Turistaszálláson töltöttem az első uppsalai időszakot. Aztán a Sankt Lars katolikus közösség vendégszobájában. Bevallom, otthonosan éreztem náluk magam.

Később, amikor megtudtam, hogy a Sankt Lars templomát magyar tervezte (Illés István), nemhogy nem lepődtem meg, de a templomtérrel kapcsolatos benyomásaim is hirtelen a helyükre kerültek.

Néhány rövid hónap volt a belépő. Lejártával az egyetemen képesítő vizsgát kellett tennem svéd nyelvből, nulla kreditért. Akkor mindegy, gondoltam. Ha a „Rigó utcai” latin szóbeli vizsgán (sic!) a Tíz könyv az építészetről című Vitruvius-mȕből kaptam fordítási feladatot és azon átengedtek, talán ennek is kiszolgáltathatom magam.

Elég az hozzá, hogy csak sokkal később, felvételi után szembesültem a ténnyel, hogy a svéd teológiai programon számomra kötelező eleme lesz az ógörög nyelv és nem vehető fel helyette a latin. Felmentésnek helye nincs. O sancta simplicitas. A latin miatt viszont bízhattam abban, hogy nem fogok égni, még a tudatlanság máglyáján sem.

Addig meg volt lehetőségem a Karin Boye-könyvtárba beszabadulva felfedezni a kincses szövegspájzot: a magyar irodalomnak helyet adó polcokat. Biztonságban éreztem magam ott. Egy erőtér vett körül.

Weöres, Kosztolányi, Arany és mások szövegeinek közelében eltörlődött a környezet mássága, az idegen beszéd beszűrődése és az ideiglenesség hangulata is. Mert megrázó volt, hogy két holt nyelvet is jobban értettem, mint az élettől kicsattanó svédek egyszerű, hozzám intézett szavait.

Szükségem volt arra, hogy Esterházy és a Nobel-díjas Kertész művei is körülvegyenek. Magával Esterházyval akkor találkoztam, amikor egy Győrből Pestre tartó buszúton beszélte velem végig a kilométereket. Útközben szendviccsel kínált. Figyelem, figyelmesség, finomság.

Amikor a Deák téren (milyen szimbolikus!) Kertész Imrével is találkoztunk és neki ott bemutatott engem, már azt gondoltam, ők ketten képesek felfüggeszteni az esetlegességet. Elérni, hogy a véletlen hatályon kívül helyezze magát.

Így találtam teret a könyvtári csendben és feltettem a kérdést: mi történik velem? Mi ez? Min megyek keresztül? Feltűnt, hogy a kontrasztok által láthatóvá vált tárgyak a belső kép élességét generálták az ismeretlennek észlelt külső körülményekhez képest.

Kivételesnek érzékeltem a jelenlétet, miközben egyre gyorsuló ütemben rendeződött át mindaz, ami körülvett. Az irodalom itt-je egyszerre vált vigasztalóvá és védelmezővé, szellemiségének természete szerint, tehát itthonivá.

Könnyű mámor fogott el. Napfényt láttam ott, a Karin Boye-könyvtár mínusz egyes, alagsori emeletén, ahol a könyvespolcokat oldalról LED-sorokkal, felülről neoncsövekkel világították meg. Persze, az is lehet, hogy valamelyik korláton hajoltam át. Mit lehet tudni.

Jó volt erre gondolnom. Amíg ott ültem, azt éreztem, az irodalomnak immár a fizikai közegben is létezhet olyan kivetülése, amely időn és téren átnyúlva jelen van velem. Azt mondta, ne félj, itt is itt vagyok, itt vagyunk veled. Megnyugodtam.

Még azon az őszön felvettek a teológiára.