A beszélgetést Pacskovszky Zsolt gyermekkori emlékeinek felidézésével kezdte, majd Rebecca Dautremer is megosztotta a hallgatósággal egy korai, rajzolással kapcsolatos élményét. Saját elmondása szerint bár kezdetben nem rajzolt kiemelkedően jól, nagyon szerette csinálni, ennek köszönhette fejlődését. Hétévesen publikált először egy szemeteszsákról szóló történetet A szemetes titkai címmel.

A fotózás is érdekelte, a párizsi Iparművészeti Főiskolán még úgy gondolta, fényképész lesz. Arra a kérdésre, hogy később mégis miért fordult a grafika és az illusztrálás felé, úgy fogalmazott, az élet és a találkozások végül a könyvkiadás felé sodorták. Jobban szeret egyedül dolgozni, de fotós ismeretei sokat segítenek neki a kompozíció létrehozásában.

Amikor René Magritte-ot megkérdezték, mi rejlik a festményei mögött, azt válaszolta, hogy egy szög – vezette fel következő kérdését Pacskovszky Zsolt, hogy aztán Rebecca Dautremert is megkérdezze: képeinek mi a mögöttes tartalma? Az illusztrátor válaszából kiderült, hogy többek között az érdekli, hol ér véget a gyermek- és a felnőttkor, hol kezdődik az élet és a halál. Úgy érzi, mindig muszáj valami apró rakoncátlanságot tenni képeire, hiszen maga a valóság is tökéletlen. 

Pacskovszky Zsolt összefoglalta, hogy Magyarországon és Franciaországban egészen másképpen tekintenek az albumokra és az illusztrált könyvekre, hiszen hazánkban a kép sokszor csupán díszítőeleme a történetnek, nincs teljes szimbiózisban a szöveggel. Franciaországban a képeskönyv-készítés felfelé ívelő iparág az 1990-es évek óta, nincs cenzúra, sok művész kap lehetőséget az önkifejezésre, rengeteg könyvfesztivált szerveznek, még a legapróbb településeken is, az emberek pedig komolyan érdeklődnek a könyvkiadás iránt. A képregény-kiadásnak is nagy hagyománya van, akárcsak Belgiumban és Olaszországban.

Dautremer illusztrálta Philippe Lechermeier Nevenincs és sosemvolt hercegnők című népszerű kötetét, amelyet harminc nyelvre fordítottak le. A közös munka úgy kezdődött, hogy Lechermeier elküldte az ajánlatát annak a kiadónak, amelynél Dautremer is dolgozott. A könyvhöz kapcsolódóan ismét szóba került annak a jelentősége, hogy mennyire fontos az egyensúly megteremtése a szöveg és a kép között, hogy a textuális és a vizuális tartalmak találkozásából egy azonos érzés és értelem bontakozzon ki, ne felülírják egymást, hanem együtt lélegezzenek, oda-vissza hassanak egymásra, így érhető el a lehető legnagyobb őszinteség a könyvben.

A Jussváry Jakominusz gazdag órái című tizenkét epizódból álló kötetet Rebecca Dautremer nem csak illusztrálta, de a szövegét is maga írta. Ennek főszereplője és egyben címadó karaktere egy nyúl, aki nem tudja magáról, hogy nyúl – valójában egy emberi figurát jelenít meg. Pacskovszky Zsolt megjegyezte, hogy ez a karakter eltér az összes többi figurától, amelyeket Dautremer alkotott, hiszen sánta és esetlen. Felmerül tehát a kérdés, hogyan született Jakominusz, és milyen céllal? Erre azt a választ kaptuk, hogy magáról az életről akart beszélni, ami önmagában nem hangzik nagyon eredeti ötletnek – jegyezte meg Dautremer –, azonban fontosnak tartja, hogy a halálról is beszéljünk a gyerekeknek, és készüljenek erről könyvek is. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a gyerekekkel előre megbeszéljük, milyen komolyabb vagy nyomasztóbb témáról lesz majd szó az olvasmányban. A könyv tizenkét alkalmat vonultat fel Jakominusz életéből, amelyek nem hőstettek, mégis megéri róluk beszélni, mert fontosak: boldogság és bánat, öröm és megpróbáltatás egy-egy meghatározó pillanata. 

A művésznő felnőtteknek szóló könyveket is illusztrált, ehhez kapcsolódóan felmerült a kérdés, hogy ez a munka más megközelítést igényel-e, mint a gyerekkönyvek. Bár Dautremer nem tesz különbséget a kétféle célcsoportnak készülő illusztrációk között, megjegyezte, az mindenképpen más, hogy a gyerekek az olvasás öröméért olvasnak, a felnőttek pedig azért, hogy elmondhassák magukról, hogy olvasnak.

Az illusztrátor az alkotói folyamatról is mesélt: mindig úgy képzeli, hogy egy üres színpad előtt áll, itt körvonalazódik a szeme előtt, amit szeretne elmesélni és a végső pillanatot rögzíti a képein. Mivel kézzel és temperával dolgozik, egy-egy alkotás létrehozása igen időigényes folyamat. Korábban dolgozott együtt két fiatallal, akik kiszínezték a képeit, azonban ez a fajta közös munka nem vált be, így inkább több energiát belefektetve, egyedül szeret dolgozni. Miközben alkot, sok podcastet, hangoskönyvet, rádiót hallgat, vagy épp csak az esőcseppek kopogását.

Pacskovszky Zsolt megkérdezte, milyen tanácsot adna Dautremer a fiatal grafikusoknak. A válasz egyértelmű és tömör volt: dolgozzanak keményen és sokat, mert biztosan meglesz az eredménye. Azt tanácsolta, hogy igyekezzünk minél őszintébben és nyitottabban élni, próbáljunk minél kevesebb időt az okostelefonjainkra vesztegetni, és töltsünk annyi időt a természetben, amennyit csak lehetséges, még ha manapság ezt meglehetősen nehéz is megvalósítani.  Szerinte fontos, hogy folyamatosan feltegyük magunknak a kérdést: vajon ez-e a legszebb pillanata eddigi életünknek? – hiszen így tudunk minden rendelkezésünkre álló másodpercet maximálisan kihasználni.

Dautremer következő projektje egy Tarzanról szóló könyv, hiszen mindig is vonzották őt a Tarzanhoz hasonló marginalizált karakterek. A jövőben szeretne különböző új stílusokat kipróbálni, például, hogy milyen mangát rajzolni. Kiderült, hogy Dautremert a flamand és a belga festészet inspirálta, Brueghel kifejezetten nagy hatással volt a művészetére.

A beszélgetés végén felmerült napjaink egyik legégetőbb kérdésköre: a mesterséges intelligenciáé. Rebeccca Dautremer azt az álláspontot képviseli, hogy az egyedi alkotásokat sosem fogja tudni helyettesíteni az AI, ő nem látott még olyan mesterséges intelligenciával készített képet, amely meggyőzte volna az ellenkezőjéről. Úgy gondolja, akármi történik is ezen a területen, ő ugyanúgy fog dolgozni ezután is, ahogy eddig.

Fotók forrása: a PesText programsorozat facebook-oldala