyos depresszió lett úrra rajta, úgy érezte, nincs értelme még az alkotásnak és az olvasásnak sem. Többek között egy angol irodalmi antológia felfedezése segített neki kilábalni ebből a helyzetből. Bizonyos versek ismétlése szintén segítségére volt, hogy megbirkózzon a napi teendőkkel és terhekkel. Ezzel kapcsolatban elhangzott még, hogy úgy véli, minden jó művészeti alkotás levél a művész lelkéből a befogadónak – e funkciója miatt van értelme lényegében a művészetnek.

Az aktualitásokhoz kapcsolódóan Kádár Annamária megkérdezte, mit gondol Teller, hogyan mondjuk el a gyerekeknek, hogy mellettünk is háború zajlik. Az írónő szerint nagyon fontos, hogy erről mindenképpen kommunikáljunk a gyerekekkel, hiszen ez a tagadhatatlan valóság. A kérdés csupán annyi, hogy hogyan. Ez függ a gyerek korától, a különböző műalkotások pedig jó eszközök lehetnek ebben: a La vita e bella  című filmet hozta fel példának. Teller elmondta, hogy jelenleg egy olyan fikciós könyvön dolgozik, amely egy Skandináviában játszódó háborút mesél el, és bemutatja, mi történik az emberrel, ha menekültté válik.

A moderátor kérdésére, mit gondolna Teller gyermekkori énje a jelenlegiről, az írónő azt válaszolta, hogy büszkébb lenne, ha még több könyvet írt volna. A beszélgetés során a közönségnek is lehetősége nyílt kérdéseket feltenni. Volt, akit az érdekelt, hogy mit gondol Teller, mi az író pozíciója a társadalomban, hogyan mozoghat a funkciós terekben? Lehet-e egyáltalán pozíciója, ha folyamatosan szerepeket váltogat? Teller szerint az az író felelőssége, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából. Ahogy a királyok korában a bohóc kimondhatta az udvarban az igazságot, úgy vannak most ebben az igazmondó pozícióban az írók, hiszen az irodalom indirekt módon tud hatni a társadalomra.

A beszélgetés végén elhangzott még, hogy a világirodalomból Camus, Dosztojevszkij és Marquez voltak nagy hatással Tellerre, a magyar írók közül pedig Kertész Imrét és Krasznahorkai Lászlót említette meg – bár hozzátette, sajnos kevés magyar író munkája van lefordítva. Megemlítette azt is, hogy sokat inspirálódott még régi népmesékből és Andersen meséiből is.

Fotók: a Scolar Kiadó facebook-oldala