irodalom
WERDIEWEND az utazásra gondolt. Az első lépés mindig a fáradtságé vagy a
figyelemé.
Melyik kő után melyik kő? Nincs az égen, az égfoszlányokon jelzés. Nem mond
semmit
egy felhő, sem a pályaudvaron egy vonat. Csak a vagonok mélykék falát töri
meg az ablakok
szürkéje. Csak zöld sávok szelik át a bankautomata képernyőjét. Érteni mindent,
mint
toronyházakat a zsúfolt utcában. Mint eldobott papírpoharat, leejtett hamburgert,
gyűrött
tasakot. Elhajítani jó messze az üres zacskót. Zizeg. Hotelszobát választok,
beszállok a liftbe. –
WERDIEWEND számlálta a változó helyszíneket, a cserepes növényeket, az
átnedvesedett
étlapokat. A kert jutott eszébe, az udvar, a parkoló, messzebb a móló; ilyen az,
ha arcok,
mint kártyalapok, cserélődnek. Hol a villany, a szőnyeg, a bekeretezett kép?
Milyen elhagyni
a várost, akár egy korszakot? Az állomás fehér füstje. Folyosón a mozgó perc.
Forma-
nyomtatványon a négyzetek, vonalak. Lakások valahol a térben. WERDIEWEND
emlékezett
egy fürdőszobára; a fagyos, kék csempékre, a szappan fehér dobozára, az apró,
magasan
égő lámpákra. Minden új helyen először a megállók nevére figyelt, a
kanyarokra, a szürke
peronokra és a villogóan sárga ülőkékre. Az üzletek, éttermek szagára. Arra,
hogyan lengett
az ajtó a külső asztalok mögött. Sótartók, cukortartók, evőeszközök mozogtak,
miközben
az idő újabb, vonásnyi határokat hagyott maga mögött. Követték egymást a
centiméterek.
Órák, akár tükrök. Akár polcok, szekrények. WERDIEWEND aznap egy padon
vesztegelt;
nem volt messze sem a legjobb cukrászda, sem a régi közlekedési múzeum, sem
az idegen,
üvegpalotákból álló irodanegyed, ahol sietősen vásároltak kiflit és üdítőket.
Lobogtak,
vállakon inogtak a táskák, aztán eltűntek valamelyik ajtóban. Ki lesett ki egy
pózna mögül?
Ki dőlt neki a falnak, éppen a homályos kávézó mellett? Annyi iratot vitt valaki
a kezében;
hajladoztak a lapok a szellős úton. WERDIEWEND akkor is egy találkozóra
készült; ezért
hánykolódott negyedórát a rozzant, rózsaszínes metrókocsiban, ahol recsegett a
hangszóró.
Az állomások viszont csillogtak, akár futurisztikus űrhajók belső terei. Ezüstös,
hosszú
falak hullámzottak végig; az oszlopokban valami tudás pezsgett. Akváriumok
nyugtalan
vize, röppenő buborékok. Tűnődtek a csövek az alagutakban. Szemcsék,
mozaik; remegett
a kép. Szándékok kereszteződtek egy archív filmfelvételen. Döntse el! Tegye le!
Dühösen nyúlt
a tollért a szakállas úr; emlék a tévéből. WERDIEWEND felrezzent, még ott a
padon; szél
süvített el a haja fölött. A számok. Forgassa csak meg a kereket. – régi műsor
ismerős szignálja.
Fehér téglalapok, háromszögek ugráltak az épületek között, mint fekete-fehér
híradókban.
Szalagok, ágak. Ha eső, ha nap, ha semmi. És az alagút sötétje után a rejtett
buszpályaudvar
a strázsáló, morózus sofőrökkel, rozsdás rendszámtáblákkal. A pénztárban is
kedvetlenül
dobta oda az árus a jegyet. KÖZLEKEDÉSI VÁLLALAT. A cikornyás betűk még
sokáig
kísértették WERDIEWENDET. Hová üljön, hová ne üljön? Hátul, távolabb az a
barátságtalan
téglaépület. A betonon az esetlen krétarajzok. Nyikorgott a váróterem
forgóajtaja; itt-ott
félig letépett cetliken akadt meg a tekintet. A motor nehézkesen indult be; lassan
maradtak
csak el a barna bódék, kőkerítések. De ez tíz perccel ezelőtt volt; WERDIEWEND
most már
a kicsiny teret figyelte, a diszkrét szökőkutat és a szupermarketet. Azon a kora
délutánon
sem történt semmi különös. Alig érezte gyomrában a feszültséget, a várakozás
könnyű
izgalmát. Alig érezte a hideget, pedig ott gyülekezett benne; átterjedt a karjára,
nyakára.
Nem vette észre, de dobolt az ujjával, forgatta a fejét; rúgott is néhányat a
levegőbe. Nem
gondolta, hogy ideges lenne. Koncentrált, előrehajolt; hosszú, kimért fémpálca
jutott eszébe.
Hol látta korábban? Nem törődött vele. Tudta, hogy a boltból, esetleg
valamelyik utcáról
kilép… és nem. Ott csak egy hivatalnok nyakkendőjén villant a fény. Csak egy
táska csatja
zavart össze mindent. WERDIEWEND nem sajnálta a félreértést. Órájára nézett.
Végül is
bármikor. Tényleg bármikor. Restart. – ízlelgette a szót. Akár láng. Akár levél.
Zseton.