James Dillon 1950-ben született, a skóciai Glasgow-ban. Gyermekként skót dudán játszott tradicionális együttesekben. Tinédzser korában érdeklődését a rhythm and blues keltette fel, első bandáját – Influx néven – 13 évesen alapította. Gitározott és énekelt. Cornwall-ban, egy kommunában találkozott először – véletlenül – Webern zenéjével.

Valaki beállított néhány LP-vel, amit kábítószerért cserélt és volt közöttük a Tavaszi áldozat egy verziója és némi Webern, amit az Olasz Kvartett játszott. Teljesen elbűvölt a Webern. Rájöttem, hogy vagy teljesen őrült ez a zene, vagy sokkal többet kell tudnom a zenéről. Számomra a lemezborító volt a legfontosabb információs forrás, ahogyan a rock’n’roll-nál is és olvastam valamit a második bécsi iskoláról – még azt sem tudtam, hogy mi volt az első.” Eldöntötte, hogy nem megy zenei főiskolára. „Úgy gondoltam, túl késő már, bár elképzeltem, milyen lenne Messiaen-tól tanulni”.

Londonba költözött éppen akkor, amikor Pierre Boulez elindította Roundhouse koncertjeit a BBC Szimfónikus Zenekarával, vadonatúj műveket is programjára tűzve a modernista klasszikusok mellett. Dillon számára ez volt a tökéletes beavatás. „Az ironikus az volt a dologban, hogy én a Roundhouse-t mint rock-koncerttermet ismertem, ahol a Doors-t és a Stones-t láttam, szóval otthonosabban éreztem magam, mint a South Bank-ben.” (Az idézetek a Guardian 2006 május 10-i számából származnak.)

Rövid ideig művészetet és formatervezést tanult a Glasgow School of Artban, lingvisztikát a University College of Londonban és zongorázni Eleanor Purse-nél. Később akusztikát tanult a University of North Londonon, indiai ritmust Punita Gupta mellett és matematikát a londoni Gordon Millarban. Komputeres zenei szemináriumokra is járt az IRCAMnál.

A 80-as évektől kezdve kapcsolódik a londoni New Complexity mozgalomhoz, aminek a tagjai – Ferneyhough, Finnissy és Dench – feltétlenül nyitottak minden alkotói lehetőség felé és elutasítanak minden „iskolát”. Dillon zenéje a klasszikus európai tradícióban gyökerezik, ám mérhetetlen érdeklődéssel fordul a jazz, a blues és a hagyományos keleti zenék felé is.

1989-ben a Sunday Times az év zeneszerzőjévé választja. 1995-ben a Japán Alapítvány tünteti ki és megkapja a Royal Philharmonic Society kamara díját Traumwerk című művéért (két hegedűre). 2003-ban honoris causa doktorrá avatják a Huddersfield Egyetemen.

A New Complexity az 1970-es években induló avant-garde komolyzenei mozgalom. Gyakran atonális, nagyon absztrakt és disszonáns hangzás, leginkább azonban a rendkívül komplex zenei jelölés jellemzi (speciális technikák, mikrotonalitás, szokatlan hangolási rendszerek, nagyon különböző melodikus szólamok, új hangszínek, komplex poliritmia, szokatlan hangszerelés, a hangerő gyors váltása).

James Dillon hangversenyekre írott műveiben fokozatosan kitágul a kompozíció fogalma, kezd a zenébe integrálni vizuális, színházi és egyéb elemeket is. Első színpadi munkáját, a Philomélát 2004 szeptember 16-án a Teatro Rivoli-ban, a portugál Porto városában, október 2-án Strassbourgban, 2005 április 28-án pedig Párizsban adták elő. Dillon a következőként vélekedik erről: „két színházi hagyomány hat rám erőteljesen, mindkettő lenyűgöz: a kései barokk operák és a japán No-színház világa. Mindkettőre jellemző a kisebb egységekben való gondolkodás – gondoljunk a barokk operák zárt számaira, szemben a végigkomponált romantikus zenedrámákkal –, ezért a Philomela is fel van osztva 24 részre” (a portói ősbemutató előtt Antoine Gindt kérdésére).



Az opera szüzséje

Téreusz, a trákok királya kisegíti Pandiont, Athén királyát. Hogy háláját kimutassa, az öregúr felajánlja neki a leány kezét. Az egyezségből fiú születik, Itüsz. Ám egy idő után a görög világtól elzárt Prokné arra kéri férjét, hogy keresse meg hőn szeretett nővérét és kérje, hogy az látogassa meg őt északi új hazájában. Téreusz beleegyezik és visszatér Attikába, ahol Pandion elengedi Philomélát. Amint elindulnak Trákiába, Téreusz elcsábítja és megerőszakolja Philomélát, majd kivágja a nyelvét, hogy elhallgattassa panaszát és elkerülje az árulást. Ezért Philoméla, ahogy Szophoklész mondja,visszatér „a szövőszék hangjához”. Beleszövi a bűntett történetét egy ruha szálai közé és eljuttatja a szőttest Proknének. A hitves kiszabadítja testvérét és bosszúból megöli fiukat, akinek a húsát felszolgálja Téreusznak. A „lakoma” végén Téreusz fiát hívja, mire Prokné azt feleli, hogy Itüsz bent van. Philoméla megjelenik és az asztalra dobja a fiú levágott fejét. A dühöngő apa elől menekülő nők és végül Téreusz is madárrá változnak.



Ensemble Remix

A tizenöt különböző nemzetből származó előadóból összeállított Remix Ensemble kamarazenekart a Porto 2001 Európa Kulturális Fővárosa zenei programjára hozták létre. A 2000 októberi kezdet után Stefan Asbury vezetésével a zenekar minden hónapban új programot és így hatalmas repertoárt adott elő kortárs zeneművekből. A zenekar részt vesz opera előadásokban, zenés színházakban, táncelőadásokban, filmzenét játszik és vonzódik a jazzhez is.



Szereposztás

Philomela – Anu Komsi a Finn Nemzeti Opera, a Lubeck-i, Frankfurti és Hannoveri operaház szólistája.

Prokné – Susan Narucki amerikai szoprán, aki 2002-ben a legjobb klasszikus előadó kategóriáját kapta a Grammy díjosztón.

Téreusz – Lionel Peintre, francia bariton, a párizsi Zenei Konzervatórium hallgatója.

Vezényel Jurjen Hempel, rendező Pascal Rambert