Ha dán vagy svéd filmekről beszélünk, a nézők többségének valami igényes munka jut az eszébe. Amolyan nyugodtan csordogáló, borongós hangvételű, kevés szereplős dráma. Nos, a Jelenetek két házasságból ennek az elvárásnak tökéletesen meg is felel, ám sajnos semmivel sem több ennél. Simon Staho dán rendező még csak 35 éves, de a Jelenetek… sorrendben már a hatodik filmje (az első egy rövidfilm volt). Az érdekesen induló négyszemélyes darab stílusában a művészieskedésbe fulladó minimalizmus jegyeit viseli magán, ahelyett, hogy ugyanezzel az eszközzel inkább zavarba ejtően őszinte lenne.

Márpedig, ha jól sejtem, ez lett volna a cél. A színészi játék valóban minimalista, nincsenek széles gesztusok (vagy alig), kirívó arcjáték, viszont ami van, azt a sok félközleivel igyekszik megmutatni a rendező. Ám hiába a míves közeli felvételek, nem csak a kamera és a színészek, hanem a szereplők és a nézők közötti távolság is végig változatlan marad, így számunkra azonosulás lehetősége is kizárt. Épp ezért hétköznapi hőseink érzelemnyilvánításaikor a legtöbb, amit érezni tudunk, az a szánalom, együttérzés helyett. A cselekmény dagályosan folydogál (ez önmagában nagy kunszt, hiszen szinte semmi nem történik), miközben szinte halljuk a rendező instrukcióit.

Pedig a színészek jók, a Larsot alakító Mikael Persbrand egészen kiválóan hozza a házassága csapdájában megrekedt férfi figuráját, akiből fájdalmasan törnek ki az érzelmek. A feleségét alakító Lena Endre (Susanna) is remekel az aggodalmas, gyanakvó, majd férjéért a saját eszközeivel "harcoló" nő szerepében. Teszi mindezt smink nélkül, ami egy idősödő színésznőnél, ismerjük el, nagy dolog. Arról nem is beszélve, hogy az aggodalmas arckifejezések apró ráncai is mind láthatóvá válnak így. Valószínűleg tehát nem a színészekkel van a gond, amikor azt érzi a néző, hogy a vásznon megnyilvánuló kapcsolatok a levegőben lógnak. Nem hisszük el azokról, akik együtt vannak, hogy húsz éve házasok, de azoknak sem hisszük el, hogy valóban szerelmesek, aki állításaik alapján szeretik egymást. Egy alkalommal a két férfi, illetve a két nő között is arról folyik a szó, hogy a húsz év alatt egyszer sem voltak hűtlenek házastársukhoz, de párjukkal már nem kívánják a szexet. Ennek egyenes következménye, hogy valaki félrelép. Ám a "megváltó szex" után is úgy fekszik egymás mellett a két fél, mintha egy kártyajátékkal végeztek volna éppen. Izgalomnak semmi nyoma.

A rendező ráadásul mintha nem bízna nézőjében és saját képei kifejező erejében, hiszen a fontos momentumokat külön kiemeli. A bimbózó románcnál külön képkivágáson láthatjuk, amint az összetartozás jegyében megfogja a férfi a nő kezét. Az üres háttér (fal), vagy a virágos tapéta érthetetlen módon vagy túl üres vagy túl mintás, de mindenképp zavaró. Ezek lennének a szereplők kiüresedett, majd feldúlt életének képi megnyilvánulásai? Az sem ritka megoldás, hogy amit látnunk kellene a képen, azt Staho a biztonság kedvéért dialóg formájában is a szereplők szájába adja. A filmben amúgy is túl sokat beszélnek, a rendező hagyhatta volna, hogy alkotása többször szólaljon meg inkább a film nyelvén. A lecsupaszított képek és terek a maguk zártságában egyáltalán nem a fojtogatottság érzését, inkább unalmat árasztanak, mint ahogy a bennük történő események is egyre inkább ellaposodnak, végül érdektelenné válnak. Ekkor kellene valami többletet vinni a filmbe. Ez nem történik meg.

Marad a steril filmvilág, amelyből minden életszagú sallangot kizártak, legyen az a munkahely vagy a család, még a kiröppenőfélben lévő lánygyermek is csak telefonon létezik. Nyilván mindez nem véletlen, csak épp nem biztos, hogy jó megoldás. A film keretét képező válóperes tárgyalás (ahol a bírót nem, csak Larsot és Sussanat látjuk) az egyetlen, ami kvázi külső helyszínen (bírósági szoba) játszódik. A film annyira koncentrál a lényegre, a négy szereplő viszonyára, hogy végül a legfontosabb vész el, az életszerűség.

Miközben a Jelenetek két házasságból képei peregtek a vásznon, az a benyomásom támadt, hogy mindezt már láttam egyszer, csak egy hajszállal jobb kivitelben. A magyar cím nem véletlenül hajaz a Bergman-klasszikusra (Jelenetek egy házasságból), ám nem ez az egyetlen hasonlóság a két film között. A képek, a téma mind Bergmanra utalnak, és sajnos nem kizárólag hommage-ként. A vacsorajelenetek például egyértelműen a Szenvedély című Bergman művet idézik, mind kivitelezésében, mind a felmerülő beszédtémák tekintetében (biztonság VS szenvedély).

Azt azért el kell ismerni, hogy Simon Staho a kisebb kitérőktől eltekintve rendszerint igényes, komoly témájú filmeket készít (pl. a 2007-es Daisy Dimondot), csak nem ártana kibújnia végre abból a bizonyos bergmani köpönyegből…

Jelenetek két házasságból (Himlens hjärta / Heaven's Heart)
Színes, feliratos svéd-dán filmdráma, 2008.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Rendezte: Simon Staho
Szereplők: Jakob Eklund (Ulf), Lena Endre (Susanna), Maria Lundgvist (Ann), Mikle Persbrandt (Lars)
Bemutató: 2008. szpetember 4.
Forgalmazza: Cirkó Film