A legapróbb és a legjelentéktelenebb botanikus metszőfognak, akit most csak Hetediknek nevezünk, volt egy nagyanyja (egyes elbeszélések szerint dédanyja), aki egész életében a szent férfiak cselekedeteit tanulmányozta, így amikor ez a számára igazán kedves asszony éppen nem a földeken dolgozott vagy házimunkát végzett, nevelte a gyerekeit és azok gyerekeit, tett eleget házastársi kötelességeinek, amíg azt elvárták tőle, sokat olvasott Krisztus dicsőséges Szegénykéjéről is. Amikor a fog gyerekként a tanyán vendégeskedett, a mama (vagy dédmama) mindig ezekről a szentekről, legtöbbször éppen Assisi Szent Ferencről és az ő kis virágairól mesélt. A fog ekkor még nem tudta, hogy ezek a mesék (egy mindössze négy elemit végzett, katolikus asszony kutatásai) milyen meghatározóak lesznek a későbbiekben, hogy a nagyanyja (vagy dédanyja) miatt válik majd ő maga is (akárcsak Fráter Lione, a kedves barát, Szent Ferenc drágalátos kis társa) Isten igaz juhocskájává. Gyermeki gondolkodása és akkor még kevésbé korlátok közé szorított képzelete azonban azt nagyon gyorsan felfedezte, hogy a mama (vagy dédmama) becézve szólongatott szentecskéinek – az anyja vagy az apja esténként elmondott népmeséiben megjelenő hősökhöz hasonlóan – bizonyos értelemben mágikus hétpróbákon kell átesniük. Ki kell javítaniuk az időnként roskadozó házat, és a folyamatos, aggasztó megkísértések ellenére is ki kell tartaniuk Isten mellett, ami, vélte az akkor jóval apróbb és nagyon is világi Hetedik, még a királyfiak és a szegénylegények számára is roppant nehéz feladat, jóllehet mindig akad számukra egy-két ilyen-olyan tulajdonságokkal rendelkező segítő. Tejfogként segítő funkcióban a beszélő állatokat (a libákat, a békákat, a hangyákat vagy bors ökröcskéket) szerette leginkább látni, felnőttként azonban már jól tudta, hogy a nagyszülei háza felé vezető úton, a mezőn összesereglett kismadarak – akárcsak a tanyán a nagyanyja (vagy dédanyja) – neki is közvetetten magáról az Úristenről zsolozsmáztak.

 Imre Mariann: Szent Cecília, 1997 (cement, fonal), részlet

A fog, aki önmaga jelentéktelenségével ugyan tisztában volt, mégis a lelke mélyén hitte, kiválasztott (s bűnei, hiúságai ellenére tulajdonképpen egy ártatlan, gyapjas juhocska, egy ma született bárány), sajnálatos módon (a száj korlátolt világának köszönhetően) a kétezertízes évek közepétől fogva csupán egyetlen sajtóorgánumból tájékozódott az univerzum ügyes-bajos dolgai felől. Így mondhatnánk azt is, behatóan ismerte, sőt saját bőrén  tapasztalta, hogyan is működik a propaganda, de mivel kezdeti várakozásai ellenére gondosan őrzött kertecskéjébe a száj nem engedte be a beszélő állatokat, egy bizonyos idő elmúltával Hetedik a tényállásokkal kapcsolatos minden egyes szót képes volt elhinni. Mi mást is tehetett volna? Másrészt a tolószékbe kényszerült Goethe és a már idegösszeroppanás szélén álló Kossuth egyre fokozódó viszályában a száj ügyködését vélte felfedezni, úgy érezte, ha nem vigyáz, ő maga is pórul járhat, éppen ezért egy jövőbeli lehetséges üldöztetés miatt azt kérte tőlünk, hogy hallgassuk el a valódi nevét.

Imre Mariann: Szent Cecília, 1997 (cement, fonal) 

Hetedik úgy élt a többi botanikus metszőfog között, hogy mindenki azt gondolta róla, ő csak egy egyszerű női szabó, aki – ha a megrendelőnek erre van igénye – a régió (nemcsak Bácska, hanem az egész Kárpát-medence) egyre népszerűbb kézimunkáit, hímzéseit is ügyesen elkészíti. Szomszédai azt gondolták, privát érdeklődése, vonzódása a növényekhez mindössze annyi, hogy az általa varrt főkötőkön, pruszlikokon, ingecskéken vagy szoknyákon előszeretettel használ népi növényi motívumokat, mégis a tudós fogak megtűrték maguk között, sőt szerették is. Lakóközössége persze nem tudta, hogy miközben gyöngyvarrótűjével, a világ legkisebb tűjével a száj női rokonságának halványrózsaszín vagy világoskék színű főkötőire pici gyöngyvirágokat hímez, ezekben a kis virágokban a meg nem született gyerekeinek – nagyanyja (vagy a dédanyja) példáját továbbfejlesztve – Krisztus dicsőséges Szegénykéjének történeteit meséli el. Vagy zsolozsmázik az Úristenről.

Dezső Andrea: Lessons For My Mother, 2006 (pamut és hímzés), részlet

Hetedik nem ismerte a szájon kívül létező, ám nem is olyan messzi országokban tevékenykedő, hozzá hasonlóan megszállott női szabókat, patchwork- és falihímzés-készítő mestereket és csipkevarrónőket. A Romániából Amerikába emigrált Dezső Andreát. A Tátra alján élő főkötőmester Ilkától tanuló, az undorító műcsipkét šumiaci rózsával kihímező szlovák Katarina Kucbelovát. A délszláv háború elől menekülő, a filléres szerelmesfüzetek világát és Baga Jaga hagyományát is ismerő horvát resztlikirálynőt, Dubravka Ugrešićet. A hétfejű varrógépről éneklő, szabásminta-partitúrákat kollázsoló Ladik Katalint. Vagy ha már a nagymama szenvedélyénél, a szentek életénél járunk, a betonba hímző, Stefano Maderno Szent Cecília márványszobrát újraértelmező Imre Mariannt. Ha ismerte volna őket, talán gyöngyvirágjaiban a száj rokonságának női jótanácsokat, női mágikus hétpróbákról szóló elbeszéléseket is elhelyezett volna.

A legjelentéktelenebb (rejtőzködő) botanikus metszőfog, ha nem a száj korlátolt világában élt-éldegélt volna, konyhájában (amit most nevezzünk egy kis eufemizmussal dolgozószobának) nem az egyetlen állomást sugárzó rádió szólt volna, hanem azokkal a női munkát jól ismerő, a fragmentált formák ügyes nagyasszonyaival cseverészett volna online, akik egyben az államosított, elkobzott, bezárt, felgyújtott, széthullott rövidárukereskedések sokat látott vevői is voltak. Isten juhocskájára – legyünk őszinték – igazán ráfért volna, hogy a sok varrástól, hímzéstől vakuló szemével – a megkísértések ellen már nem dolgozva – úgy ejtsen apró öltéseket a különböző anyagokon (tüll, pamutvászon, hímzőszövet, csipke), hogy egy közös, virtuális fonó részeseként Andreákkal, Katarinákkal, Dubravkákkal, Katalinokkal és Mariannokkal beszélje szét a fogak kevésbé demokratikus történetét.