Csak az 1980-as évekig ugrok most vissza – és már az is majdnem fél évszázad! – amikor Paul Maenz a kölni Art Cologne éves művészeti vásárán nem átallotta bemutatni a Berlin hírhedt negyedében tevékenykedő End-Art csoportot. Nagyot ütött a dolog, annak ellenére, hogy a „művészet vége” nem volt egészen új gondolat már akkor sem. Mindenesetre az End-Art tagjai különféle hulladékanyagokból, háztartásban fellelhető tárgyakból készített alkotásaikkal, papundeklire gyakran közösen festett képeikkel azt kívánták kifejezni, hogy a művészet – és ezzel valószínűleg a civilizáció – a végéhez érkezett, nincs fejlődés vagy út valami más felé.

Az úgynevezett „művészet vége” azonban a mai napig tart, tehát azon a művészeti vásáron talán csak arra sikerült rájönni, hogyan lehet még ezt is eladhatóvá tenni – de én azt hiszem, mégis többről van szó. Az End-Art művészei eklektikus, efemer objektjeikkel a romlandóságot tették közszemlére, a múlandót, az átmenetit. Átmenet, de hova? A művészet utániságba. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk a „most” torzításáról – átmeneti korokban mindig így érzik az emberek: valaminek a végére értünk, és ezután nem következik semmi. A semmi következik.

A jelenség mégis körülrajzol valamit: a hiányt. Mint minden átmenetben – akár a kulturális értelemben vett globalizációba való átmenetben – először a kapaszkodóinkat veszítjük el. Hajlamosak vagyunk a „most”-ban megfeledkezni arról is, hogy minden korszakunk csak utólag jön létre, utólag kap nevet, kezdetet és véget. Amit fejlődésnek gondolunk, lényegében a folyamatos átmenet. Tévedés volna mindezt lineáris útként elképzelni. Inkább olyan folyamatként látom, amely tapasztalataival megerősödve olykor visszatér önmagába, hogy azután új ponton lépjen ki ismét. A visszatérés fontos a világ értelmezésében, mert mindig valami állandóhoz, valami vátoztathatatlanhoz érkezünk meg, jó esetben azonban egy új irányból. Péntek Orsolya képei számomra éppen ezt jelentik.

Úgy gondolom, a világ megismerésének és értelmezésének egyformán fontos módja a művészet és a tudomány. A művész és a tudós ugyanazzal a tekintettel néz a világra.

John Ruskin azt mondja: „Nagy nemzetek három könyvben írják önéletrajzukat: tetteik könyvében, szavaik könyvében, és művészetük könyvében. E könyvek egyike sem érthető meg a másik kettő ismerete nélkül, de csak a harmadik a megbízható.”

Sokat forgattam magamban ezeket a mondatokat, és úgy találtam, igaza lehet, különösen, ha az emberiséget helyettesítem a ’nagy nemzetek’ helyére. Azok a korok és társadalmak amelyekben gonosz istenektől, nagyhatalmú szellemektől tartottak, ijesztő, félelmetes alkotásokat hoztak létre, a virágzó időszakok prosperáló birodalmaiban gyönyörködtető, bizalomgerjesztő alkotások születtek.

Mit is akarunk? Tudni a világunkat és magunkat benne.

Hol vagyunk, mi várhat itt ránk, azaz mi a sorsunk. Egyáltalán, mi a sors? Végzet volna? Elkerülhetetlen és megmásíthatatlan? Vagy a jelen minél pontosabb ismeretéből kiindulva megjósolható jövő, amely ugyanakkor a jelen megváltoztatásával megváltoztatható? Akármelyik is, a világot kell feltérképezni ahhoz, hogy bármit megtudhassunk a sorsunkról.

Ebben feltérképezésben a számolás hatalmas lépése volt az embernek. Hamvas Béla azt mondja, „A szám és a sors összefüggése nem egyéb, minthogy a sors megfejtése a számok rendje, irányítása és vezetése szerint történik. A sors megfejtője maga is a szám. Ebből a szám műveleteinek és a gondolkodás műveleteinek összefüggése magától értetődően következik. Az összefüggés a logika és mathészisz kapcsolatának nevén ismeretes (matematikai logika).”

A szám és a sors összefüggése ősi elképzelés, és máig velünk van – digitáliát is erre építettük –, velünk van, akárcsak a Tarot, amelynek eredete szintén ködös múltba vész. Több mint kártyajáték, a sors és a szám összekapcsolódásának könyve.

Péntek Orsolya megfestette a Tarot lapjait, itt most azonban egy válogatást láthatunk, hét képet. Én szándékosan nem kérdeztem rá a válogatás szempontjaira, de a képek nézésével – ami egyébként az egyik legjobb dolog, ami képekkel történhet – és a kártyákról, számokról való gondolkodással talán ehhez is közelebb jutunk.

A számolás kezdetén az ember ismerte az egyet, a kettőt és a sokat. Nem létezett a többi szám, nem volt például három.

A legkisebb számú lap/festmény itt most a Három. A hármast a magam részéről a legfontosabb számnak gondolom. Nem csak azért, mert az egy-kettő-sok korszaka után a tulajdonképpeni számolás vele kezdődött. Az egyre például nem úgy kell gondolnunk, mint egyre a sorozatban, amelynek többszöröse minden utána következő, hanem mint az egyetlenre. A kettő páros, tehát szimmetrikus, és mint minden szimmetria, feszültségekkel teli.

A három azonban különös jelentőségű: páratlan, prím (tehát oszthatatlan), feloldja a kettősség szimmetriáját, ugyanakkor stabil és határozott, amilyennek én a festményt magát is látom. Nézzék majd így is, ha szembeállnak vele. A három olyan biztos, hogy ha már van három pontunk a térben, háromszögeléssel térképet rajzolhatunk. Három a Szentháromság, a test-lélek-szellem hármassága. Dávid pajzsa – olvashatjuk szintén Hamvasnál – az alkimista hármas egység jele. Isten a harmadik napon gyűjtötte össze a vizeket, hogy létrejöjjön a szárazföld és megteremtette a növényeket, azaz magát az életet.

Milyen különös ellentétben áll ezzel közvetlen szomszédja a négyes. A Négy is itt van szerencsére. Szimmetrikus, páros szám, a két fekete és két fehér négyzet által kiadott újabb négyzet a Vastu mandala és a sakk alapja, sötét és világos, hatalmas feszültséggel, és különös vonzerővel – minthogy ösztönösen vonzódunk a szimmetriához. Azonban a tökéletes szimmetria a természetben nem létezik, éppen ezért a vonzalmunkba mindig valami halvány zavar vegyül. Természetellenesnek érződik. Talán ezért a négyes a halál száma a távol-keleti kultúrákban. A halál az élet ellentéte, amelyet próbálunk elfelejteni, elkerülni és mégis folyamatosan érezzük a vonzását. A kép előtt állva ezt a húzást is megtapasztalhatjuk.

Hasonlót érezhetünk a Tíznél, talán nem véletlenül, hiszen a tíz az első négy szám összege.

Ahogy a Hét is ilyen léptékű, közismerten misztikus, fontos szám. Gondolhatunk a hétágú gyertyatartóra, amelyen hat gyertya az ember egy-egy énjét jelképezi, és hetedikként középen Isten, a halhatatlan Láng.

A Hatos jelentései közül számomra a teremtés a legfontosabb, a hatodik nap: az ember a tökéletes világ tökéletes középpontjában. A pillanat, amelyben mindennek ott van a lehetősége, még annak is, hogy a tökéletesség örök időkig tartson.

A Tizenkilenc – véletlenül a másik nagyon kedves számom, prím! – a Nap kártyája, a Nap pedig az értelem jelképe és a nagybetűs Egy, úgy mint egység, egyesülés, ahol a feszítő ellentétek eltűnnek, a Nap arany, a bölcsek köve, az örök élet titka. A képen, ha majd nézik, nemcsak a Napot fogják észrevenni, de a titok is rajta van, természetesen titokban, ahogy az már egy titoktól elvárható.

Végül a Huszonegy, a Tarot huszonegyes lapja a világ lapja, az egyetemességé, mindazé, ami az emberben univerzális. Univerzális mint általános, és mint az, ami az univerzummal összekapcsol. A Huszonegy előtt állva egészen távolra is tekinthetünk.

Azt javaslom, álljanak bátran elébe, és a többi kép elé, hagyják magukat vezetni általuk egy darabon, akár a múltba, akár felfelé, akár befelé visznek.

A kiállítás október 30-ig megtekinthető a Kis Présházban (1111 Budapest, Bartók Béla út 44.)