Mikor egy letűnt történelmi kor “átlagemberének” próbáljuk rekonstruálni ízlésvilágát, morális és pszichés beállítottságát, több okból kifolyólag is banális leegyszerűsítésekre kell szánjuk magunkat. Ez még akkor is igaz, ha elegendő kézzelfogható információ áll rendelkezésünkre, hiszen nem vagyunk részesei annak a nyelvi és időbeli világnak, amiről gondolkodni vagy beszéni szeretnénk. Azt, hogy általában véve a lovagok vagy az udvarhölgyek, hogyan viselkedtek, kommunikáltak vagy éreztek, természetesen el lehet képzelni; de azt már sokkal nehezebb eldönteni, hogy a valós történeti szereplők közül, ez pontosan kire is volt igaz.

A könyvbemutatón elhangzottak egyik fontos tanulsága, hogy amennyiben a szigorúan az írott szövegek világán belül maradunk, jobban megérthetjük azt a kort, amiből a Perceval szól hozzánk, mint hogyha azt boncolgatnánk, hogy “milyenek is voltak akkor az emberek?”. Vaskó Péter kifejtette, hogy a “szerelem” fogalmának jelentése radikálisan megváltozott Chrétien de Troyes munkássága, elsősorban a Lancelot, a kordé lovagja nyilvánosságra kerülése után (mely szintén az ő fordításában olvasható magyarul). Addig, ugyanis a szerelmet, mint ellenálhatatlan testi vonzódást, antik mintákat követve, betegségnek tartották. Olyasminek, amitől óvakodni kell. Habár Platón óta az európai civilizációban megkülönböztettek testi és szellemi (ami nem egyenlő az “eszményinek” nevezett szerelemmel) alapú szerelmet, az előbbi mindig is alantasnak volt tekintve.

A történet hatására viszont az emberek elkezdtek építő erőként gondolni a testi vonzalomra. Ezt követően Európa-szerte elterjedt az a magatartás, amit ma lovagiasságnak nevezünk, és ami főként a nők védelmezését és igényeik meghallgatását jelenti. Akkoriban gyakran előfordult, hogy férfiak távoli hercegnők hírébe, leírásaiba szerelmesek lettek, és felcsaptak lovagnak, hogy imádottjuk becsületét megvédjék, és ez által kegyeit elnyerjék. Természetesen egyre-másra születtek az olyan történetek, melyek a szerelemnek ezt az új formáját hirdették, meghatározva azt is, ahogyan a mai kor embere gondolkodik erről az érzelemről.

Másrészről az est során a felolvasások nyomán világossá válhatott, hogy teljesen hamis az a kép, amit a XIX. századi romantikusok nyomán a „dicső” középkorról gondolunk. A történet főszereplője, Perceval egyszerre tragikus és komikus hős, azaz hús-vér ember. Tudatlanságából fakadó kíváncsiságának köszönheti azt, hogy lovag lesz, és elnyeri Blanchefleur úrnő szerelmét. Az által lesz naggyá, hogy tudatosan vagy tudattalanul, de nem hajlandó a társadalom elvárásainak kritikátlanul megfelelni: rákérdez még a legbanálisabb dolgokra is. Bukását pedig éppen az okozza, hogy miután lovaggá ütik, már nem akarja feltenni az őt foglalkoztató kérdéseket. Így szalasztja el annak lehetőségét, hogy a Grál titkára fény derüljön.

Vaskó Péter és Jeney Zoltán kifejtették, hogy az emberi kiteljesedésnek és bukásnak ez a felfogása, ha nem is forradalmi, de kétségkívül eget rengető lehetett egy olyan társadalomban, ahol az erényeknek, mint változatlan ideáknak a követése kötelező volt a felsőbb társadalmi rétegek számára. Természetesen Perceval karakterében a „bolond” ősi archetípusa is megbújik, aki társadalmon kívüliségével saját hibáinknak és gőgünknek mutat ferde tükröt. Ugyanakkor pedig az is nyilvánvaló, hogy Chrétien de Troyes ezt a magatartást nem köti társadalmi szerephez, ami arra készteti az olvasót, hogy ne azt vegye figyelembe, amit a főszereplő összehord, hanem amit tesz.

A mű tehát nem pusztán a női-férfi viszonyok újragondolására késztette olvasóit, hanem része volt annak az olvadásnak is, ami a középkor szigorát a reneszánsz életszeretetévé alakította. A könyvbemutató pedig kiváló alkalom volt arra, hogy betekinthessünk a késő középkor letűnt világába.

Az esten készült videó visszanézhető a Prae Kiadó Facebook-oldalán.

Fotó: Wikipédia