PRAE.HU: Amikor a Piana Gallery alapítói a budapesti Skurcban állítottak ki, akkor építkezéseken előforduló mennyezeti támaszokat használtál a szobraid posztamenseként. Más munkáidban viszont úgy tűnik, mintha ezek az oszlopok az installáció részei lennének. Fontosak számodra ezek a megkülönböztetések (szobor, posztamens, installáció), vagy minden alkalommal egy egészként kell tekinteni rájuk? Mintha egy struktúrát hoznál létre?

A mennyezeti támaszokat olyankor használják, amikor egy épületet átépítenek, például egy falat lebontanak, vagy egyszerűen a mennyezetet az összeomlás veszélye fenyegeti. A Skurcban tulajdonképpen talapzat funkciójuk volt. Fontosak számomra a munkák térbeli elrendezésének kérdései, különösen akkor, ha arra tudom használni őket, hogy felerősítsem a tárgy jelentését vagy egy érdekes kontextust adjak hozzá. A töredékes szoborhoz például a bontás és omlás érzetét adja a mennyezeti támasz. Vagy valaki próbálja megmenteni az enyészettől, restaurálja. Az is gyakran előfordul, hogy egyes elemek egyik műből a másikba vándorolnak, és szeretek önálló műveket különböző csoportokba rendezni kiállításokon, hogy megvizsgálhassam, mi változik az olvasatukban a helyzet által.

Filip Rybkowski: Sediment Study (Counterposse), 2022

PRAE.HU: A munkáidban egyaránt használsz építkezésekről ismerős szerszámokat és pusztuló épületekből gyűjtött anyagokat. Ettől egyszerre támad a kezdet és a vég érzete, vagy akár arra is lehet asszociálni, hogy a művészeten keresztül kap új életet egy bontásra ítélt (fel)építmény. Mennyire törekszel a megőrzésre?

Fontos számomra a különböző kontextusokból és időkből származó anyagok kombinálása, de ez magában rejt az utánzással vagy az eredeti fogalmával kapcsolatos témákat is. A konzerválás itt inkább referenciapont, amely lehetővé teszi számomra, hogy a restaurálás és rekonstrukció gesztusainak politizálását és misztifikálását vizsgáljam. A „hitelesség” nagyban függ az emlékezet történelmi konstrukciójának folyamataitól, így mindig problematikus. Legújabb munkáimban a rekonstrukció kritikai aktusát használom elsődleges eszközként, amitől a restaurálás állandósító és megőrző gesztuskombinációja a politikumra reflektál. A kezdet és a vég közötti felfüggesztettség érzése valami olyasmi, ami elkísér engem, talán éppen ezért gyakran kifejezésre jut az általam készített művekben.

PRAE.HU: A BWA nevű tarnów-i kortárs képzőművészeti múzeumban kiállítottál egy munkát még márciusban, ami egy elég szomorú kommentár volt arról, ahogyan a politikai döntések befolyásolják a mindennapi életet, és ennek kifejezésére egy életteret használtál fel. Ez is része a terek és struktúrák iránti érdeklődésednek, igaz?

FR: Igen, ez igaz. Bár a munkáim nem jelentenek sem aktivizmust, sem személyes nézeteim manifesztumát, a képek politikai jellege és a ránk gyakorolt hatásuk mindig is az érdeklődésem középpontjában álltak. A hétköznapi tárgyak vagy a már korábban látott, ismerős képek használata annak egy módja számomra, hogy a nézővel a saját tapasztalatain keresztül kommunikáljak.

Filip Rybkowski: Deep Warm Dream, 2023

PRAE.HU: A Piana Galleryben volt tavaly egy csoportos kiállítás, amely egy történelmileg fontos krakkói utcát mutatott be, vagy legalábbis azt, hogy hogyan értelmeződik a művészet által. Te a homlokzatokból származó töredékek kiállításával eléggé szó szerint vetted a koncepciót, viszont a többiek közül néhányan metaforikusabb utat választottak. Hogyan áll ez össze?

A kiállítás címe az volt, hogy Régen itt egy folyó folyt. Nagy kihívás volt az a projekt. Egy csoportos kiállítás egy témával és húsz művésszel, mindez tizenhárom négyzetméteren. Az igazat megvallva, néhány döntés a kiállítás architektúrájáról vagy arról, hogy hogyan fér el ennyi mű ilyen kis helyen, már azelőtt felmerült, hogy ismertük volna a kiállításon megjelenő összes művet. Szerencsére a kiállításra meghívott emberekkel való együttműködés nagyszerű volt, ahogy a reakciók is. Ez megmutatta számunkra, hogy a galériánk rövid idő alatt erős közösséget épített ki azokból az emberekből, akik számára fontos, amit csinálunk, és akik együtt akarnak működni velünk. Ezen a kiállításon a legfiatalabb generációhoz tartozó alkotók, de idősebb és befutott művészek is részt vettek. Mindenki a maga módján reagált a kiállítás témájára, és azt az aspektusát merítette ki, amely legjobban érdekelte. A mi feladatunk az volt, hogy reagáljunk a műveikre, és egy összefüggő történetbe foglaljuk őket.

Filip Rybkowski: Buffer Zones. Önálló kiállítás a Piana Galleryben

PRAE.HU: Amikor az építészet a művészeten keresztül kerül bemutatásra, az többnyire nagyon letisztult és strukturalista, de a te esetedben nem így van. A használt színek tompák, persze, de az összkép szinte szentimentálisnak tűnik, anélkül, hogy nagyon személyes lenne, mint az otthonokról készült képek. Most főleg a csempéken összegyűjtött békegalambjaidra gondolok, ami szintén a BWA-ban volt kiállítva. Aktívan próbálod megtalálni az egyensúlyt a steril és az érzelmes között?

Bevallom, néhány évvel ezelőttig a munkáim sokkal minimalistábbak voltak, és alapvetően nélkülözték a reprezentatív témákat. Jelentős volt számomra az a pillanat, amikor elkezdtem feldolgozni a már az ikonoszférában működő képeket. Úgy tűnik, hogy a világról való mesélés és az, hogy képeken keresztül próbáljam elemezni a világot, lehetetlen volt számomra ilyen korlátozott eszközökkel és formákkal. Valami hiányzott. Ez a változás annak is köszönhető, hogy a közelmúltban új módszert vezettem be a gondolataim és ötleteim rögzítésére. Általában nem skiccelek vagy tervezem túl a munkáimat, mielőtt elkezdeném őket. Egy ideje viszont képgyűjteményeket készítek: reprodukciókból és fényképek illusztrációiból rendezek kollekciókat. Van egy parafatáblám otthon is, meg egy a műtermemben is. Ezeket kontextuális és gondolati vázlatként kezelem az egyes művekhez.