Az elhangzó öt mű – illetve műrészlet – az európai kultúra hajnalát idézte azzal, hogy énekszólamai ógörög nyelven szólaltak meg. Ám nemcsak Szophoklész vagy Szapphó nyelvét használták, a címadó kantátát például az Újszövetség nyelvén énekelték bizánci kiejtéssel, mely egy összekötő nyelv az újgöröghöz, ám annál sokkal lágyabb, és amelyben még léteztek az énekelhető zöngés mássalhangzók, mint a delta vagy a lambda. Ennek megfelelően a hangkészlet sem a restaurált ógörög drámából ismert trichordok és tetrachordok, amelyeket például Melis László is használt a méltatlanul keveset játszott Bacchánsnőkben.

Az alkotók itt már a diatóniát használják, azaz olyan hétfokú hangsorokat, amelyekben a nagyszekund távolságú hangközök mellett két kisszekund is beékelődik. A két zeneszerző életkorában emberöltönyi különbség van Dukay Barnabás javára. Mégsem volt érezhető generációs különbség az estén felhangzó művekben. Dukay talán merészebben alkalmazott kvintnél nagyobb hangközöket. Szécsi Lőrinc a koncert előtt megkérte a közönséget, hogy a liturgikus szokásoknak megfelelően ne tapsoljanak a művek között. Így a két zeneszerző öt műve tételszerűen kapcsolódott egymásba. Olyannyira egységes felfogásban dolgozták fel a spirituális témát, mintha ők ketten nem külön műalkotással, hanem a jazzből ismert alkotói folyamat építésével akartak tisztelegni a szellem hatalma előtt. 

Ám az anyag, a matéria ezt nem hagyta annyiban. 

A koncert előtti főpróbán Krulik Eszter kétségbeesett Facebook-üzenetben kürtölte világgá, hogy őrült hangulatban van, „a világ legabszurdabb dolga történik éppen: a fôpróbánk közben futóverseny zajlik a fejünk felett lévő üvegen.” Ám a felkiáltást ellátta a #Kortárszene hashtaggel, és a jelenséget is akként kezelte, mintha a futással járó zaj lokális akusztikai tulajdonság lenne, amelyet bele tud építeni az interpretációjába. 

Cage azt írja a Csend című esszékötetében, hogy a jó mű földrengéseket, cunamikat is túl tud élni. Egy futóverseny mégcsak nem is hasonlítható ezekhez a katasztrófához. Ráadásul a koncert kezdetére a futóverenynek vége lett. Az üvegen való járkálás viszont maradt. Ennek zaja Pécs egyik rejtett értéke. Bachmann Zoltán tervező olyan vadkeretetbe ágyazta a műemléket borító üvegfelületet, mely spontán hangszerként működik mindegy egyes éritéskor. Kifinomult pianusdimót hallat, ha egy kisgyerek lép az üvegre, dübörög, ha egy csoport – mondjuk – elektromos rollerekkel közlekedik rajta. A helyiség olyan jól szigetelt, hogy minden más környező hangot kizár. Csak az üveget tartó vasszerkezet jellegzetes hangszínét lehet hallani. Maga a sírkamra a város egyik legjobb akusztikájú műemléke. Még a zenészek levegővételét is lehet érzékelni.

Felmerül persze a kérdés, hogy alkalmas-e ilyen körülmények között a helyiség koncertbemutatóra. Bizonyos koncertekre alkalmas. Amennyiben nem zárt, erős koncentrációt igénylő művet adnak elő, akkor Bachmann „hangszere” izgalmasabbá tehet bármilyen előadást. Nyilván egy Haydn-kvartett alatt mélységesen zavarna, ha megszólalna a dübörgés. Némi zavart okozott Szécsi és Dukay művei alatt, hiszen ezek a művek nem könnyed, mindenbe beleolvadó stock-zenék, hanem a lélek rezdüléseire reflektáló, csendes környezetet igénylő művek. Ám a két zeneszerző nem a rideg katolikus ünnepélyesség formájában kereste a kapcsolatot a szellemmel, hanem bizánci módon, játékosan, de a tiszteletet erősen hangsúlyozva. Az előadást tulajdonképpen Kéringer László mentette meg. Észrevette a vasszerkezet hangjának dinamikai különbségeit, és mikor teljesen véletlenül megszólalt egy crescendáló tremoló, olyan drámaisággal énekelte a „másom nincs, a hazám az egyetlen, s messzire dobja szörnyű vihart támasztva, kegyetlen démonom ezt is” szövegsort, hogy ezzel az egész hangzást egyensúlyba hozta. Kéringer képes arra, hogy a környezetét lázba hozza, így nemcsak a közönség, hanem zenésztársai érzékenységét is tágította. A visszafogott liturgikus módban éneklő Rajk Judit szilárd tartópillére lett a hangzás egészének, megszólalásai nyugalmat árasztottak. A rendkívül sokoldalú Krulik Eszter a kortárs zene elkötelezett hegedűművésze ezúttal brácsán szólaltatta meg szólamait, s ezt azért azok tudják igazán értékelni, akik tudják, a brácsa nem váltóhangszere a hegedűnek úgy, ahogy a piccolo a fuvolának. Ha piccolóval nem is, altfuvolát használt váltóhangszerként a különleges odaadással interpretáló Sz. Tóth Ágnes, feltételezhetően még sokat fogunk hallani róla.

Összegezve kellemes kontempláló esti órát töltöttek el a pécsiek, eltekintve a fentebb leírt akusztikai anomáliától. A koncertet rendezőknek még így is hálásak lehetünk, hogy megismerhettük a mai zene olyan részét, mely nincs annyira szem előtt a kortárs zene hagyományos fórumain.

A művek videofelvétele egy korábbi előadáson készült.