Nem csak gondolatkísérletnek izgalmas, mi történik akkor, ha egy kis közösség a világtól elzárva tölti mindennapjait. Egy közösség, amelynek tagjait például az irodalom köti össze – és itt meg kell állnom, a gondolatkísérlet a realitás korlátaiba ütközik, noha a tapasztalatokat, melyeket egy hosszútávú vizsgálat eredményezne, így is megjósolhatjuk. Bontsuk elemeire! Az első számú akadály, hogy öt nap és négy éjszaka korántsem elég, mármint sem csoportdinamikai következtetések levonására, sem arra, hogy – szóval maradnánk még. A második, hogy ugyan Királyrét a résztvevők számára a kivonulás helyszíne, a „távolban” mégis ott a civilizáció: a bolt és a Nyugati pályaudvarra visszatérő vasútvonal. És tulajdonképpen internet is van, meg fedél a fej fölé (sátor, turista- vagy kastélyszálló), melegétel, ilyen és amolyan ital, és alig egy perc sétára büfé, étterem. A harmadik probléma, hogy a résztvevők úgy torzítják az eredményeket, hogy azokat nehéz értékelni. A negyedik probléma, hogy a kutató maga is részt vesz a kísérletben. Nem tud kimaradni. Tehát minden elem kifogásolható, mégis minden elem szükséges.

Minden kutatás alapja a módszer. Ötödik probléma: módszertan nincs, hacsak nem tekintjük annak a spontaneitást, s azt, hogy nincs más választás, mint annyira kiélvezni ezt a néhány napot, amennyire csak lehet. Aztán kell egy hipotézis vagy kérdés, ami mentén elindulunk, de legalább várható eredmények – ebből azért akad bőven. Előfeltevéseim már akkor megkezdődnek a jövő évre vonatkozóan, amikor az idei még javában tart. Következésképp a 2023-as FISZ-tábor fejben már akkor elkezdődött, mikor egy éve ilyenkor elhagytuk Királyrétet. A kutatás tényleg kutatás legyen – hangsúlyozza egyetemi témavezetőm.

Egész évben irodalmi közösségeket, bemutatókat, vásárokat látogatok; beszélgetek, figyelek, írok és kérdezek. Aztán megtörténik: van, aki eljön, és van, aki nem, mindenesetre korcsoport-, nem- és ízlés szerint is reprezentáltak vagyunk.

Nincs széttartás a csoportok között, a bázist persze a tizen- és huszonéves korosztály alkotja.  Módszertan: elégséges. Minta: jó. Térjünk vissza egy percre a hipotézisekhez – pontatlan. Sem előfeltevésnek, sem kutatási kérdésnek nem hívhatom. Várakozás, hajszás szerzési izgalom (melyben, ahogy Wass Albert írja: idegrendszered korán kifárad és megöregszik – ezt most hagyjuk), és mindezek megfoghatatlan körvonalai.

Egyet kell aludni. Alszom. Aludnék, de eszembe jut a szúnyogriasztó, a jegyzetfüzet, és habár már megtömtem a bőröndöt, cserén gondolkozom: nem lenne mégis jobb egy hátizsák? Kiszórni mindent, ami felesleges – a szúnyogokat elviselem, papír is akad majd. Ruha – igen, ez baj, tényleg baj, mert nem akarom megismételni az előző táboros hét öltözeteit. Ennek ellenére minden napra ugyanazt a felsőt és nadrágot tettem be. Baj, sebaj.

Nincsen semmi, csak egy elavult, tavalyi tapasztalatcsomag. Nem tudom szálaira szedni, epizódok villannak fel. Aludni kellene, hajnali egy múlt. Ellenőrzöm az országbérlet érvényességét. Érvényes. Idén ki fog medvével riogatni? Ez jó lesz. Kutatási kérdés: elégséges.

És ki fog örülni, ki lesz magányos, ki lesz, aki megsértődik, és akivel most beszélek életemben először? Lesz, akivel utoljára? Ha igen, miattam vagy miatta? Figyelni fog-e a bemutatóra, aki majd a fűben fekszik, és a tűleveleket nézi a fejünk fölött?

Tudom, ha felébredek, visszavonhatatlanul a nyár második fele kezdődik el, ami sokkal gyorsabban telik majd, mint az első. Már most készülnöm kell arra a pillanatra, amikor nem tudok írni senkinek, elfoglaltak vagyunk, nem alszunk egy szobában, nem találkozunk a városban, és majd anyámnak vekengek (mint most is), de próbálom élménybeszámolóként eladni, egy telefonbeszélgetés alkalmával arról, milyen jó volt; mert ugye azt mégsem mondhatom, hogy rossz az egész úgy ahogy van (már akkor, azaz most, tehát a tábor után), új értelmet kell keresnem a mindennapokban. Beszélgetés vége, szia anya, szia, szia, jó legyél, te is. És hogy a legrosszabb meg ne történjen, hogy elkerüljem, amit még súrolni is alig merek, ami a legkockázatosabb: megírni a nagy, közösségi költeményt. Költeményt a már szertefoszlott, legalábbis egy sűrű, tömény, tábori formájában újra egy évig nem létező közösségről.

Plasztikus képek, az idő múlása. Nyárnyomor. Még a tábor előtti délutánon megrendeltem három könyvet, biztos, ami biztos

– megjönnek a könyveim, ordibálom majd mindenkinek (így volt), hogy bíztassam magam, lesz itthon is dolog, egyébként is van, munka, háztartás, mit tudom én, de lesz, bizony lesz olyan is, amire egyébként nem jut elég idő, és ami valahogy az ellentéte a közösségi létnek, mégis kapcsolódik hozzá. Sokadik probléma: fogalmazzunk közérthetően, gondolatmenetünk legyen világos. Állj. Gondolatmenetünk legyen tiszta és pontos. Illeszkedjünk a műfajhoz. Tengernyi, de legalábbis medencényi gond. Gond, gond. Nem kezdem el magyarázni, mit hogyan értek, mert akkor inkább legyen lábjegyzet, és akkor inkább a halál. Inkább.

Csörög az ébresztőm, de már fél órája ébren vagyok. Előbb akarom kikapcsolni, minthogy megszólalna, de nem sokkal hamarabb. Egy másodperccel előtte kihívás. Felöltözöm, ráülök a bőröndre – sose szoktam, jelenetszerű, de hát a torzítás már most elindul – összecipzározom. Tíz perc alatt a Nyugatinál vagyok, anomália, megmagyarázhatatlan időkezelés vagy épp izgalmas vágástechnika. Reggelizek, az étteremben újabb filmszerű élmény (pedig még ott sem vagyok, még csak nem is a kisvasút, a közelében sem vagyok a célnak – mekkora hatósugárban képes befolyásolni a tudat, hogy hová megyek): idegen borosta, széles mosoly, szép a mosolyom, mondja, megköszönöm, nem viszonzom, munkába megy, jó munkát, azért egy elérhetőséget, rendben, itt van, tegeződünk, legyen szép napod.

Bemegyek a Sparba, írom sorstársaimnak, akik még valahol a buszon senyvednek. Megjegyzem kinek mire van szüksége, aztán odalép a borostás, hurok az időben, alig tűnt fél percnek az egész, de már késésben vagyok. Csak a vonaton vallom be, nem tudtam boltba menni, mire bevallják, a Sparban voltak ők is, mikor látták az üzenetem, hogy a Sparba készülök, ezért kijöttek, mert majd én.

Nem érdekel, mennyit fejlődtem egy év alatt, és az legkevésbé, mindez hogyan mutatkozik meg az írásaimon. Biztos vagyok benne, hogy épp az irodalom kerül zárójelbe, jelentéktelenné válik, és még így is sokkal fontosabb bármi másnál. Nem ismerjük a jelent – mondja Bánki Éva. Persze, hogy nem ismerjük, és ezt az evidenciát (most már az) tegyük a vizsgálat elméleti alapjává! Nem ismerjük a jelent, tehát a legkonkrétabban vett itt és mostot sem. Van ez az öt nap. Slussz. Osszad be jól, mert különben – különben mi lesz? Így is eltelt egy év, addig rossz csak, míg az élmény ki nem kopik, mint egy-egy fán a tűlevél, ahol a nap megégette.

Minden érvénytelen, minden eddigi hamis. Terveimre, ha egyáltalán voltak, már nem emlékszem. Zörög a kisvasút, tegeződünk, mondom valakinek, aki elmúlt hetven, tegeződünk, mondja, jó-jó, minden rendben, képzeld, mondom, és nehezemre esik a tegezés, ezt nem mondom, reggeli közben odajött egy borostás fiú, és a reggeli fontos, mondanám, te már csak tudod, de nem mondom.

A szabályok semmisek, a rutinok betartása képtelenség. Az agy lassan átszokik egy másik ritmusa, azt hiszem, kissé ellaposodik, de azért feszes marad és mindenre fogékony.

Üdvözlöm azokat, akiket évközben is láttam, és azokat is, akiket nem; azokról viszont, akik nincsenek itt, még nem emlékezem meg, várom, hogy szóba hozza más. Aki itt van, azzal együtt örülünk, és azokkal, akiket évközben is látok, különösen örülünk; azokkal pedig, akiket nem látok évközben, de most itt vannak, szintén, ha kölcsönös hajlandóságot mutatunk. Erre bármi elég: toll, cigaretta, egy bögre kávé, papírzsebkendő. Nincs más választás, az epizódokhoz kell ragaszkodni. E feltérképezhetetlen rendszert elemezni csak így lehet. Emlékszem egyáltalán? Vagy torzítok akkor is, ha a klórszagot idézem fel, meg a medencét, és hogy már az első órában vízirevüt adunk egy Sziveri-díjas költővel?

Fotók: Gondos Mária Magdolna