Miként a cím is mutatja, nem először. Otis Laubert ugyanis 1991-ben már kiállított a Knoll Galériában. A budapesti, patinás intézmény megalapítása évtizedekre nyúlik vissza. 1989-re, a „végnapjait” élő szocializmus időszakára, amikor is Közép-Kelet Európa első, kortárs művészettel foglalkozó magángalériájaként megnyitotta kapuit. Alapítója, egyben tulajdonosa az osztrák galerista Hans Knoll, aki Bécsben elért sikerei után kezdett el érdeklődni a kelet-európai művészet iránt.

Budapesti galériája nemcsak nemzetközi (Mara Mattuschka, Natalia Nikitin, Bartosz Kokosiński), hanem magyar művészeket is képvisel: Többek között Birkás Ákost, Göbölyös Lucát és J. Nagy Andrást. A széles repertoárba nyugodtan belefér Otis Laubert is. Laubert 1961 és 65 között a pozsonyi Művészeti és Iparművészeti Középiskolában tanult, majd a Szlovák Nemzeti Színháznál dolgozott. A 70-es évektől saját otthonában szervezett magánkiállításokat kollégái, barátai részére. 1978-tól más alkotókkal együtt nem hivatalos rendezvényeken szerepelt, kiállító művésztársaival  csoportosulást hoztak létre.

Otis Laubert: Megvalósitás (2009). Fotó:  Daša Barteková

Az A-R (Avance – Retard: órák hátlapján a sietés-késés beállításának jelzése) néven elhíresült kollektíva, amelyet ezek az  1945 és 1950 között született alkotók hívtak életre, már a hetvenes évek végén jelentkezett alternatív tárlatokkal. Első hivatalos pozsonyi bemutatkozásuk mégis 1991-ig váratott magára. A későbbiekben több nagyvárosban: 1992-ban Ulmban, 1993-ban Barcelonában és Brüsszelben, 1994-ben az ausztrál kontinensen (Canberra, Melbourne, Sydney) is kiállíthattak.

Művészi küldetésüket a Knoll Galéria így foglalja össze: „Tagjai olyan struktúrákat hoztak létre, melyek egy-egy hétköznapi jelenség anyagi vagy szimbolikus átalakításán alapulnak”. 

A csoporthoz tartozó Otis Laubert művészetére egyaránt hatott a szürrealizmus, a pop-art, a fluxus és a neo-dada. Munkássága a dadaista Kurt Schwitters és a számos modern művészeti stílusirányzatot (szürrealizmus, kubizmus, dadaizmus) követő Marcel Duchamp szellemiségéből táplálkozik. Közülük Schwitters az assemblage, azaz különböző tárgyak egymáshoz illesztéséből konstruált háromdimenziós művek, míg Duchamp a ready-made, a talált tárgy műalkotássá nyilvánításának kitalálója. Laubert alkotói stratégiája is ugyanez, hiszen talált tárgyak összerakásából hoz létre alkotásokat. Valaha meghökkenőnek talált alkotásai már-már klasszikus darabjai az említett irányzatoknak. 

A Második látogatás objektjei, az assemblage-ok és kollázsok Otis Laubert élénk képzelőerejéről vallanak. Egészen extrém módja például egy zakó „díszítésének”, ha azon nem gombok, hanem analóg és digitális órák találhatók, méghozzá annyi, hogy beborítják a textilt (Megvalósítás, 2009). Laubert vállfán lógó felöltője csak úgy „csillog” a sok ketyegőtől. Egy másik alkotásán (A fájdalmam már máshol van, 2006) egy mozgást segítő mankót burkolt be virágos textillel, és ékkövekkel „varázsolt” belőle csili-vili gyógyászati segédeszközt. 

Otis Laubert: A fájdalmam már máshol van (2006). Fotó: Oto Palán, Jiří Strašek

Laubert nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy művei minél fantáziadúsabbak legyenek. Bemutatott tárgyai  figyelemre méltóan egyediek, habár az általuk közvetített esztétikai érték és a műalkotásról alkotott elmélet már régen nem újdonság. Humorban azonban nincs hiány, amikor egy kartondobozból álló bőröndbe botlunk, lám, még egy banános dobozból is lehet poggyászt fabrikálni, ahogy cd lemezekből pedig faliképet.  

Otis Laubert: Második látogatás című tárlata július 15-ig tekinthető meg a Knoll Galériában keddtől-pénteking 14:00 – 18:30-ig, szombaton 11:00 – 14:00-ig.  Helyszín: 1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 10.