A felrobbantott ravatalozó romjait benőtte a fű és a moha, a barakkok helyét átvették a vadrózsabokrok, az appelplatzon kutyák szaladtak eldobott labdák után, az egykori latrinák felett terepbiciklisták ugrattak át. H. két nappal korábban a vonatablakból látta Płaszów állomás nevét. Rémülettel tölt el, írta a jegyzetfüzetébe akkor, hogy ott, ahol nyolcvan éve tábor volt, ma is megáll a vonat, kinyílnak az ajtók, az utasok leszállnak, felszállnak, vagy a helyükön maradnak, és a homloka mindnek ránctalan. H. két párhuzamos vonalat húzott a megfigyelés alá, majd még mielőtt a füzetet eltette volna, kusza, zötyögés zilálta betűkkel feljegyezte alá: Hordozhatatlan.

Ma biciklivel jött, nem vonattal. Lekötötte az Abrahama utcán, a szürke ház előtt, amelyben Amon Göth, a szadista SS-parancsnok lakott, és gyalog indult el az ösvényen. A térképen nem tudta felmérni, milyen nagy területen feküdt a tábor, de most látta, hogy beleférnek tágas rétek, bokrosok és egy kiszáradt patakvölgy, belefér a madárszó és a közeli autóút robaja. A zsidó temetőből csak néhány jelöletlen kő maradt, a lerombolt sírok helyén létesített kényszermunkatáborra az ösvények mellett elhelyezett információs táblák emlékeztettek. A legmagasabb pontról öt kőből faragott kényszermunkás nézett le Wola Duhackára, arcuk és kezük éles és kemény. Mellettük meredeken letört mészkőfal szakította ketté a rétet. H. közelebb lépett a peremhez. A mélységből kiragyogtak a virágzó vadrózsabokrok. 

Az egyik információs táblán a politikai elítéltek kivégzésére emlékezett vissza a tábor kevés túlélőinek egyike. Teherautókkal hozták őket a város felől, sok férfi, kevesebb nő. Egy harminc és negyven közötti hölgy elegáns galambszürke kosztümben, prémgalléros kabátban szállt ki az autóból. Letette a kofferét, hogy leporolhassa a szoknyáját és a kabátja alját. Hosszan dörgölte a finom anyagot, így emlékezett a szemtanú. Mintha a megjelenése lett volna a legfőbb gondja: nem tudta, hogy az utolsó útjára jött. H. elképzelte a nőt, magas kontyba tűzött mókusbarna haját, hegyes orrát és drótkeretes szemüvegét. Katarzynának nevezte el gondolatban, és úgy döntött, a német megszállásig a Jagelló Egyetem könyvtárában dolgozott. Ott ismerkedett meg Aronnal, a fiatal cionistával, akibe első találkozásuk alkalmával reménytelenül beleszeretett. Felesleges lenne azon gondolkodni, hogy az emberség vagy a szerelem vette rá Katarzynát, hogy katolikus létére a gettó ellenállóihoz csatlakozzon. A tervezésben és a fegyveres akcióban nem vehetett részt, de talán ő sokszorosította a lengyel nyelvű röplapokat, vagy ő helyezett virágcsokrot Adam Mickiewicz szobra alá, hogy ezzel is segítsen elterelni a figyelmet a gettóról és megelőzni a kollektív büntetést. Akárhogy is történt, 43 elején Katarzyna is börtönbe került, és nem sokkal Aron után meggyilkolták őt is.

H. úgy érezte, a szemtanú tévedett. Katarzyna okos nő volt, tudnia kellett, hová érkezett. Nem hiúságból, hanem a kétségbeesését leplezendő porolgatta a kabátját, és ezzel a mozdulattal egyben meg is teremtette az egyetlen lehetőséget a menekülésre. A teherautóból kiszállva a kabátporolgatás maga a normalitás, a płaszówi táborban abban a pillanatban egyedül ez a gesztus emlékeztetett a háború előtti világra. Még a haját is megigazította, füle mögé simította a tincset, ami minduntalan előre bukott, hogy vidáman kunkorodjon a homlokán. Aztán újra a kezébe fogta a koffert, benne könyv, fuvola, rózsafüzér, váltás ruha, és oda tette, ahová a kápók mutatták. Késlekedett, belökték a sorba, előtte hátak sorakoztak hajlott tömegben. Katarzyna alacsonyabb volt, mint a többi fogoly, nem látott ki a vállak felett, csak a morajlást hallotta. Nem szavakat, nem kiáltást, csak morajt. A tenger hulláma törik meg ilyen fáradt nyögéssel a partmenti köveken. Sortűz követte. Megmozdult a tömeg. Nem szándékosan léptek. Mint valami óriási féregben a földet, a perisztaltika hajtotta őket előre. Újabb morajlás, újabb lövések, aztán ismét és megint, és ők csak haladtak előre, nem szabad akaratból, hanem szűkölve, sírva, kutyák és fegyverek sorfala között. Katarzyna az ötödik morajnál került előre. Háta mögött mélység, a mélységben csipkebokor, az egyik ágán fennakadt posztókalap. Katarzyna soha nem látja azt a bokrot. Szembefordul gyilkosával. 

H. a szakadék peremén állt, amíg elképzelte Katarzyna utolsó útját Plaszówba. A nyolcvan éve fennakadt kalap nem volt már sehol, a vakító tavaszban csak a vadrózsa emlékeztetett arra, hogy ez a napozásra és kutyafuttatásra alkalmas park ideális helyszín egy tömeggyilkosságra. H. figyelte magát, tanulmányozta, mit érez. Kétségbeesést, dühöt keresett, vagy legalább mély szomorúságot, de csak fáradságot talált. Szomjas is volt, vállát égette a nap. Kedve támadt lefeküdni a sziklaperemre, eltűnni a magasra nőtt fűben, lebomlani, beleolvadni a vékony talajba, táplálni perjét, cickafarkot, rózsabokrot. Beszélgetésre riadt fel. Mach deine Schulter frei! Néhány méterre tőle egy férfi a barátnőjét fotózta a kilátás előtt. H. hátrébb lépett, és elindult a biciklije felé. Ugyanazon az úton ment le a szürke házig, mint amin felfelé jött, de már nem állt meg az információs táblák előtt. Azon gondolkodott, hol talál majd valami innivalót.