2081-ben a Föld lakóinak hirtelen el kell hagyniuk szülőbolygójukat egy közeledő katasztrófa miatt. Az evakuálásra mindössze 2 hetük marad. Hogy a földi művészet történetének arra érdemes darabjait az új élőhelyen – a HD2458-as naprendszer Arythmia nevű bolygóján – későbbi nevén Stillife – is megcsodálhassa az utókor, egy neves művészettörténészekből álló kuratórium áll össze, hogy a rendelkezésre álló 200 konténert megtöltse. Szerencsétlen véletlenek sorozata folytán úgy adódik, hogy a team reneszánsz utáni korokkal foglalkozó tudósai közül csak egy tud részt venni a válogatásban, őt azonban rendre leszavazzák kollégái, akik szerint a művészet története 1500 körül véget ér. A kétségbeesett kortárs kurátor ugyan összegyűjt egy jelentős dokumentációt az 1500 utáni művészet emlékeiről a későbbi rekonstruálhatóság reményében, de az személyes poggyászával együtt egy olyan űrhajóban végzi, amelyet egy eltévedt meteorraj egyszerűen eléget.

Eme balszerencse-sorozat vezet oda, hogy a Stillife bolygón megalapított kolónia kezdetleges körülményei között szükségképpen létrejött új társadalmi berendezkedés révén az ideiglenesen háttérbe szorult művészettel kapcsolatos emlékek fokozatosan kikopnak, elenyésznek, feledésbe merülnek. Az évszázadok során az új társadalom megszilárdulása ismét megteremti az igényt a művészetre, de az egyelőre nem jut el odáig, hogy autonómmá váljon, sőt, az erre irányuló törekvések is igen ritkák, általában még a hatalom közbelépése előtt kifulladnak.
Még 2081-ben a Föld elhagyása előtt az akkor 75. jubileumát ünneplő debreceni Kölcsey Központ egyik lelkes dolgozója, aki a debreceni művésztelepről származó műalkotások őrzője, a korábban elhunyt felesége számára véletlenül kiutalt személyi konténert megtölti a számára egyedül hozzáférhető képzőművészeti anyaggal, a III. Debreceni Nemzetközi Művésztelep kiállításának műveivel.

A titánötvözetből készült konténer a röviddel a kilövés után leszakadó csomagtér többi tartalmával együtt elszabadul az űrben, ott évszázadokig kering, majd titokzatos körülmények között 2998-ban felbukkan a Stillife déli féltekéjén húzódó erdőségben.
Az emberiségbiztonsági hivatal munkatársaival együtt érkezik a helyszínre dr. Sejn Tenk professzor, állami művészeti szakértő, a csak egyszerűen „elveszett kor”-nak hívott 16. és 21. század közötti művészet kutatója. Az ő első rövid, meglepett, helyenként majdnem személyes hangvételű beszámolójában, amit a mentálhigiéniai és közművelődési miniszter számára írt, olvashatók az alábbiak:
„A 18 művész alkotásait tartalmazó anyag feltehetően egy gyűjtemény részét képezte, mely állatokkal kapcsolatos művekből állt. Ezért a most talált anyag kitűnően alkalmas arra, hogy az állatok 2457-es biztonsági kiirtásakor megsemmisített képi és írásos emlékek egy részét pótolja, ezáltal is lehetővé téve, hogy betekintést nyerjünk abba, hogy eme – a modern ember számára a szintetikus fehérje feltalálását megelőzően elsősorban táplálékul szolgáló – lények milyen szerepet töltöttek be őseink kultúrájában. Emellett – műfaji és megközelítésbeli változatosságával – támpontokat adhat arra nézvést is, hogy az elveszett kor művészetét megismerhessük és megérthessük. A fellelt anyagban első pillanatban szembetűnő modorbeli különbségek miatt persze arra a következtetésre is juthatnánk, hogy a művek különböző időszakokból származnak, ám az a pecsét, melyet az összes képkeret hátulján megtalálunk, és a keretezés helyét jelöli, azt mutatja, hogy mégis egykorú alkotásokról lehet szó – a pecsét tipográfiai jegyei alapján a 20-21. század fordulója környékéről. Az ezelőtt rendelkezésünkre álló szegényes forrásanyag alapján ekkoriban már túl volt a művészet története azokon a lázadó korszakokon, melyek az ábrázolás- és kifejezésmód addigi hagyományait felszámolták. Ez számos furcsaságot megmagyaráz a lelet egyes tételeit illetően, melyek fotográfiáit mellékeltem.
Eddigi feltételezéseinkkel ellentétben a mai korban szokásos és elfogadott tanítva szórakoztatás szándéka csak nyomokban fedezhető fel a művekben. Ezzel ellentétben az úgynevezett „humorosság”, illetve a szintén őseinknél előforduló, bár a kutatók által vitatott jelentésű „költőiség” (lásd 2974-ban megjelent tanulmányomat) több műben is kimutatható. Bizonyos művek alaposabb vizsgálatot igényelnek, mint például azok, amelyek csak jelzésszerű utalásokat tartalmaznak a valóságra vonatkozóan (lásd 14. és 16. kép)^* – ezeknek a létét korábban is feltételezték egyesek, de eddig soha semmilyen emlék vagy forrás nem támasztotta alá egyértelműen létezésüket. Ezen felül említhetném azokat az alkotásokat, melyek esetében nem tudjuk, hogy a valóságot tükrözik, és akkor állatkutatóinkra fognak revelatív erővel hatni, vagy a művészi szabadság (vagy szabadosság?) termékei, mely esetben a 20-21. század fordulóján élt emberiség mentális és szellemi állapotához szolgálnak adalékul, mint a lila bikák (18-as kép) és a kétnyelvű tehén (3-as kép). Ahogy már említettem, a humorosság jelensége, amit régóta sejtettünk, hogy esetleg jelen volt eleink művészetében, több mű esetében is felmerül. Biztosat persze nem mondhatok, főleg az olyan művek esetében, mint amilyen pl. a 7-es jelzetű rajz, mely egy emberi ruhába öltöztetett, feltehetően éneklést imitáló állatfaj két egyedét ábrázolja, akik hasonlítanak ahhoz az állathoz, amelyet korábban kutyának gondoltunk. Lehet azonban, hogy ez a mű paradigmaváltást fog hozni az ember állítólagos legjobb barátjáról alkotott eddigi elképzelésünkben.
Vallási szimbólumokat vélünk felfedezni egy olyan alkotásban, amelyhez külön lejátszószerkezetet kellett összeraknia mérnökeinknek, hogy megvizsgálhassuk tartalmát. A 15-ös illusztráció tartalmazza azt a képet – részlet a videóból –, amelyen az állati totemek az étkezési célokat szolgáló fehér folyadék körül lejtenek rituális táncot. Ezen a korábbi egyistenhithez képest visszaesést jelentő primitív vallási szertartást bemutató ismeretterjesztő anyagon kívül a mozgóképet, melynek korunkban egyetlen kívánatos módja az oktatás és a propaganda területe, mindenféle öncélú képi effektek és értelmezhetetlen történések bemutatásának terepéül használták alkotóik (lásd például 6-os kép).

Szembetűnő a grafikának nevezett műfaj viszonylagos felülreprezentáltsága. Korábban azt gondoltuk (lásd Mahmood 2886.), hogy a rajzok és a manuális sokszorosító eljárások kora letűnt a 20. század végére, nem utolsósorban a jó minőségű reprodukciók és a kínai, futószalagon, géppel festett olajképek (melyekből viszonylag gazdag leletanyag került elő 3 éve a Tetris bolygó sztratoszférájának peremén) tömeges elterjedésének következtében, ám ez most megdőlni látszik. Úgy tűnik, hogy a grafika még egy ideig tartotta magát, hogy pontosan meddig, azt ezek fényében és az esetleges jövőbeli archaikus művészeti feltárások segítségével kell újragondolnunk.
Vannak a viszonylagos épségben megmaradt képcédulák között c-print jelzésűek. Ezek színes, zömmel fotóalapú nyomatok, melyek megnevezése arra enged következtetni, hogy létezett az a- és a b-print is, és még ki tudja meddig mentek el őseink az abc-ben... Hogy ezek vajon tartalmi vagy műfaji alapon osztályozódtak, arra további kutatásokat javaslok.

A mostani lelet összességében felbecsülhetetlen jelentőségű számos tudományterület számára, kérem a további vizsgálatok elrendelését, ugyanakkor javaslom, hogy néhány részét titkosítsuk a nagyközönség számára, mindaddig, míg ki nem derül, hogy a bennük rejlő művészi megfontolások hogyan viszonyulnak az össztársadalmi akarathoz.

Őszinte Tisztelettel:
Sejn Tenk”



Elhangzott 2008. 08. 08-án, a kiállítás megnyitóján

^{A hivatkozások számozása nem az itt megjelenő képek sorrendjével függ össze.}