2007 tavaszán valamilyen rejtélyes okból kivettem az asztalom fiókjából a Schola Hungarica Magyar Gregoriánum 4 - Húsvét c. CD-jét - amit Édesapámtól kaptam ajándékba, ezúton is köszönet érte - és hallgatni kezdtem. Majd következett az általános iskolákból derengő Dies Irae szekvencia a Gabrieli Consort előadásában, s rengeteg más gregorián kiadvány. Olyan újra és újra átélhető tapasztalat volt ez, amit nem tudok semmilyen más zene hallgatásáéhoz hasonlítani. Miután mindennapi zenehallgatásom és zenei összeállításaim részévé vált a gregorián, kíváncsi voltam, mi rejlik a szép, páratlan hatást kiváltó énekek mögött, esztétikai és kulturális szempontból nézve.

Esztétikai alapvetés

Az esztétika alaptétele, hogy a műalkotás az objektív valóság tudatunkban történő visszatükröződése. - írja Rostetter. E kijelentés számomra vitatható. Nem azért, mert e mondat olvasásakor a materialista Lukács György gondolatrendszerének egy apró darabkája rajzolódik ki előttem, mely szintén nem azért problémás, mert materialista, hanem, mert a visszatükröződéselmélet túlságosan megkötő, ugyanakkor mégis túlságosan ködbe vesző esztétikai alapvetés.

Rostetter azzal a szándékkal alkamazza ezen alapvetést, hogy sziklaszilárd alapra helyezhesse egyértelműen retorikus írásának gondolatmenetét, hiszen az objektív valóság számára maga az Ige, maga a Kinyilatkoztatás. Úgy hiszem, hogy a gondolatmenet esztétikai problémafelvetései azonban "szebben megoldhatóak", ha szigorúan a művészet tapasztalatából indulunk ki.

Hiszen a bevezetőmet is ezzel kezdtem: Megtapasztaltam egy tartalmat (a liturgiát), egy páratlan, elemi formában (a gregorián előadásmódjába, dallamaiba, a templom zengő akusztikai terébe öntve - gyakran mondom félig ironikusan, hogy a világ első hosszú lecsengési idejű reverb effekttel tarkított minimalista ambient zenéje maga a gregorián). E két egység egysége mint műalkotás hatással voltak rám, érzéki, gondolati és érzelmi tekintetben. Egy ilyen alapra helyezve tárulhat elénk a gregorián igazi esztétikája. Koncepciómmal egybecseng Dobszay meglátása is: A döntõ dolog mégiscsak az, amikor az ember kettesben van a zenével, amikor találkozik vele.


Verbális tartalom-nélküliség és emocionálisan meghatározhatatlan irány

Rostetter szerint a gregorián énekforma verbális tartalom nélkül nem képes elmélyíteni a hitet, és ennek következménye is van: …emocionálisan tehát meghatározhatatlan irányba hat, s … ezért okozhat közömbösséget. A verbális tartalom korunk művészetfelfogásában idealista ábránd, akár ideológiának is ítélhető. Talán triviális az olvasók számára, hogy ezt a szabadságot a romantikától kezdődően harcolta ki magának a művészet, s könnyen lehet, hogy zsákutcába érünk, mikor a verbális tartalom-nélküliségnél próbáljuk megragadni a problémát.

Hiszen a mai ember nem tehet mást, minthogy vitatkozni kezd a műalkotás tartalmának verbalizálhatóságának kérdéséről, mellette vagy ellene szóló érvelésünk a végtelenségig tart, amiben elkerülhetetlenül felbukkannak a szerző szándékáról és annak fontosságáról szóló kérdések. Mindeközben újra és újra elvétjük mind a tartalom, mind a forma, sőt e kettő egységének problémáit - még ha szándékunkban is állt "letudni" azokat.

Úgy tűnik, nem a tartalom-nélküliség a kulcsprobléma, tehát rossz nyomon járunk, ha megragadunk a tartalom kérdésénél. Ugyanakkor annyi azért bizonyos, hogy aki a szöveget nem érti, legalább valamilyen fordítás segítségével nem követi azt, kevesebbet tapasztal, mint az, aki érti és valós időben követi azt, zenei formájában.

Ha a "verbális tartalom-nélküliség"-gel nem nyerünk semmit, így áll a helyzet az "emocionálisan meghatározhatatlan irány" problémájával is. Mindenről elmondható, hogy rossz történhet, ha emocionálisan meghatározhatatlan irányba halad - főleg, ha még emellett tartalom nélküli is, ezzel azonban csak részeket, sőt inkább semmit sem látunk az egészből. Az ilyen kifejezések és a köréjük csoportosított kijelentések általánosságban véve mindent akarnak úgy, hogy semmit sem mondanak.

Ugyanakkor annyi szintén bizonyos, hogy a zene tartalmi-formai dilemmáját próbálják megragadni, ami szintén annak kimutatására hivatott Rostetter érvelésében, hogy a gregorián liturgiába történő vissza-kontextualizálását mint egyetlen és végleges megoldást fogadjuk el.

Gregorián éneket bárki vásárolhat boltban, tölthet le innen-onnan, hallgathat rádión, és a mai technikai lehetőségekből adódóan bárhol lejátszhatja és újrafelhasználhatja azokat. Verbális tartalomvesztés, dekontextualizálás és emocionálisan meghatározhatatlan irányok jönnek létre, gregoriánnal kapcsolatos felfogásunk pedig pontosan olyan közömbössé válhat, ahogy azt Rostetter írja bevezetőjében.

Harcolnunk kell tehát e jelenségek ellen vagy sem? Jó az, ha úgymond "önmagában élvezzük" a gregoriánt? Dobszay azt mondja egy beszélgetésben: …ha nem tudom, hogy mi volt a liturgikus szerepe, zenei értékként az európai zenekultúra részeként akkor is méltányolhatom. S bár ő is a gregorián kizárólag liturgikus kontextusában létrejövő teljességét hangsúlyozza, kijelenti azt is, hogy ha leülök meghallgatni egy gregorián dallamot, akkor annak fölfedezhetem zenei szépségét.


Szent Ágoston

A történelem folyamán újra meg újra üdítő gondolati forrást adó püspök természetesen a zene élvezetével is foglalkozott. A X. könyv XXXIII. fejezetének már a bevezető része is elgondolkodtató: A hallás útján szerzett élvezetek terén bonyolódottabb volt a helyzetem, mert ez az élvezet igen megfogott, de kezed feloldozott és megszabadított engem.

Ahogy Rostettert is, magát Ágostont is aggasztja a tény, hogy belefeledkezik a dallamok élvezetébe, melyek önmagukban is gyönyörködtetik őt, figyelme így elkalandozik Istentől: Néha ugyanis úgy látom, mintha jobban kitüntetném őket, mint illenék. A forma okozta gyönyöröktől való óvakodásból fakadóan így sokszor száműzni akarja füléből az éneket. De az is kiderül, hogy ennek sosincs vége: Mindazonáltal ha eszembe jut, hogyan omlottak az egyházi énekek hallatára könnyeim hitem visszanyerésének első idejében, s ha meggondolom, hogy most nem az ének maga, hanem a csengő hangon, s egészen megfelelő hangváltozattal énekelt igék indítják meg lelkemet, - megint csak megismerem, hogy nem kis haszna vagyon ezen szokásoknak. Ilyen az én ingadozásom az élvezet veszedelme s lelkem haszna között.

Mintha Ágoston - nagy élettapasztalata és tudása birtokában - sem kívánna állást foglalni, csupán a szempontokat hangsúlyozná. Nem szorítkozhatunk objektivizált retorizáló esztétikára, és nem "diszkvalifikálhatunk" szempontokat. Ezeknek ugyanolyan ára van, mint a Tridenti zsinat "egyszerűsítő" és "egységesítő" rendeletének.


Nem vész el, csak újra-kontextualizálódik

Rostetter összekötni látszik az imádkozó szándékát, a tartalmat és a formát, és amint ezzel a teológiai esztétikai "molekulával" bármi új dolog történik, mely szabaddá tesz benne valamilyen kötést, azt rossznak, magyarán értékvesztésnek ítéli meg. Ugyanakkor mégis elismeri a gregoriánt mint az európai műzene forrását, továbbá leírja azt is, hogy a gregorián jó esetben "világi hangversenyen is megőrzi szentségét". Azonban - retorikai szándéka miatt - e gondolatokat sajnos nem veszi figyelembe.

Természetesen magam is tudok rossz példákat hozni a gregorián újra-kontextualizálására (az Enigma dala, püffögő groove alá besuvasztott és középszerűen előadott gregorián énekmintával; a Gregorian-Masters of Chant együttes, akik később már szinte saját életművüket is elpusztító erejű giccsel leöntött popzenéket adnak elő és ki szintén középszerű énekléssel, ipari mennyiségben; de miért ne sorolhatnám ide akár Mozart Dies Irae-jét is).

Viszont sokan nem találnak kivetnivalót a kevés számú újra-kontextualizálások között, amelyek afféle jó és "működőképes" példáknak számítanak (a Harcosok klubja c. film kísérőzenéjében időről időre feltűnő, érthetetlen szövegű gregorián énekfoszlányok vagy az Alien-sorozat harmadik részének Elliot Goldenthal által komponált nyitánya, ami egy modern Agnus Dei-átirat.)

Mintha ezek az új molekulák nem szakadnának el az "anyamolekulától", még ha megbolygatni is látszanak azt. A régi és új kontextus egy felettük átívelő, mezőszerű meta-kontextus fényében ragyog. Más szóval: mintha nem is történt volna meg a dekontextualizálás! Ezek után miért ne feltelezhetnénk, hogy az ilyen új zenemű is "tehet" olyat, ami valaki "lelkének a hasznára" lesz.

És mindebből következik még egy fontos tény: a gregorián liturgikus környezetbe való vissza-kontextualizálása egyszerűen túlzottan idealista elképzelés, magyarán lehetetlenség. Nem kapjuk vissza az eredeti kontextust, az "elmúlt"-at, legfeljebb felidézhetjük azt, és ez önmagában is adott tény, nem csak a gregorián liturgiából való kiveszéséből adódik.

Ám gondoljunk bele: az értékek mindig időn kívüliek. Edmund Husserl az időről szóló előadásaiban írja: Egy értéknek nincs időbeli helyzete. Egy időbeli tárgy lehet szép, kellemes, hasznos, stb. és ezekkel a tulajdonságokkal egy meghatározott időben rendelkezhet. Ám a szépségnek, a kellemességnek, stb. nincsen helye a természetben és az időben.

A lényeges kérdés tehát az, hogy az újra-kontextualizált gregorián magában hordozza-e azokat a nem időbeni értékeket, amivel rendelkezett és rendelkeznie kellett a kezdetektől?


A gregorián: időtlen nyelv

A fenti megállapításokat mi sem támasztja alá jobban, mint az a tény, amit Dobszay is hangsúlyoz: A gregorián alapvetően nem ének, hanem nyelv. Továbbá egybehangzik a fentiekkel az is, hogy a gregorián …mint elemi vokális zene közvetlenebbül kapcsolódik az ember belső világához, és más zenei stílusoknál kevésbé kötődik történelmi korhoz, környezethez, egyéni ízléshez és tanultsághoz. A változó körülményekhez könnyen alkalmazkodik. A sokszínű gregorián elemi műfajai valamiféle zenei univerzália hordozói.

A kontextust tehát itt az egész gregoriánra vonatkoztatva, a szó nyelvi, vagyis szoros értelmében használhatjuk, ellentétben bármilyen más zeneművészet esztétikájával! Magam ezért sem féltem a gregoriánt, mikor kikerül a liturgikus környezetből, ahonnan egyszer már úgyis kivetették. Olyan ez, mintha arról vitáznánk, hogy mikor "megy ki a divatból" az ivóvíz fogyasztása vagy - konkrét témánknál maradva - mintha valaki azt bizonygatná, hogy csak a templomban lehet imádkozni.

A fent ismertetett adottságaiból kifolyólag szinte lehetetlen meggyengíteni, megtörni vagy "bepiszkolni" a gregoriánt. Habár egyet tudok érteni azzal a gyakran ismételt kijelentéssel, hogy korunkban, amikor a végtelen mértékű sokszorosítás a végtelen sebesség felé konvergáló információcserével párosul, mindent könnyen és gyorsan giccsé tudunk "varázsolni", és sajnos a gregorián is e rabságban sínylődik. Azonban elmondhatja magáról, hogy ő az egyetlen a giccs időleges "fogolytáborában", aki lényegét tekintve nem időben létező, így elpusztíthatatlan "munkaszolgálatos".


Források

Rostetter Szilveszter: A gregorián esztétikája
Ruthner Judith: A gregorián múltja és jövője
Dobszay László: Az élő gregorián
Monory M.A - Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések - Dobszay László interjú
Rajeczky Benjamin: Mi a gregorián? Zeneműkiadó, Bp. 1981.
Szent Ágoston vallomásai (ford. Dr. Vass József)
Schola Hungarica ismertető és diszkográfia
Az Egyházzenei tanszék története
Edmund Husserl: Előadások az időről, Bp. Atlantisz, 2002.

Ajánlott linkek

A Schola Hungarica a Last.fm-en
A Schola Hungarica adatlapja a BMC-n
Gregorián énekek műsora a Magyar Katolikus rádióban
Gregorián ének szócikk az angol wikipedián
Magyar Gregorián Társaság
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Intézetének honlapja