Nem viccelt, tényleg csak a cipőjét váltotta le, s a csoport minden tagján más-más színű ing volt, kinek feltűrt ujjal, kinek mellig kigombolva. Laza hangverseny volt, ám annál hangulatosabb.

El Sabio, avagy Bölcs Alfonz, XII.-XIII. századi spanyol uralkodó "nevéhez fűződik a 420 vallásos éneket tartalmazó Cantigas de Santa Maria című gyűjtemény összeállítása, amely ma az arab kultúrával összefonódó középkori spanyol zene legfontosabb dokumentuma" írja az est szórólapja.

A profi zenészekből álló együttes (a Bubnó család tagjai, Cser Ádám és Schlanger Tamás, "az együttes motorja", ahogy bemutatták a fő ütőhangszerest, stb.) koncertje kétes értékűnek bizonyult. Szemmel láthatóan céljuk volt valahogy emberközelivé tenni az egyébként nem túl nehezen emészthető muzsikát, így véget nem érő konferálásokkal, bohóckodva kötötték össze a számokat. S mi tagadás, sikerült jó hangulatot teremteniük már azzal is, hogy hátulról vonultak be a templomba, zenélve és párosával - egy hangszeres játékos és egy énekes - léptek az oltár elé, a színpadra.

A jó atmoszféra sem feledteti azonban a tényt, hogy - professzionalisták ide vagy oda - nem tudnak intonálni, gyakran szétesnek. Mentségükre legyen mondva, a hangzásról a templom akusztikája (is) tehetett: a magas hangokat egyáltalán nem lehetett hallani, gyakran csak valami összemosódott akusztikai lötty volt kivehető a zene helyett. Másfelől azonban, amikor Philipp György szólózott - igazán szép kontratenor hangján -, az hallható, tisztán zengő ének volt, ellentétben mások magasabb fekvésű hangjával.

Ami a konferálást illeti, eleve furcsa, hogy egy koncert kapcsán ennyit kell beszélnünk róla. Ám ők emelték az előtérbe, így nehezen feledhető a poénkodáskényszer, a néha teljesen indokolatlan szakkifejezés-áradat (cantiga, kantika vagy cantica? Szefárd? - de mi az?), illetve a tagok többszöri (!) bemutatása, reklámozása. Ezzel együtt persze az sem feledhető, hogy jó néhány ismeretlen hangszerrel ismertettek meg minket, illetve hogy Mezei Kinga, az egyik tag felolvasta a darabok szövegét magyarul. És ez is meglepetést okozott: az egyházi darabok olyan hatást keltettek, annyira energikusak, gyorsak, vidámak voltak, hogy ha nem tudnánk, hogy vallásos szövegek, fel sem merülne az egyházi vonatkozás.

És ehhez jön Palya Bea vonaglása, vagy ha úgy tetszik, tánca. Teljesen külön életet élt, magánszámait nem a helyén adta elő, hanem mindig kicsit előrébb jött, s a környezet szempontjából túlzó, amúgy meg erőltetetten visszafogott, modoros gesztusokkal, manírokkal operált. Ez persze a kisebb baj lett volna, ha szépen énekel, azonban ez, egyrészt akusztikai vagy hangproblémák miatt nem mondható el, másrészt elgondolkodtató, hogy tényleg azonos módon kell spanyol vallásos éneket és magyar népdalt énekelni. A némileg egysíkú előadásmód akkor került a helyére, mondhatni akkor illett az előadott darabhoz, amikor magyar népdalt énekelt, ami után a spanyol kódex azonos zenei témájú darabja következett, bemutatva, hogyan vándorolnak bizonyos motívumok Spanyolországból Magyarországra.

A zenészek szépen énekelnek, jó kapcsolatot tartanak a közönséggel, s többször egészen az interaktivitásig mennek el - ami ritka. Viszont kérdéses, hogy a show-elemek nem kompenzálásképpen voltak-e jelen, és ha igen, akkor esetleg nem tudták volna jobban megszervezni az előadást, hogy ne legyen szükség ilyesmire. Majd meglátjuk a következő koncertjükön, októberben.