Vendég vagyok. Nemcsak itt, ahova gondolom, hogy tartozom, hanem az otthonomban is. Hosszú sora van ennek, talán később erről. Most békét keresek egy helyen, ahol, úgy tudjuk, régen embert áldoztak. Svea anya ölén. Lehetetlen küldetés. Mégis az emlékek gazdag helye, amely a királysírok dombjai mögött áll már a középkor óta, ezt kínálja fel.

Lássuk hát. A szárnyasoltár kitárva ragyog a délutáni fényben. Az örökmécsest azonban hiába keresi a szemem, ez itt egy evangélikus templom, noha katolikusnak szentelték. Nagy a mozgás. A madarak hangoskodnak, és a temetői részen a szürke gránit kőzúzalékot simítja gondnoki gereblye. Ez persze csak a tudatom játéka, hiszen mielőtt bejöttem, pont ezt láttam odakint és hopp, már teszi is elém, ismeretlen úr, nem, nem ő lesz az.

Hanem? Egy másik automatikus üzemmód: a várakozásé. Püff, szinte dübben, ahogy ezt is lekapcsolom. A főhajóban, a szőnyeg alatt, középen ott lapul a Celsius család sírja, a tudós Celsiusé is, a tekintetem rátéved a helyére. Hány fok lesz majd az utolsó napon? Milyen gyakran porszívózzák azt a szőnyeget? Ott lesz-e a szőnyeg majd, az ítélet idején? Látom a kérdéseket elvonulni, egyiket a másik után. Fellélegzem.

Térdeplő nincs. Szokott még lenni félköríves oltárkorlát, vagyis oltárgyűrű, altarring, amire a gyülekezet, a församling letérdel, mikor az Úr (ő az, igen) testét és vérét magához veszi. Itteni hagyomány szerint ez a félkörív, mármint a látható fele ilyen alkalmakkor teljes lesz: kiegészül azokkal, akik láthatatlanul, de részt vesznek az eseményeken.

Úgy mesélték, hogy a hívek lelkei, az apostolok, szentek és a mennyei seregek együtt ünnepelnek ilyenkor a (fizikailag is) jelenlevőkkel, a közösség teljességének jeleként. A félköríves oltárkorlát tehát a templom keleti falának túloldalán körré zárul, olyan gyűrűvé válik, amelynek egyik fele látható, a másik láthatatlan, és amely ezáltal az időn kívülre kerül.

Az oltárkorlátról meg visszalátni az időben egész messze, a jeruzsálemi templom idejéig, ahol a szentélyt választotta el annak előterétől, a köznépet pedig a papságtól. A részvétel teljessége időn kívül, most már tudom, ezt keresem. Látható formában azonban hiába.

Az ittenit régebben lebonthatták, egy hatvanas évekből származó, fekete-fehér, raszteres nyomatot mutattak, azon még látszik. Ma már nem készítenek ilyen tetszetős, nyomtatott füzetkéket, fényes borítóval, még turisták számára sem.

Mostani formájában az oltárgyűrű már teljes mértékben láthatatlan. Ide meg, mint most én is, feltétel nélkül léphet be bárki, aki láthatóvá teszi magát, függetlenül attól, hogy amúgy a fizikai lét kívánalmait hogyan teljesíti X, Y vagy Z.

Kár, hogy nincs térdeplő, mert megszédülök, amikor eszembe jut, hogy azt a kilenc évet, amelyet a teológiai főiskola kollégiumában éltem le, voltaképpen láthatatlanul töltöttem. Nehéz elmondani, hiába van érése, súlya, íze, mint az áfonyalekvárnak.

Mondhatni: kő alatt éltem. Ezt a követ pedig egy új barátság ereje volt képes elhengeríteni.

Mi tagadás, nehéz a hiányok felől tájékozódni, ha már az is elfelejtődött, hogy mi mihez képest hiányzik.

Vendégnek lenni azt is jelenti: tudni, mi az otthon számomra, hol az otthon számomra. Ha ez elveszett, azt érzem, nem tudom, mi a viszonyítási alap.

Ha nincs ilyen bizonyosság, ha elvétetik, úgy érzem: vele veszek. Nagy a tét, tudni kell mérni a lépéseket, még akkor is, ha két ország között csak két órányira rövidíti az átjárást a légifolyosó. Az viszont majdnem tizenkét óra utazást kíván, háztól-házig. Egy lépés, és…

Mintha lenne egy láthatatlan ajtó utazómagasságban. Egy oltárkorlát a felhők felett.