Smid a költő eddig megjelent négy verseskönyvének keletkezési körülményein, szerkesztési folyamatain kronologikus sorrendben haladt végig, így elsőként az Egy híd térfogatáról című kötet került középpontba. Korpa vicces tévedésekről mesélt, egyszer ugyanis a megjelenés előtt megijedt a kissé bonyodalmas címtől, és igyekezett valami olvasóbarát megoldást találni. Így jutott eszébe a könyv záróciklusának címe: Vademecum, aminek emlékét egy helyszíni tudósítás őrzi. Illetve a tavalyi marosvásárhelyi könyvvásárról írt cikkében Darvasi László hivatkozott a Szendrőn (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) született szerzőre úgy, mint Kolozsvár ifjú költője. Hozzáfűzte, a félreértésnek van alapja, hiszen költészetében nagy szerepet játszik Erdély, az őt ért események lírai feldolgozásának ideje gyakran ott érte el. Úgy gondolja, ez a vidék jól szimbolizálja az ő személyes és átvitt értelemben vett kívülállóságát.

A moderátor mixként foglalta össze az első könyvet, ami különböző behatások lenyomatából tevődik össze. Ezután az Inszomniára terelte a szót, ami szerinte egy nagyon fegyelmezett anyag a maga párverses szerkezetével. Arra volt kíváncsi, ennek az ötlete honnan jött, mivel a szerkezet egy jól látható rendcsinálást mutat, miközben a szövegek a káoszt tematizálják. Korpa azzal indított, hogy igyekezett nem ellőni az összes patronját az első könyvében, ugyanis a tárgyalt kötet jónéhány darabja készen volt már, és helyet kapott az Egy híd térfogatáról című anyag kéziratában. Ezt megmutatta Borbély Szilárdnak, aki azt tanácsolta, hogy ki kellene venni egy ciklust, mert abban már valami más kezdődik. Korpa kihúzta ugyan az egységet, de néhány szöveget meghagyott mutatóban, majd ugyanezt a módszert alkalmazta a később megjelent könyveinél is. Kifejtette, hogy bár a szerző sosem tudhatja biztosan, mikor jár egyes anyagok végén, azt azért érezheti, hogy valami más kezd el történni, mint korábban, így az Inszomniában is hagyott néhány olyan verset, amik A lombhullásról egy júliusi tölggyelt nyitják meg.

Egy anekdotát is elmesélt, ami a harmadik könyv ötletét robbantotta ki. Egy időben sokat autóztak az öccsével éjszakánként veszélyes karsztvidéki szerpentineken, többek közt Aggtelek környékén, ami a kötet abszolút főhősének számít. Egy téli estén megcsúsztak a kerekek, és majdnem belerepültek a szakadékba. Érdekes, hogy az eseményt mindketten máshogyan raktározták el, és minél többször elevenítették fel, annál több különbséget találtak emlékeik között. Az kezdte foglalkoztatni a költőt, hogy egy-egy kimerevített pillanatnak hányféle aspektusa lehet, hányféle ujjlenyomatot képes elhordozni.

Smid a kötetek közti szövegszintű átjárásokra terelte a szót, hiszen a Portré egy éjszaki juharral című írásból, ami az első könyvben jelent meg, átkerül A lombhullásról…-ba egy részlet, illetve a negyedik könyvben, a Házsongárd live-ban helyet kapott az Inszomnia néhány sora. Arra volt kíváncsi, hogy e mögött milyen szerzői döntések állnak, és hogy mi magyarázza egyes szövegrészek teljesen eltérő kontextusokban való felbukkanását. Hozzáfűzte, még ha egymásból következnek is, minden kötet nagyon más, így különösen érdekesek ezeknek az egybeesések.. Korpa kifejtette, eleinte nem feltétlenül tudatosságról volt szó, inkább egy verbális, textuális Ariadné fonalhagyás vezette. Illetve úgy gondolta, elképzelhetetlen távolságig el tudnak fajulni ezek a nyomhagyási technikák.

A kérdező arra volt kíváncsi, hogy Korpa vissza szokta-e olvasni magát, ugyanis olykor úgy tűnik, vannak versek, amiket nem tud elengedni. Hiszen megjelentek nyomtatásban, mégis mintha idegesség lenne benne azzal kapcsolatban, hogy nincsenek a helyükön, kiváltva ezzel a versvándorlást. Korpa elmondta, hogy igyekszik textuálisan beépíteni ezeket a továbbvitt részleteket. Ám erre a kérdésre úgy érezte, nem tud határozott választ adni, hiszen talán pont ez a rejtélyesség a lényege annak, hogy bizonyos szakaszok újra és újra előbukkannak. Elmesélte, hogy Balogh Gergővel és Pataki Viktorral egyszer fogadást kötöttek Balatonfüreden, amit elveszített, így le kellett írnia kézzel a harmadik kötetét két példányban, ez pedig nagyon sok munkaórát vett igénybe. Úgy érezte, sokkal anyagszerűbben láthatja így a saját szövegét, teljesen más közelséget teremt, mint amilyet a gépelt verzió tud. Amikor rájött, hogy a lezártság érzését is meg lehet cáfolni vagy erősíteni ezzel a módszerrel, leírta a korábban publikált könyveit is. Hozzáfűzte, az önvisszaolvasás olyan lassú folyamat, mint az írás, és félelmet, aggodalmat szül. Benne komoly félsz volt azzal kapcsolatban, hogy egy válogatáskötetbe össze tudna-e jószívvel gyűjteni nyolc-tíz szöveget, amikor az első könyvére visszatekintett.

Korpa elmesélte, hogy volt egy időszak, amikor rituálisan járkált körbe a debreceni Kossuth Kollégium épületében, hogy menjen ki belőle ez a nyelv, és kezdődjön végre valami új. Mindezt Canossa-járásként könyvelte el, amit azért végzett, hogy valami más történjen, mint ami történhet, ami elő van írva. Smid megerősítette, hogy valóban valami teljesen más következett A lombhullásról… esetében. Elmondta, hogy Korpa már az első két könyvért megkapta az irodalmi élet elismerését, ám a harmadik az irodalomtudomány részéről is méltatásban részesült. Azt kérdezte, milyen volt ezt megélni. Korpa elmesélte, szabálytalan életéhez híven Szilágybagoson tartózkodott éppen, amikor megtudta a hírt, hogy három tanulmány is bekerült a kötetről a „Fényem nő: magam termelem”. Biopoétika a 20-21. századi lírában című könyvbe. Azt is hozzátette, a valóság mindig sokkal egyszerűbb, mint a konstrukciók, amiket felállítunk róla, így kimondható, az említett verseskötet az ő szülőföld könyve. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy bár a mindennapjai többszáz kilométerre teltek a benne megjelenő térségtől, ő az írás időszakában tényleg ezzel a vidékkel élt, az ottani atmoszféra bekebelezte és kisajátított életét, aminek, úgy érzi, így kellett történnie.

Ezután a Házsongárd live került szóba, aminek alapötlete a költő egyik kolozsvári barátjának halálával indult, aminek következtében Korpa úgy érezte, elveszett az a város, ami számára ezen a baráton keresztül volt meg. Ekkor jutott eszébe, hogy kell, hogy érje valami nagyon erős élmény, ami eldönti, elmerül-e abban, ami benne van vagy sem. Egy autóút alkalmával megpillantotta a Garibaldi-hidat, és pillanatok alatt született a fejében egy vers, pedig akkor már jó ideje nem írt. Azért is volt meghatározó esemény, mert máskor számára a versírás hosszú, küzdelmes folyamatot jelentett. Eleinte mégis hanyagolni akarta a témát, de úgy érezte, felvillant előtte minden, így végül beleállt. Biztos volt benne, megtalálta a témáját, ami által izgalmassá tudja tenni a saját vendég attitűdjéből megközelítve azt, amit eddig csak olyanok dolgoztak fel irodalmilag, akik Erdélyben töltik a mindennapjaikat. Az volt a célja, hogy a versben az élőlényekkel, az épületekkel történjen valami, ne felsorolás jellegűen jelenjenek meg a város objektumai. A karanténidőszak lassított a kutatómunkán, de amikor otthonosan, városlakóként kezdett mozogni mind fejben, mind fizikailag Kolozsváron, érezte, hogy el kell vágnia ezt a szálat.

A beszélgetést felolvasás zárta, majd könyvvásárlásra adódott lehetőség, a frissen beszerzett példányokat pedig a szerző dedikálta.

Fotó: FISZ