Kayla Czaga Lethbridge-ben, Albertában született 1989-ben, s Kitimatban, British Columbiában nőtt fel. Édesapja 1956-ban menekült Magyarországról Kanadába. Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon című első verseskötete 2014-ben látott napvilágot, mellyel rögtön elnyerte a rangos Gerald Lampert-díjat. Jelölték többek közt az Angol Költészet Governor General's-díjára, valamint a Dorothy Livesay Irodalmi Díjra. Versei önállóan is számos elismerésben részesültek.

A Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon versei egy lány életútját követik nyomon. A gyerekkortól a felnőttkorig terjedő, izgalmakkal teli, egyúttal ijesztő időszakban a világhoz, a léthez fűződő viszony és a személyes kapcsolatok érzékeny átalakulásokon mennek keresztül. Az apa, az anya, a nagyszülők alakja, a közeli-távoli rokonok ugyanúgy ott kavarognak, szót kérnek, jelen vannak, majd eltűnnek ebben a kiszámíthatatlan világban, mint a barátok és ismerősök, vagy éppen a szűkebb és a tágabb környezet jellegzetes helyszínei: az otthon, a kisvárosi miliő, a végtelen kanadai országutak, a nagyvárosi kávézók. És persze a legbensőbb tapasztalatok: az emlékek, szorongások, félelmek és örömök. A költemények Czaga élénk, friss és összetéveszthetetlen hangján szólalnak meg, szellemes, zsigerekig hatoló, ugyanakkor játékos nyelvezete pedig őszintén és humorral vizsgálja a személyiség legbonyolultabb rezdüléseit és azokat a titokzatos hajtóerőket, amelyek az életet a sötét pillanatokban is továbblendítik.
 

APÁM ÉLETRAJZA
 

Anya veséi cserben hagynak minket.
 

Miután a helikopter elindul vele Prince George-ba, apám
megkér, hogy csomagoljak szendvicseket és csendet.
Apám fekete pick up truckjával utánaindulunk. Égve hagyjuk
a villanyt a nappaliban.
 

Egyszer egy sebész bennfelejtett egy kis tükröt apám belsejében.
 

Benzinkúti alma, feketekávé.
A többi átutazó fáradt és gyanakvó.
Apámat nem zavarja a meztelenség.
 

Az 1970-es évet a Stanley Parkban töltötte, fogatlanul.
Úgy nézett ki, mint ez a pihenőhely Topley-től délre, ahol
varjak kárognak az áthaladó lakókocsikra. Pottyantós vécék
papír nélkül, de ő hozzá van szokva. Saját monogramját
tetoválta a kezére.
 

A sávelválasztó vonal, mint egy migrén, egész reggel.
Kávé papírpohárban. Rádióállomások
a városokban ‒ dalok szerelemről
vagy arról, hogy kevesebbért is ölnek embert.
 

Vett anyámnak két kitömött baglyot.
Vett egy fogsort is, mert feleségül akarta venni.
 

Egy lepke fennakadt az ablaktörlőn. Szarvas
a leállósávban. Tizenhét rendszámtábla
különböző tartományokból, mióta elhagytuk
Kitimatet. Apám semmit nem vesz félvállról. Tízéves
korom előtt nem beszélt. A bőre lefelé húzza, a föld felé.
 

Újabb kisváros, még egy kávé
a helyi egységben egy Ruth nevű pincérnővel.
Apám találta fel a krokodilokat. Az országa
fedezte fel a bánatot.
 

Mielőtt megszülettem, zálogba adta
az árnyékát. Mást nem tudott eladni,
hogy megszerezze anyámat.
 

A fenyők lilák a fenyőszútól.
Egy tarajos sült a hátára fordított egy piros teherautó.
Az ég a Burns Lake felett úgy néz ki, mintha
betörték volna. Eső veri a vizet.
 

Késő van. Apám keze nem tudta megtartani
a napot. A nap lemegy, figyelmen kívül hagyja az erőfeszítését.
Kivesz nekem egy szobát, de ő a kocsiban alszik
a Skeena mellett. Gyerekkorában egy Eaton’s
katalógusból tanult meg angolul ‒
hálózsák és horgászcsali ‒, és azért beszél,
hogy egyben tartsa a világot.
 

Jön a reggel, mint az influenza,
nem mentegetőzik ‒
utálom a nappali fény ízét
utazáskor.
 

Láb a műszerfalon. Alvás a műszerfalon.
Van egy emlékem apámról, amikor leborotválta a szakállát.
 

Van egy emlékem apámról, amikor egy gumicsirkét fog.
 

Azon az éjszakán, amikor megszülettem, megnyert egy bowlingbajnokságot.
 

Van egy emlékem apámról ‒
 

mindkét vállán oltási hegek vannak,
és alumínium égette sebek mindkét karján.
 

Mielőtt a mentők elvitték anyámat,
apám megcsókolta a kicsi fülkagylóit.
 

Vanderhoof után úgy vezet,
mint egy olyan férfi, akinek tele van vérrel a szája.
A szemüvege komikusan nagy.
A haja ősz, és csendben szereti anyámat
az összes építési területen keresztül,
végig a 16-os Highway vonalán.
 

APÁM NYERT NEKEM 242 $-T A KITIMATI GOLF & COUNTRY CLUBBAN TAVALY KARÁCSONYKOR
 

Rendelj bármit, amit akarsz. Mondd nekik, hogy
Johnnak lesz. Ez George Chow, a kórház
igazgatója. Láttad, hogy elárulta magát? Két királya van.
 

Danny az osztó – igazi nagyágyú, nagy fejes valahol.
Anyád nem kedveli túlságosan. Tartja.
Tartom. Egy club sodát jéggel, szívószál nélkül. Ez Pooga. Komolyan.
 

Ez az igazi neve. Ez pedig Ken, Gus fia. Minden évben játszunk
a Gus emlékére rendezett tornán. Ken
valószínűleg az egyetlen az asztalnál, aki nem játszott
 

az apjával. Vannak esték, amikor én érek ide először,
és csak nézem a golfozókat ott lent. Meséltem már, hogy
az első munkám az volt, hogy golflabdákat szedtem ki a tóból? – Lethbrigde-ben volt.
 

Eladtam őket, a golfozók visszavásárolták. All in – ma csak
szórakozásból játszom, mert itt vagy a városban. Szóval
semmi gond, már vagy tucatszor, százszor elvesztettem az ingem. Először akkor,
 

amikor Kanadába jöttem, miután elszöktünk Magyarországról. ʼ56-ban,
a forradalomkor. Éjszaka utaztunk. Az oroszok
kiabáltak. Gyertek elő, nem lövünk. Szóval a nagybátyám
 

azt mondta, Add a kezed, John! – és én úgy is tettem –
Gyerekre nem lőnek. Aztán lőni kezdtek.
Bár csak ötéves lehettem, de emlékszem a puskagolyókra,
 

ahogy a hajamhoz értek, a nagybátyám elbújt mögöttem. Aztán nagyanyád
visszahúzott a bokrok közé, és futottunk – a nagybátyám
vére a hátamon, Kanadáig nem váltottam inget.
 

MEGFIGYELÉSEK
 

A tévé villogott, meginterjúvolta
saját magát. Keresztülbámultam apám szemüvegén. A szemei olyanok voltak,
mint a sporthírek. Só a dohányzóasztalon, só
a szódájában, a chipsben. Három altató éjszaka.
 

A macskája, hamvakká gömbölyödve, egy urnában a kandallópárkányon.
Nehéz elhinni, hogy ezért az életért
szökött Kanadába, ezért a virágos kanapéért egy olyan házban, ami túl nagy
három embernek. Az egész fiatalkoromat azzal töltöttem, hogy
 

Magyarországról kérdezgettem, egy padon a házunk előtti udvaron,
miközben a szomszéd nő a beton kocsifelhajtóján
napozott. Minden beszélgetésünk elfért volna
a hamutartóban. Az élete helyett apám
 

pénzügyi beszámolókról, az NDP-ről,[1] a világ más részein zajló
háborúkról beszélt – a jelenlegi helyzetről,
ahogy nevezte. Egy olyan nyelven, amit nem ismertem,
apám a száján át kifújt füstadagokban beszélt.
 

MÉG EGY VERS APÁMRÓL
 

Nekem se jönnek át a versek. A barátaim jönnek át,
vagy a macska a szomszédból. Egyszer átjött apám,
és hozott ajándékba ezeregyszáz dollárt apróban.
Azt mondta: Meg kell dolgoznod a pénzedért ‒
azaz el kell cipelnem a bankba
a kétméteres hóban, Hajrá, itt a zacskó.
Az apám sokkal inkább vers, mint amennyire ez a legtöbb versről
elmondható. Egyszer a kabátja alá tömködött egy élő búvármadarat[2]
és hazahozta, hogy elkápráztassa anyámat, aki imádja
a madarakat, főleg a meglepett hangú madarakat,
főleg a baglyokat. Nosztalgiareceptoraim őrült cikázásba
kezdenek, amikor apámra gondolok, ahogy tolja maga előtt a fémdetektorát,
keresztül csodás nemzetünk parkjain, iskolaudvarain,
folyópartjain, előre-hátra mozgatva ‒ mint valami
hobó, mondaná anyám ‒, amíg az el nem kezd ünnepélyesen pittyegni
egy ötcentes felett. Vajazókéssel
légiesen vékony metaforákat vág ki a világból.
 

A NAGYMAMA


Oroszlánszáj, vad fokhagyma, petyhüdt karjaival
összefogott kardigán, amikor körbevezetett
a kertjében. Két hétig minden nyáron
nála voltál. Milyen furcsának
láthatott, egy lányt,
aki minden alkalommal magasabb volt
valamivel, akit nehezen ismert fel,
kivéve a szemét – a lányáét, amely
az arcába meredt. Mégis megölelt
a kocsibeállóban, pisztáciafagyit kanalazott,
miközben a család átrendezte a járműveket
és a csomagokat. Szeretted az apró
ezüstkanál-gyűjteményét, ami a komikusan nagy
kerámiakanál és -villa mellett lógott
a mütyürös konyhafalon. Emlékszel, amikor szidta
a mosógépet, mert elromlott, és hogy
mindenkitől megkérdezte,
hány krumplit kér vacsorára, és pontosan annyit főzött.
Buta, öreg gyereknek tűnt,
olyan kicsinek a fuksziarúzsával és a gally-testéből
kibuggyanó lila nadrágban.
Amikor meghalt, éppen akkor kezdted
az egyetemet egy másik városban,
és nem voltál ott a temetésén.
Édesanyád azt mondja, hogy hasonlítasz rá,
de nem tudja megmagyarázni,
miben – ugyanaz az arc, mondja,
kivéve a vonásokat. Mutat neked
egy távoli fotót, szépia tónusút, egy lányról,
aki túlexponáltan hunyorog a napba.
 

A MÁSIK NAGYMAMA


A másik nagymamád azt mondta, hogy a nyuszik
a fagyasztóban vannak. Huhogott, baglyoskodott a pajta előtt.
Biztos járásával elsöpörte a csirkéket és megijesztette a lovakat.
 

A másik nagymamád mezítláb járta be
Európát a kisgyermek apáddal. Manipulált, provokált,
mosta a padlót, amíg az arca kéken nem fénylett benne.
 

A másik nagymamád vacsorát kotyvasztott, fiai nagyotmondásait lisztezte be,
minden szót vajban sütött ki.
Desszertnek vadcseresznye kristálytálban.
 

A másik nagymamád a dohányzóasztal alá itta a férjét. Mesékkel
pofozta az arcodat, mítoszokkal csókolt, a csípőjén és a vállán hordta
a gyerekeket órákon át.
 

Anyád mindig rettegett a másik nagyanyád érkezésétől,
aki magával hozta a nem-nagyapákat is. Egész pontosan egy lakókocsinyit belőlük –
a kocsifelhajtón dohányoztak és iszogattak.
 

A másik nagymamád lőfegyvereket csempészett
át a határon, tükör nélkül vezetett,
a család majd megőrült az aggodalomtól.
 

Mindent megtanított neked a rákról. Szeretted
a kopasz kék fejét, ahogyan melléd gömbölyödött
az ágyban, melegítette a fázó
lábaid a vádlijai között, miközben horkolt.
 

A MEGBÍZHATÓSÁG NAGY, BURGUNDI KÁRPITOS JELZŐFÉNYE
 

Vacsora közben a főbérlőm nevetve mesél
azokról a régi napokról, amikor gazdag koreai
gyerekeknek tanította a különbséget az
éjjeliszekrény és az egyéjszakás kaland között. A fia megőrül
a biciklipumpákért. Az etetőszékéből kiabál,
borscsot eregetve. Nem hajlandó leülni anélkül,
hogy a kemény műanyag ne horpasztaná be az állát.
Nem értem a kapcsolatokat. Egyszer kaptam egy
csipkebugyit postán egy barátomtól, aki
Winnipegben él. Azt írta, Karácsonykor meglátogatlak!
Így hát a decembert azzal töltöttem, hogy úgy
tettem, mintha elfoglalt lennék, korcsolyáztam,
amíg a lábam be nem lilult, és azon tűnődtem,
hogy két emberben hogyan mutatkozhat meg
ilyen ellentétesen a szerelem. Anyám egyszer
annyira szeretett egy szürke furgont, hogy minden
téli reggel húsz percig ült benne, amíg kiolvadt.
Együtt hallgatták a rádiót, a kedvenc kazettáit.
A furgon mindenhová vele ment, ellentétben apámmal,
aki inkább pókerezett. Tizenhárom évig élt a felhajtónkon,
a megbízhatóság nagy, burgundi kárpitos jelzőfénye,
amíg a motorja el nem romlott. Beléd akarok mászni
és bekötni magam, de nem ez az igazi szerelem.
Ehelyett mi csak tétlenkedünk külön
bizonytalanságokban, kimerítő megnyugvásban.
Megköszönöd a főbérlőmnek a vacsorát és elhajtasz egy éjszakába,
ami tökéletlenül keresztezi az enyémet, én pedig megpróbálom
nem elképzelni, hogyan okoznánk csalódást egymásnak,
és embereket a szobáikban mindenütt, akik
folyamatosan csalódást okoznak egymásnak, és remélem,
hogy egy nap lesz egy egyéjszakás szekrényünk, talán kettő is.

A szerző fotóját Erin Flegg készítette.
https://kaylaczaga.com/

A fordítás a Canada Council for the Arts támogatásával készült.
We acknowledge the support of the Canada Council for the Arts for this translation.

[1] A New Democratic Party (kanadai párt) rövidítése.

[2] Kanada egydolláros pénzérméjén látható madárfaj.