PRAE.HU: Építész és diplomata családból származol, mégis festő lettél. Generációs utánérzés, hogy éppen épületeket ábrázolsz?

Olyan családból jövök, ahol fontos volt a már megszerzett tudást továbbörökíteni, viszont nálam először lágyult fel igazán az elvárás, hogy ez nagyon szigorúan legyen kezelve, így lehettem festő – viszonylag kevés fenntartással. Amit én is továbbviszek, az az épületek szeretete és a magyar építészet iránti szenvedély. Rómában jártam általános iskolába és gimnáziumba is, összesen tizenegy évet, így a művészetet korán megszerettem, és gyerekként ámulattal néztem a város rengeteg, gigantikus barokk templomára, harmonikus tereire és a régi birodalom romjaira. 

Egy ház bejárata a Bartók utcán/ 2023/ olaj, vászon/ 130x100/ Fotó: Glázer Attila

PRAE.HU: Ugyanúgy megfested a budapesti nagypolgári házak kapualjait, mint a vidéki vályogházak homlokzatait. Hogyan választasz témát?

Egy korábbi, de nem lezárt sorozatomban az itthoni vidéki házak megfigyeléséből és gyűjtéséből merítettem ihletet, és egy frissebb sorozatomban a budapesti és berlini ajtók, házak, közösségi terek (metróállomások, buszmegállók) szolgálnak forrásként. A nagypolgári házak bejáratai és lépcsőházai rendkívül eklektikusak, és ez a változatosság mind színben, mind formában kimeríthetetlen variációt kínál egy nagyobb hangvételű sorozathoz. Míg az ajtóknál és a kapualjaknál az ornamentika és az anyagok mívessége részesül előnyben, addig a lépcsők és gangos udvarok egy térbeli helyzetet mutatnak meg, ahol egyre beljebb lehet kalandozni a tekintettel, rengeteg kompozíciós lehetőséget rejlik bennük.

PRAE.HU: A festményeid nyilvános tereket mutatnak be, sosem engedsz a gangnál vagy a csipkefüggönynél közelebb az intim térhez. Ez abból az elhatározásból fakad, hogy nem akarsz olyan lenni, mint a szociofotó?

A képeim elsősorban a képalkotás szempontjából alkalmasak a rendszerek keresésére, és abból az igényből születnek, hogy a rajzban az arányok változatos léptékét, illetve a színek tonális értékének egymáshoz való mérését számtalan lehetőségben kipróbáljam. Nincs kifejezetten averzióm a szociofotóval szemben, de mégis kiemelném, hogy nem ilyen indíttatásból fakad, hogy épületekkel foglalkozom. Míg a szociofotó inkább az élethez köthető és a társadalomnak egy korhű ábrázolása, addig az én képeim formák és tömegek iránti szeretet, ahol a hangsúly egy csempe csillogásán vagy egy korhadt faajtón van. Ugyanakkor valahol mégis tetten érhető egy-egy képemen, hogy melyik korban milyen asztalterítő volt divatos, vagy látható például az, hogy ki hogyan díszíti a kertjét, végső soron lehet ilyen olvasata is némelyik munkámnak. 

Ajtó Berlinben/ 2022/ olaj, vászon/ 60x50/ Fotó: Glázer Attila

PRAE.HU: A képeidről hiányoznak az emberalakok, pedig a modellt álló házak nem tűnnek elhagyatottnak. Biztosan találkozol a lakókkal, esetleg beszélgetsz is velük, mikor témát keresve járod a várost. Miért van ez?

Az alakok nélküli tér olyan helyzetre kíván rámutatni, ahol éppen nincs jelen ember, de akármikor előtte vagy esetleg utána jelen lehetett. Ez a jelenlét érezhető az ember alkotta tereken anélkül is, hogy figura jelenne meg. Valaki ezt megtervezte és létrehozta valamelyik korban, jelenléte nyomot hagyott, más pedig ezt használja és részese lehet, tulajdonképpen a teremtő elv produktumainak szerencsés élvezője. Ettől függetlenül számtalan beszélgetést eredményezett olykor bizalmatlan lakókkal vagy házmesterrel az, hogy minden alkalmat megragadok, hogy beslisszoljak a kíváncsiságom miatt egy-egy társasházba, mint egy kéretlen vendég. Ilyenkor igyekszem rögtön tisztázni, hogy én pusztán egy festőművész vagyok. A lakók egy része azért gyakran gyanakvó, és szeretik megkérdezni, hogy mi járatban vagyok. Nem mondom, hogy betörőnek néznek, de lehet, mondjuk ingatlanosnak. Tarthatnak attól, hogy valaki kifigyeli az életterüket, vagy csak szimplán nem szeretnék a változást. Eleve az a tény, hogy fotókat készítek, nem valami bizalomgerjesztő, de előfordult már vidéken olyan is, hogy gárdistának néztek, pedig hosszú hajam van. Volt már rá példa, hogy kellemes beszélgetés kerekedett, de általában én is igyekszem rövidre zárni az ismerkedést, és arra koncentrálni, hogy megtaláljam az ideális szöget egy újabb munkámhoz.

PRAE.HU: Fotó után dolgozol, vagy a plein air híve vagy?

Részben mindkettő. Az alkotásaim jelentős része élmény után született, de a mostani munkáim több szögből megfigyelt, akár egy helyszínelő részletességének igényével körülfotózott gyűjtésből származnak, aminek evokatív jellege segítség abban, hogy eldöntsem, mit részesítsek nagyobb figyelemben a képrendezés hierarchiájában. A képem fő arányait egy fotó alapján választom ki, viszont azon a fotón nem fognak látszani az anyagok minőségei, ezért a részleteket közelről fotózom, és egyes fotókat a színhelyesség miatt készítem el. Amennyire időm engedi, hosszan próbálom nézni a helyszínt, és közben gondolkodom, hogy milyen érzeteket szeretnék később előhívni, így ehhez hangolom a részletfotókat. Kis rutinnal már egész gyorsan tud menni az, hogy pont annyi fotót készítsek, amennyi kell, az legyen rajtuk, amit később használni szeretnék, és ne történjen meg az, hogy valami fontos kimarad. 

Metrómegálló Berlinben/ 2022/ olaj, vászon/ 180x150/ Fotó: Glázer Attila

PRAE.HU: Festészetileg milyen kihívásokat tudnak jelenteni a közelről megfestett homlokzatok? Mindig pusztán technikai kérdés? 

A közelség hívószó a megfigyelésre, az anyagok naturalisztikus mibenlétének kontemplálására, illetve az anyagok közti különbségek elkülönítésére. Arra gondolok, hogy a festészetben másképpen szeretném megjeleníteni az üveg, a fa, a fém és a kő tulajdonságait. Az ember által használt terek óhatatlanul hordozzák az élet jeleit, és némán tanúskodnak a korok haladásáról. Azt gondolom, hogy nem pusztán, de nagyrészt mégis technikai, illetve felületi kérdésekről van szó az én esetemben a fent sorolt okok kapcsán. A felületi kérdést itt nem arra értem, hogy az üveg és a fa is egy felület, hanem hogy a festék terjedelme milyen vastagságú és irányú foltot hoz létre. Hogyan passzol a környezetébe, miképpen csatlakoznak az egyes részek és szervesül egy-egy rész a kép egészéhez. Nem kis különálló jeleneteket szeretnék egy képen belül, hanem egy organikus képet, ami lehetőleg egy felületként van kezelve. Ezért szoktam többek közt egy ponton fehér lazúrt tenni az egész kép felületére, eltüntetve a már megfestett részleteket, majd újra kiemelni azt, amit fontosnak tartok. 

PRAE.HU: A munkáidon szinte mindig van egy finom halszemoptika, a színeid is bőségszarut idéznek. Mintha telhetetlenül életigenlő lennél. 

Legtöbbször tényleg a telhetetlenség igényéből fakad a halszemoptika iránti vágyódásom, miszerint egyszerre szeretném a centrális és a perspektivikus látószöget is a képkivágásba belefoglalni. Ez valóban életigenlő és mohó is egyben, egyfajta mindent-akarás. Ami viszont életbevágóan fontos, hogy egy képemen egyszerre legyen jelen a kompozícióbeli rajzi pontosság és a tonális színkeverés egymáshoz kalibrált értékei.  Sokszor gondolkodom rajta, hogy kevesebb rajzosság nagyobb festőiséget is eredményezhetne, kontúrok vagy vonalak nélkül csak színfoltok terjednének a vásznon, de egyelőre engedek annak a vágynak is, hogy ne hagyjak el semmit, ha nem muszáj és nem akarom.