Az egyik első empirikus tapasztalat: hideg van. Annak ellenére, hogy folyik a hátamon az izzadság és egy rózsaszín legyezőt veszek elő minden ötödik percben: hideg van. Megfelelő empíriával közelebb kerülhetünk az igazsághoz. Hideg van, bár süt a nap, az égen fátyolfelhők, fúj a szél. Van, akit nem lehet meggyőzni; a hőérzet viszonylagos. Napon harminchárom, árnyékban huszonkilenc. A hőmérő nem hazudik, ahogy a hőérzet sem. Két igaz állítás közül – fene se tudja. Bodypositivity.

Nem vagyok elég bátor, hogy a fejem a víz alá dugjam. Tavaly csak a lábamat lógattam a medencébe. Tavaly az indulás előtti estén harmincnyolc fokos lázam lett. A semmiből, de reggelre elmúlt. Idén nincs láz, jöhet a medence. Jövőre majd: fejet a víz alá. A medence szélére könyökölve beszélgetünk az első táborozókkal, és énekelni kezdünk nekik. Örülök, hogy a korábbi vonattal érkeztünk, csak néhány ember és a szervezők kóricálnak az udvaron. Egy kelet-európai történetben így ideális.

Mi változott egy év alatt? Merész lettem vagy csak nemtörődöm? Szemtelen vagyok azokkal, akiket a legjobban tisztelek, és ennek semmi köze a korkülönbséghez.

Bocsánatot kérek, azaz tematizálom, nem akarok szemtelen lenni. Magam köré csavarom a törölközőt, így járkálok fel-alá, megnyugszom egy padon. Nem törődöm holmijaim összegyűjtésével, úszónadrágom napokig szárad ugyanazon a helyen.

Mittagessen, Mittagessen! Járkálok a derekamra csavart vizes lepedővel. Madame Chauchat vállára teszem a kezem, gyógyulni jöttünk, mondom, mire kitör belőlünk a nevetés.

Sózzuk a krumplipürét, sózzuk, sózzuk, nyáron fontos a sóbevitel. Ide-oda pakolom a lábamat, keresztbe, előrébb és vissza, sehogy sem jó, nem akarom, hogy leessen a derekamról a törölköző.

Azt hittem, magamat kell Hans C-vel azonosítani, de kiderült, tévedek. Az igazi HC-vel – már nem törölközővel a derekamon – sétálunk néhány métert. Nem felfedezés, közelebb áll a rutinhoz. Két bakonyi húsos melegszendvics között nem történik az égvilágon semmi. Tavalyhoz képest több a macska. Érvényes, empírián alapuló állítás. Elbódulok, lassan bódulok el. Nem tudom mikor csináltam utoljára cigánykereket, de azt mondják szabályos volt, jól érkeztem. Nem gondolkodok, csinálom. Vigyázok mások testi épségére, két kezemmel, mintha úsznék, jelzem, nyissanak folyosót maguk között. Nyitnak.

Gyógyulni jöttünk, de hát kinek mit jelent a gyógyulás, mondanám Madame Chauchat-nak, ha nem cikázna el folyton, amint megpillantom. Késő van, korán, HC aludni megy.

Nincs melegvíz – állapítja meg HC délelőtt fél tízkor. Elfogyott, kérdezem, mert tompítani akarok a tényeken. Nem válaszol. Télen egészséges hideg vízzel mosakodni. Nyár van. Beállok a kádba, megnyitom a csapot. A hőérzet viszonylagos, nyugtatom magam, és jóvá téve, hogy nem buktam víz alá, a zuhanyrózsát fejem fölé tartom. A víznyomás alacsony.

Összeülünk. Válságtanács verseknek. Van, aki nem tudja, hogy az, de hát mi más lenne? Az irodalomba nem menekülni kell, mondaná valaki, akivel tegeződünk. HC és Madame Chauchat közé szorulva melyik karakter vagyok? Gyorsan ki kellene találni, mindjárt én jövök, be kell mutatkoznom.

Kornyikálunk a toronyszobában, mint akik tényleg elmeháborodottak. Itt fekszik egy ártatlan is, nem tudom, mi járhat a fejében, jobbról, balról, fentről is csak az artikulálatlan ostobaság. Lényegi részünk. Mosolyog, látom rajta, hogy ellenáll, de ha igazán akarja ezt az egészet, előbb utóbb – hát igen. Ne becsüld alá a sötét oldal hatalmát. Madame Chauchat igazi tehetség: úgy tud ordítani, hogy nem jön ki hang a torkán. Mintha kipukkadna egy léggömb vagy egy implantátum. Erre ébredünk délutáni sziesztánkból.

Fumatul ucide – hányadjára látom idén ezt a feliratot? Telnek a napok, egyre kijjebb tolom a bódulási küszöböt, van hogy sikerül, van hogy nem. Amikor nem, és olyan dolgokat teszek, amit sose – vilmoskörtét iszom, három cigarettát szívok egymás után – valami megváltozik. Apránként elmozdulnak a rétegek. Az átmenetekkel való játék eredményes prózaírási technika lehet.

Valakivel, aki elmúlt hetvenöt, mégis tegeződünk – és habár úgy tűnik, e kettőnek köze van egymáshoz, nem így van – a férfiakról beszélgetünk. Valakivel, aki kopasz, közelebb kerülünk egymáshoz. Azt érzem, megbízik bennem. Valakivel, aki elmúlt hetvenöt és tegeződünk, és valakivel, aki kopasz, nem tudunk miről beszélgetni.

Fel-alá rohangálok, mint egy idegbeteg, ajtók mögé nézek, mert azt hiszem, az történik, ami nem, nyugtat az igazság, nyugtat az empíria, a szemem sarkából mégis látom megtörténni, amiről korábban azt hittem, megtörténik, aztán kiderült, mégsem. Ennek semmi értelme. Fordítanám oda az arcom, szembesülnék inkább. Madame Chauchat értené ezt, de eltitkolom.

HC-vel göngyölthúst vacsorázunk, mit ad Isten!, megérkezik HC ikertestvére, amely rokoni viszony azért lehet indokolt, mert az egyik szőke, a másik meg fekete (sötét). Belső tulajdonságaik majdnem pontosan megegyeznek. HC ikertestvére is göngyölthúst rendel. Faggatom a kortárs költészetről. Kommentjei élesek és mulatságosak, de rá kell térnünk a bürokráciában szerzett tapasztalatokra, amik még viccesebbek. Nem akarok bolondot csinálni magamból, és ha mégis, azt akarom, csak én legyek a szemtanúja. Fontos. Önvédelmi. Mechanizmus.

Valaki, aki nincs itt, egyszer azt mondta nekem, csak jó és rossz versek léteznek. Valaki, akivel ma is vízirevüt adtunk elő, megzavarva egy másik válságtanács elhúzódó munkáját, sorokat ment. Mi több, egész gondolatokat.        

Madame Chauchat, akiből szintén kettő van, azt mondja, valami nincs a helyén. Micsoda, kérdezem, de csak fintorog. HC álmos, vállamra hajtja a fejét. Délután gumicukorkukacokat osztunk szét egymás között, délelőtt megborotválkozok.

Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett – eltűnt. – suttogjuk egymást között. Madame Chauchat és ikertestvére szerint hamisan énekelek, HC később egyetért. Fejben már készen van egy új szöveg, amiben igyekszem kerülni a személyeskedést, amit a paródiában tilos. Valaki, akitől az eredeti szöveg származik, talán jót nevetne az egészen. Talán örökre meggyűlölne, és ennek semmi köze a korkülönbséghez.

Állok ide, állok oda. Jobb híján fellapozom a FISZ-köteteket. Délután háromkor szódát szeretnék, de valaki, akiről beszélgettünk valakivel, aki elmúlt hetvenöt, meggyőz, ideje valami erősebbet inni. Elfogadom. Merész lettem, vagy csak nemtörődöm. Valaki más, akinek a sorait nem akartuk megmenteni, lyukat beszél a hasamba. Nem hagyom magam, hátradőlök a virágágyásban.

Fekszem az üres szobában, és arra gondolok, hogy mindenki elment, mikor egy ártatlan – nem tudom, mi járhat a fejében – visszarángat az értelem világába.

Lerongyol a lépcsőn, és elkezdünk az irodalomról beszélgetni. Nem tart sokáig, megérkezik HC, kedves Hans, mondanám, csatlakozz; helyette operazenéket hallgatunk fél órán keresztül.

Madame Chauchat ikertestvérével tökféléket hámozunk. Úgy vágytam már valami monotonra – mondom, és kérdés nélkül kikaptam valaki kezéből a kést, aki korábban meggyőzött, igyak valami erősebbet. Hámozzuk a tökféléket és beszélgetünk. Gyógyulni jöttünk, idézem Madame Chauchat ikertestvérének, amit ikertestvérének mondtam.

Felolvasom elkészült művemet. Nem akarok bolondot csinálni magamból, ezért komolyan veszem a feladatot. Aztán egymás után olvas fel mindenki, és valakivel, aki elmúlt hetvenöt, értékeljük az elhangzottakat. Valaki, aki kopasz, és úgy érzem, bízik bennem, azt mondja, tetszik neki a formaérzékenységem.

Reggel üdvözölném Madame Chauchat-t, de kiderül: hamar távozott. HC-vel, és valakivel, akivel vízirevüt adtunk elő, és még valakivel, akit csak most ismerek meg, és még néhány másik emberrel elindulunk. Nehéz bevallanom, hogy az eredmények összegzése kudarcba fullad. Tapasztalatok körvonalai; legfeljebb annyit tudok, más volt, mint tavaly, de a változót nem találom. És most vissza kell állni, mégsem rohanunk. A szalagot itt vágom el, vasárnap 11:33-kor, amikor még a határon ülünk, kávé, cigaretta; és amikor valaki, akit két nap múlva meglátogatok, sárgabarackot rág.

Fotók: Gondos Mária Magdolna, FISZ, Szabados Attila