Az odaúton öt süntetemet számolt meg. Az első friss lehetett, a kifordult belek még csillogtak a napsütésben, és a vérfolt is jól látszott az aszfalton, H. alig bírta kikerülni. A többi a kiszáradás különböző stádiumait mutatta, a második és a harmadik elhagyott kesztyűre emlékeztetett, a negyediket pedig már alig lehetett felismerni. A világosszürkére fakult lapos testet H. elsőre száraz fadarabnak gondolta, csak közelebbről vette észre a tüskéket. A nap melegen sütött, H. izzadt, de lendületesen tekert. Amikor teherautók dübörögtek el mellette, igyekezett lehúzódni, nehogy ő is úgy végezze, mint a sünök. H.-nak könnyű volt vigyáznia magára, messziről hallotta a motorzúgást. Vele ellentétben a sünök nem tudhattak a közelítő teherautóról.

A negyedik és az ötödik süntetem között egy fehér kőkerítésre nagy, fekete Dávid-csillagot festett valaki. Mellette a párszavas lengyel feliratot kék festékkel tette olvashatatlanná valaki más. A kerítés mögötti ház homlokzatába süllyesztett falifülkében egy csecsemőt ringató zsidó asszony szobra állt, csakúgy, mint a mellette levő házon, aztán a következőn, és minden második kereszteződésben, amit H. az útja során elhagyott. Ahol otthon beomlott gazdasági épület állna, gondolta H., itt kápolna, ahol kidobott Hajdú centrifuga, ott a szent szűz szobra márványból, festett fából vagy fröccsöntött műanyagból. Több Máriát, kevesebb Jézust, ez lehetett a Mária-kultusz kampányszövege néhány száz évvel korábban, mert feszület Megváltóval és Megváltó nélkül is jóval kevesebb volt az utak mentén. Kevesebb, mint falra festett, átsatírozott Dávid-csillag.

Egy szélesebb út betorkollásánál az átlagosnál díszesebb emelvényen állt a szobor. Az úttestbe ékelve kis szigetet alakítottak ki neki, derékmagasságig kerítéssel védett egyenlő oldalú háromszöget, amin belül buzgón virágoztak a muskátlik és a tulipánok. Olszanica lakói állították 1707-ben, hogy így tartsák távol maguktól a Krakkó városában dühöngő bubópestis járványt, legalábbis így képzelte H. A Yersinia pestitst terjesztő bolhákat hordozó patkányokat egy faragott kőoszlop aligha állíthatta meg, de H. tudta, hogy ezt nemhogy 1707-ben, ma sem feltétlenül látnák be Olszanica lakói.

H. tovább tekert, elhagyta az ötödik süntetemet, végül egy tó partjára ért. Mesterséges tó volt, egy részét csak horgászok használhatták, de itt, ahová H. érkezett, homokos strand várta. A nap égetett, a part felett alacsony fenyők sorakoztak, csak a kabócák ciripelése hiányzott, hogy H. Olaszországba képzelhesse magát. Senki sem fürdött, hideg lehetett a víz, és a strandolók fázósak vagy szégyenlősök, mert többen voltak pólóban és rövidnadrágban, mint fürdőruhában. H. nem volt fázós és szégyenlősnek sem mondhatta magát. Lekötötte a biciklijét és körbesétált, hogy megtalálja az ideális napozóhelyet. A strand közepe felől fémes pukkanásokat hallott. Amikor közelebb ért, látta, hogy egy elkerített részen tíz év körüli gyerekek gyakorlatoznak: légpuskával célba lőnek, aztán végigkúsznak egy akadálypályán. Két lány és nyolc fiú, mindegyikükön kisméretű katonai egyenruha, hadigyakorlónak hívják az ilyesmit, gondolta H., vállukon lengyel bikolor. Az egyik lány két fiú között állt a sorban, és szemlátomást húzta mind a kettőt. A lány mosolygott, a fiúk arca megfeszült. A lány karjában antropomorf plüssállat pihent, talán mackó lehetett, de vonásait eltakarta a fejét befedő apró, terepmintás harci sisak. H. elfordult a gyerekektől. Eszébe jutott a barátnője, aki szerint a vakhit gyógyítható betegség. Ugyanez a barátnő mesélte, hogy a nagyapja túlélte a varsói felkelés bukását, de soha többé nem tudta letenni a fegyvert. Antikommunista ellenálló lett, túlélte azt is, és később, mivel nem talált más célpontot, almákra lövöldözött. Egyszer még az unokája fején is eltalált egyet. H. barátnője akkor tíz éves lehetett, és a szétlőtt almából cukros lé csorgott a hajába.

H. hamarosan észrevett egy szigetet, amit a partról egy hosszú, keskeny pallón keresztül lehetett megközelíteni. Az utolsó három-négy lépésnél, ahol hiányzott a deszka, H. belegázolt a vízbe. Hidegebb volt, mint gondolta. A szigeten rajta kívül alig volt valaki. Egy fiatal pár a göcsörtös fűzfa alatt, egy középkorú férfi a nádas mellett, mellkasán szívműtét vagy késelés hege, és egy nő, aki magasba tartott könyvvel takarta ki a napot a szeme elől. H. levette a naptól forró lenvászon ruháját, és lefeküdt a törölközőjére. Mielőtt elaludt, a bubópestisre gondolt, arra, hogy hány süntetem várja az úttest Krakkó irányába tartó sávja mellett, és hogy vajon mindet ki tudja-e majd kerülni hazafelé menet.

H. két és fél órát töltött a szigeten. Azalatt a tó vízszintje egytized millimétert apadt, az egyik terepruhás kisfiú háromszor egymás után beletalált a céltábla közepébe, és az olszanicai Mária-szobor körüli kis kertben egy feketeruhás asszony kihúzgálta a gyomokat a virágok közül.