Az ősz közeledtével szokás szerint izgalommal teli várakozás lett úrrá rajtam, másodszor vehettem részt ugyanis a tábor lebonyolításában L. Varga Péter szervezőtársaként. Mi már a nyár folyamán ellátogattunk a kastélyba felmérni a terepet, és bár akkor nagyon távolinak tűnt ez az októberi hét, szinte láttam magam előtt, ahogy ülök majd a tágas teraszon kellemes napsütésben, és ezeket a sorokat írom. Kicsit még fáj a szívünk az utóbbi években megszeretett helyszínünk, Dunabogdány hegyoldalaiért, de az érkezésünk pillanatában nyilvánvalóvá vált, hogy Szigliget is tartogat számunkra festői szépségű tájakat, nyugodt, pihenésre alkalmas zugokat és felfedezésre érdemes sétaútvonalakat. A jelenlévők azonban természetesen elsősorban nem a kirándulási, hanem a szakmai, illetve kulturális lehetőségek miatt jöttek, így hétfő délután kezdetét is vette Rácz Péter műfordítói szemináriuma.

Az eddigi alkalmakhoz hasonlóan ismét színes társaság gyűlt össze: a szövegek tíz különböző nyelven születnek majd meg, húsz résztvevő keze alatt.

Péter is kiemelte, hogy valóban jelentős tradíció folytatói vagyunk, hiszen ez a tábor rengeteg élményt és csalódást, politikai változást és egyéni sikert élt már meg különböző időszakokban és helyszíneken – Nagykovácsitól Kisoroszin át egészen Dunabogdányig.

A rövid bevezető után Békés Pál regénye került terítékre, az Érzékeny útazások Közép-Európán át, melynek kijelölt szakaszai a foglalkozás eredményeként oroszul, kínaiul, angolul, franciául, horvátul, németül, törökül, lengyelül, olaszul és belaruszul is megszólalhattak. A szöveg felolvasása után rögtön a két mottóra terelődött a szó, mert – ahogy a nyitóbekezdés is leszögezi – „mottóra szükség van”, méghozzá „lehetőség szerint klasszikusra, s mindenképpen veretesre”. Nem meglepő talán, hogy a szerző Laurence Sterne Érzékeny útazások Francia- és Olaszországban című művéből idéz elsőként, amely kétségkívül fontos előképe a könyvének.

A Kazinczy Ferenc fordításában olvasható néhány sor értelmezése viszont korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Hogyan kell elképzelni például az „epés” vagy a „kandi” utazót?

És vajon a „hazudozó” utazók utólag színesebbé varázsolva mesélik el a kalandjaikat? Többek között ilyen kérdések merültek fel, a közös nyelvvel dolgozók pedig együttes erővel keresgélték a szinonimákat, hogy közelebb juthassanak a negédes vagy éppen a szimplex szó jelentéséhez, majd azt is megpróbálták megfejteni, hogy a „vétkei miatt” útra kelőt milyen motivációk, esetleg félelmek hajthatják. Péter a bizonytalanságok kiküszöbölése végett arra kérte a résztvevőket, hogy sorolják be magukat valamelyik típusba. Többen a „henye” utazók kategóriája mellett tették le a voksukat, míg a török Zümrüt némi öniróniával a „hiú” címkét aggatta magára az állandó fotózgatás okán. A hasonló színvallások és a félreértések keltette nevetések után következhetett az önálló fordítás, majd nemsokára megszólalt a munka fáradalmai alól felszabadító kongatás, amely a vacsora elkészültét jelezte a kastély lakóinak.

Az étkezőbe érve örömmel vettem észre, hogy időközben az esti program főszereplője, Puskás Panni is megérkezett, akit eredetileg Csutak Gabi kérdezett volna, ő azonban sajnos betegség miatt mégsem tudott velünk tartani, így végül L. Varga Péter vezette a beszélgetést. Csatlakozott hozzá visszatérő műfordítónk, Mariia Kashtanova is, aki a Balassi Képzési Programok keretében foglalkozott Panni novelláival, sőt, a mestermunkájához is ezekből válogatott. Péter elsőként kiemelte, hogy sokak szerint A rezervátum visszafoglalása című kötetével Panni valósággal berobbant az irodalomba, amely főként bátor, már-már provokatív hangjának köszönhető. Ebből rögtön ízelítőt is kaphattunk, hiszen elhangzott a könyv nyitószövege a szerző előadásában, amely küszöbként is funkcionál: ha ezen túljut a kedves olvasó, már nem érheti túl sok meglepetés.

„Charles Bukowskit várom vacsorára, és nem tudom, mit főzzek” – kezdi a Leszámolás Bukowskival narrátora, aki nem mellesleg költői ambíciókat dédelget, az Élet és Irodalom vagy éppen a Jelenkor szerkesztőségében ülő férfiak azonban túl „sznobok és hímsoviniszták” ahhoz, hogy közöljék a verseit. Bukowski sem teljesíti be ugyanakkor a főhős reményeit, ezért aztán elszabadul a pokol, sebek nyílnak szét piros virágokként, könny és testnedvek folynak, majd amikor már csak a vér látszik, feldereng, hogy talán még is lett volna itt némi irodalmi véna. A hallott részlettel kapcsolatban Péter arra volt kíváncsi, hogy hol húzódik a határ realitás és képzelgés között.

Mi az, ami megtörténhet a szövegvalóságban, és honnan tudhatja az olvasó, ha az elbeszélt események csupán a fantázia szüleményei?

Panni nemcsak debütáló kötetében, hanem az idei évben megjelent regényében is előszeretettel játszik a szereplők megbízhatatlanságával, ezáltal felteszi a kérdést, hogy meddig lehet hinni egy egyes szám első személyű megszólalónak, és mi van akkor, ha ez a karakter nem mond igazat.

A továbbiakban – szintén ehhez a novellához kapcsolódva – Péter felvetette az ars poeticaként való olvasás lehetőségét, hiszen előkerül itt egy közismert irodalmi hős, aki meglehetősen csúfos véget ér. Panni elmondta, hogy egyfelől ez egy feminista tézisszöveg, amely valamiféle helyfoglalás is lehet a toxikus maszkulinitás elleni fellépéséből fakadóan. Van ennek viszont egy ellentétes oldala is, hiszen Bukowski tagadhatatlanul tehetséges szerző és megkerülhetetlen irodalmi figura, míg főhősünk egy Sárga folyás címmel írt novellát igyekszik megjelentetni, így sejthető, hogy sikertelensége nem kizárólag meg nem értettségből ered. Ezek után Péter Csutak Gabi egyik izgalmas kérdését tolmácsolta, ami a kritikusok által több ízben emlegetett „bátorságra” vonatkozott, illetve ennek esztétikai kategóriaként történő felfogására.

Panni bevallotta, hogy ő sokkal inkább tartja magát szellemesnek, mint bátornak, hiszen nem ő találta fel a feminista prózát, és vér is fröcsögött már bőségesen könyvek lapjain, a performanszokról nem is beszélve.

Péter szerint azonban a merészség nem csak ebben áll: akkor is megmutatkozik, ha a művész ellenáll a károsnak vélt ideológiáknak. Mind a regény, mind a novellák szervesen beágyazódnak a 2020-as évek magyar közegébe, méghozzá finomítások és menekülőutak keresése nélkül.

Mivel Panni színikritikusként is dolgozik, fontos neki az aktualitás: ahogy az előadások sem az örökkévalóságnak készülnek, úgy íróként sem célja, hogy száz év múlva is fogyaszthatóak legyenek a kötetei. A ma emberéhez szól, és az ő világának egyéni vagy éppen közösségi, politikai aspektusait tematizálja. Péter ennek apropóján Bret Easton Ellis minimalista prózáját említette, amelyből az amerikai kapitalista rendszer és Reagan elnökségének mindennapjai sejlenek fel. Szerinte Panni szövegei is némiképp hasonlóan működnek, bár egy egész más korszak és miliő rezonátorai. Szó esett még a punk stílusról is, amit Péter főként az elbeszélések lendületességében vélt felfedezni: A rezervátum visszafoglalása olyan számára, mintha rövid, gyors tempójú dalokat hallgatna, amelyek sodrásuknak köszönhetően ragadják magukkal a befogadót. Panni elmondta, hogy ez a sebesség inkább a korunkkal kapcsolatos alaptapasztalatából fakad, a punk-életérzés viszont kétségtelenül ott van ebben a könyvben. Már a Visnyai Zoltán által tervezett borító is a nyolcvanas évek plakátjaira emlékeztet, ennél is lényegesebb ugyanakkor az a lázadó, anarchista attitűd, amelynek képviselői minden áron el akarnak pusztítani egy adott jelenséget, de jobb megoldással nem tudnak előállni helyette.

Ez a hevesség Panni regényében is határozottan kirajzolódik. A Megmenteni bárkit három különböző elbeszélésmódot és eltérő perspektívát vonultat fel. Az egyik szólam például egy multicégnél dolgozó fiatal nő monológja, amelyben hangsúlyos szerepet tölt be többek között a függőség, ami Panni szerint sosem önmagában, hanem a mögötte húzódó örökölt, transzgenerációs problémahalmazzal együtt érdekes. A beszélgetés végéhez közeledve mi is belepillanthattunk ennek a karakternek a gondolataiba. A felolvasott fejezet egyetlen mondatból állt, amelyből kiderült, hogy az irodaház éppen egy szétvert BMW ügyén csámcsog – „migránsok voltak, semmi kétség, terroristák” –, amihez a narrátornak több köze van, mint a kollégái sejtenék. Erre azonban már csak azután derül fény, hogy a túlzásba vitt kristály, majd a biztos, ami biztos alapon leküldött fél üveg bor és két Rivotril megtette a hatását, és az étterem mosdójában „apró zen kertecske” nyílt meg a főhősünk előtt.

Az elhangzó részlettel kapcsolatban Mása elmondta, hogy a novellák fordítása során is végig azt érezte, mintha indulatból, szinte „egy slukkra” születtek volna ezek a szövegek. Panni bevallotta, hogy általában nem készít sok jegyzetet, ellenben sokáig forgatja a fejében az egyes jeleneteket, hogy aztán tényleg csak le kelljen írni azokat. Ez a történetszál számára kifejezetten arról szólt, hogy szabadon engedhesse a zaklatottságot, a másik két hang viszont jóval konstruáltabb lett.

Szerinte egyes szám első személyben írni azért hihetetlenül izgalmas, mert a nyelv állítja elő a karaktereket.

A narrátorok a megszólalásmódjuk alapján különülnek el, és ezáltal ismerheti meg őket egyre jobban mind a szerzőjük, mind az olvasó. Ő maga is fokozatosan kerül közelebb hozzájuk, míg végül már csak különféle tereptárgyakat kell ledobálnia eléjük, és figyelni, hogy a személyiségüknek megfelelően mit kezdenek azokkal.

Zárásként Péter a szolidaritásról kérdezte Pannit, a regény címe ugyanis nem véletlenül utal a segítségnyújtás témájára: az egyik részben feltűnik egy Szicíliánál állomásozó hajó, ami menekülteket szállít, az ország azonban nem engedi partra szállni ezeket az embereket. Míg a korábban megismert elbeszélőt nem különösebben érdekli más saját magán kívül, az itt megnyilatkozó szereplő kifejezetten túlzó gesztusokat tesz, és megkísérli a lehetetlent is, hogy segíthessen. Nem titok, hogy Panni ebben az esetben személyes élményekből is táplálkozott, hiszen rendkívül megviselték a 2015–2016-os menekültválság eseményei, és az, ahogyan az emberek reagáltak erre.

A megoldás szerinte valahol a két narrátor között félúton lehet: nem tudjuk megváltani a világot, de sokszor a kis dolgok is rengeteget számítanak.

Éppen ezért kezdett el dolgozni az Utcajogász csapatában, akik ingyenes jogi segítséget biztosítanak a szegénységben élőknek, hajléktalanoknak. Lehet, hogy el kell veszíteni száz pert egy megnyeréséért, de az az egy is megéri.

A program hivatalosan ezen a ponton véget ért, de Panni velünk maradt az este további részében is, így a táborozók feltehették a kérdéseiket, az olasz nyelvre fordító Zsófiban pedig még az is felmerült, hogy a Megmenteni bárkit egy részletével foglalkozzon majd mestermunkaként. A beszélgetés sokaknak éjfélig tartott, de másnap reggel már újult erővel ültek a laptopjaik előtt, hiszen Rácz Péter ismét izgalmas szöveggel várta őket.

Fotók: Bakó Sára

A Prae Műfordítótábor a Petőfi Kulturális Ügynökség, valamint a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.