A popkulturális akceleráció kétirányú, amit nem bánok, mert már úgysem tudok egyszerre egy dologra figyelni.

Az akceleráció egyik iránya mennyiségi: a kulturális termelés elszabadult gépszíjként pörög, a popkulturális trendek felgyorsulnak. A mesterséges intelligencia erre többszörös lapáttal tesz rá, de a gyorsulás nem neki köszönhető, épp ellenkezőleg: az MI termelőgyára egy már évtizedek óta exponenciális mértékben zakatoló gyorsulási folyamat logikus következő lépése (egyben kirajzolja az itt leírt folyamat folytatólagos túlpörgésének további pályáit). 

Az akceleráció másik iránya tartalmi: a valóság túl kevés (cukor és ízfokozó mentes), ezért a telefon kiterjesztett valóságán keresztül figyelve, vagy azzal kiegészülve térül csak vissza a nézésbe fektetett energia és idő. Ezzel párhuzamosan, a sokszor osztott képernyős (tehát egy videóban egymás mellett párhuzamosan több különböző felvételt is mutató), maximum egyperces kisvideók a TikTok ADHD szférájából fertőzésként lepték el a nagyobb szociális média-applikációkat. Az egyik panelben kislány rázza a fenekét, a másikban Mario ugrál, a harmadikban egy kisfiú teli szájjal reagál a látottakra.

Az irányelv: több tartalom, kevesebb hossz. A popzenész (de leginkább a menedzsere és producerei) ezzel teljességgel tisztában van. Nem véletlen, hogy a népszerű dalok nem csak egyre rövidebbek, de egyre több minden is történik bennük. Ez nem esztétikai, hanem statisztikai törekvés. A kortárs popzene irányát az algoritmus diktálja, ami pedig elválaszthatatlan szimbiózisban van a techno-tőkével, mint két kopuláló kígyó.

Mindenhova begyűrűzik a posztironikus hyperpop önkannibalisztikus csillámkimérája, a fiatalok szénné producelt koreai popzenére őrülnek, JPEGMAFIA és Danny Brown pedig hiphopba ültetik azt, ami eddig earrape néven, a deep fried mémkultúra bugyraiban élt.

A kortárs alternatív rapzene kedvelői számára egyik előadó sem lehet ismeretlen, azonban ez az első alkalom, hogy közös projektet adtak ki. Danny Brown 2016-os Atrocity Exhibition című albumával vívta ki a kísérleti rap-szcéna elismerését és a világhírnevet, JPEGMAFIA pedig talán a 2018-ban megjelent, Veteran című albumával hívta fel magára a legjobban figyelmet, azóta pedig olyan konzisztens minőségű lemezeket kaphattunk tőle, mint az All My Heroes Are Cornballs (2019) és a 2021-es LP!. Míg Danny Brown főleg csak előadóként ismert, magas, kiabáló hangjáról könnyen felismerhető (úgy képzeljük el, mint egy experimentálisabb B-Real), JPEGMAFIA előadói tevékenysége mellett szokatlan és újító beatjei miatt is nevezetes. Az albumukon nem csak rappel, hanem a producere is ő volt.   

A SCARING THE HOES egy igazán figyelemre méltó, megfejthetetlenül kaotikus, csordultig telített, zavarbaejtő lemez. Nincs benne szusszanásnyi idő, szabadon maradt hely vagy üres járat. Minden trackje szinguláris dalnak álcázott Frankenstein-szörny, egy-egy kicsi világ, benne gazdag tartalommal. A zene olyan mértéktelenül túlzó, hogy az már rég túl tesz az irónián, a ló túloldalára esve őszintévé válva. (Tudniillik egy poszt-krindzs korszakban az irónia az őszinteség legmagasabb foka.)

A mémkultúra metaIronikus kommunikációs stratégiái belterjes rokonságot mutatnak a SCARING THE HOES esztétikai világával. Eleve maga az album címe is egy mém, bandcampes alternatív borítója (ami egyébként a címadó dal klipjében is megjelenik) szintén meta-ironikus gesztus. De nem kell a rétegelt irónia referenciális hálózataiért mélyre ásni: az album nagyforgalomba hozott borítója a hetvenes évek blaxpoitation filmjeinek a világát eleveníti meg. Az önreflexív irónia és a naiv őszinteség közti folyamatos kötéltánc a blaxpoitation (de általában az exploitation filmek) központi problémája, és nagyon hasonló kritikai kérdésköröket von magával, mint a jelen írásban tárgyalt lemez.

Az album címadó dala minden bizonnyal egy pornófilm pinacsattogtatásából (vagy legalábbis egy azt erősen imitáló hangból) örökli ritmikai alapját, és a két előadó közösen dühöng a futószalagon készített, nagyipari rapzene által közvetített materiális, csillogásközpontő világkép ellen

(„Where the AutoTune at? Give a fuck about a trap (Scaring the hoes) / 'Cause it's all about the scams, catch up, old man / Say it ain't about the bars 'cause it's all about the brand (Black) (…) Give a fuck about a fan (Lights) put the money in my hand”). A dal nem véletlenül lesz a lemez a címadója, a refrénjében idézett, felháborodott női hangokban az egész formáció ars poeticára talál („Stop scarin' the hoes / Play that shit'll have them touch they toes / „We don't wanna hear that weird shit no more” (Uh) / „What the fuck is that? Give me back my aux cord” ”). Mindeközben besülő trombiták, torzított erősítők és mindenféle válogatott zörej  kibogozhatatlan kakofóniája önti nyakon a hallgatót, egy áthatolhatatlan zajszörnyeteget létrehozva.

Szintén figyelemre méltó a Scaring the Hoes-t követő Garbage Pale Kids, aminek a zenei gerincét két nyolcvanas évekbeli japán ételreklám mash-upja (ez és ez), valamint egy fülrepesztő basszus nyújtja. A dal szintén a kulturipar kommercializált alkotói miliőjébe áll bele: „Niggas don't rap no more, they just sell clothes / So I should probably quit and start a line of bathrobes”. Itt helyet kap egy szellemes, vájtfülűeknek szóló Canibus utalás is: „Eat ya ass like I'm Canibus”, ami mondat Canibus ’98-as, LL Cool J-nek címzett diss-trackjének hírhedt sorára utal: „…you ain’t got the skills to eat a nigga’s ass like me”, egy sor, ami a kortárs internetes kulturában az eredeti szándékától (miszerint, hogy az egyik MC majd felzabálja, ergo elpusztítja a másikat) már ellentétes jelentéseket von magával (miszerint az egyik MC majd kinyalja a másik fenekét).

Fontos még megemlíteni az album hatodik, Burfict! című dalát is, ami Richard Smallwood gospel-zenezerző halmozottan fülbemászó, magasztos trombitáit kicsit felgyorsítva egy kőkemény csataindulóvá alakítja, azt a már megszokott, folyamatosan zakatoló lármakavalkáddal feldúsítva. Szövegében kreatív újrakontextualizálását hallhatjuk a battle-rap zenékből unalomig ismert beszólogatásoknak, politikai kiszólásokkal („Like NASCAR (Check) / Nigga you better not go there” – utalva ezzel a NASCAR nagyrészt déli és emiatt feltehetőleg rasszista rajongótáborára).

A folyamatos zakatolás még a ritkább, lelassuló pillanatokban (ilyen a soul és r&b zenéket szétcincáló Kingdom Hearts Key és Orange Juice Jones valamint a HOE (Heaven on Earth) és a Jack Harlow Combo Meal dalok egymásutánja) is folyamatosan jelen van. A Jack Harlow Combo Meal egy lefojtott, pulzáló feszültség erőterében helyezhető el. Jack Harlow, a tavalyi szezon már kicsit passzé sztárja, könnyen fogyasztható, mainstrem pop zenei kikacsintásaival tökéletes képviselője annak a nagyipari zenei közegnek, ami ellen az album aktívan kikel. A dal az ő nevével hirdetett KFC menü apropóján születik („Man, I can't fuck with y'all niggas, y'all let Jack Harlow sell y'all chicken”). A szám alapjában pedig a Bill Chapman Trio kávéházjazz-liftzenéje tusakodik egy ’90-es évek beli house instrumentállal. A tusakodást a szó szoros értelmében kell érteni, egészen olyan, mintha a két zenei alap harcolna egymással a dominanciáért.

Az album talán legcsupaszabb másodpercei a lemez záródalában (Where Ya Get Ya Coke From?) találhatóak, ahol JPEGMAFIA alatt egy ideig meglepően csak két fabékát (vagy legalábbis egyszerű, fából készült perkussziós hangszereket) hallani, de ez sem tart sokáig: a lecsupaszított hangzás arra szolgál, hogy az őt félbeszakító nagyzenekari hangorkán még nagyobbat üssön.

A SCARING THE HOES tudatosan játszik a kortárs zeneipar algoritmus-fetisiszta kereskedelmi színjátékaival. Azok maszkjait a lehető leggroteszkebben, a legnagyobb maximumra járatva cserélgeti, ezzel egy kiemelkedően egyedi, találó fricskát létrehozva, aminek helyenkénti hallgathatatlansága csak az előnyére válik.