Futás közben H.-nak nem kellett arra koncentrálnia, hogy egyik lábát a másik után tegye. Teste automatikusan végezte a dolgát, gördülő mozgás után a jobb talp elülső része elrugaszkodott a földtől, a jobb oldali combemelő és lábszárhajlító izmok megrövidültek, a térd behajlott, a láb elemelkedett a talaj felszínéről, a lábfej izmai ellazultak, a bal lábfej, vádli, comb megfeszült, a terhelésáthelyezéssel egy időben a csípő enyhén balra billent és jobbra fordult, a bal kar előre lendült, a jobb hátra, majd a jobb oldali emelő és hajlító izmok ernyedtek, aktiválódtak a feszítők, a bal lábban pedig pont fordítva, és gördülő mozgás után a bal lábfej elülső része már elrugaszkodott, mielőtt még a jobb talp visszaereszkedett volna a földre. H.-nak ezen nem kellett gondolkodnia, lábait nem kellett irányítania, sőt, a talaj egyenetlenségeit is anélkül korrigálta, hogy lassított volna, vagy akár tudatosodott volna benne, mit tesz, egyedül akkor riadt mozgása tudatára, amikor nagyobb botlások után kellett visszanyernie az egyensúlyát. Ilyenkor karjaival körözött a levegőben. H. tudta, hogy komikus látványt nyújthat, de futás közben általában nem látta senki. Mivel a futásra nem kellett figyelnie, H.-nak volt ideje, hogy végiggondolja mindazt, amit máskor nem mert vagy nem tudott.

Aznap azon gondolkodott, hogy a külső és a belső szabadság különválasztása illúzió. Ha a személy határ a kint és a bent között, a külső szabadság megtörése előbb vagy utóbb a belsőt is porrá zúzza. De ha csak erőszak lehet, amit az egyik ember a másikkal tesz, vajon erőszak-e a szeretet is? Persze, a kérdés eleve hibás volt, a szeretet nem cselekvés, kikényszeríteni sem lehet. Épp ezért, gondolta H., nincs hiábavalóbb erőszak, mint szeretetet várni valakitől. Az elvárás cselekvés, viszont a szeretet, csakúgy, mint a futás, a következményei által tudatosul, például két ember egymás felé való közeledése, vagy egymástól való távolodása által. És csakúgy, mint a futás közben aktiválódó izmokba küldött ingerületre, vagy az izmok harmonikus összjátékára, a szeretetre is lehetetlen emlékezni, tette hozzá H., csak a következményére lehet, a perifériás látással befogott táj suhanására, a közeledésre és a távolodásra.

Valahol itt tartott, amikor kiért egy tisztásra. A levelek között zölden sütött a nap, a friss fű végigsimította a vádliját, hívta, hogy gázoljon beljebb, vegye le a pólóját, terítse le és heverjen rá. H. futott tovább. Két héttel korábban egyszer már végigment ezen az úton, akkor is futva, de valamivel lassabban, attól tartott ugyanis, hogy egy elágazásnál rossz irányba indul, elveszíti a jelzést és eltéved az ismeretlen erdőben. Nem volt túl nagy az erdőfolt az állatkert körül, egy óra alatt bármelyik pontjáról ki tudta volna verekedni magát a betonútra, de aznap, amikor először járt erre, hideg volt, és H. nem érzett magában annyi erőt, amiből a futás mellett még egy eltévedésre is futotta volna. A völgyben haladó turistaút közepét időszakos patak mosta ki. H. a meder oldalán, a meredeken lejtő ösvényen haladt, többször megcsúszott, olyankor megkapaszkodott a kiálló gyökerekben. Ma is ugyanazon a jelzésen ment, de nyomát sem látta a patakmedernek, sőt, a völgynek sem, helyette egy farönkökből rakott lépcsősoron vezetett az útja a domboldalon felfelé. Ugyanaz az út, gondolta H., mégsem úgy van, ahogy az emlékeimben, de nincs, aki megmondja nekem, hogy az emlékeim csalnak, vagy az út változott meg az eltelt idő alatt. Pedig nem tévedt el, negyedórával az indulás után ugyanahhoz a jelzőtáblához érkezett, mint két héttel korábban, ezt már felismerte, és innentől már a táj is ismerős volt. Futott tovább, a jelzések után, vagy emlékezetből, és tudta, hogy ha ötletszerűen fordulna jobbra vagy balra egy-egy elágazásnál, ugyanakkora esélye lenne a kezdőpontra visszatalálni, mint térképpel a kezében, a jelzést követve.

Végül egy tágas rétre ért. A tűzrakóhely közelében álló kőoltárból arra következtetett, hogy egy zarándokhely lehet a százéves bükkfák árnyékában, talán egy remete barlangja bújhatott meg itt, vagy egy gyógyító vizű forrás. Lábában érezte, hogy már elég messzire jött. Megállt, hogy szusszanjon egyet, mielőtt visszafordul. Abban a percben megszólalt egy harang. Mélyen, öblösen zengett a hangja, mintha egészen közel lenne, és erről H.-nak eszébe jutott, hogy van egy kamalduli kolostor az erdő közepén. Ott állhat, valahol a fákon túl, régi, hideg falai között néma, kőarcú szerzetesek. Külső erőszak és belső szabadság, gondolta H., de közben tudta, hogy tévedés ez is, az erőszak belső, a szabadság külső, vagy szabadság és erőszak van kívül és belül is, hiszen az önként vállalt magányban lehetetlen szabadságot az erőszaktól különválasztani.

A harang elhallgatott, és a hanghullámok még percekig rezgették a fák leveleit. H. most visszaemlékezett, amire korábban soha, hogy a felső tagozatos énektanárnő télen-nyáron kinyitotta az ablakokat, amikor a szomszédos templomban megszólalt a déli harangszó. Áhítattal hallgatott, és ezt várta el a gyerekektől is, ráadásul nemcsak addig kellett mozdulatlanul és csendben ülni, amíg zúgott a harang, de egy ideig még utána is. Amíg el nem halnak bennünk a hangok, mondta, és ezen persze az egész osztály vihogott. A tanárnő néha lehunyta a szemét, és kitátotta a száját, hogy a hangszálain érezze a rezgést. Ilyenkor a bátrabb fiúk hátrafordulva mutogattak a többieknek. Stikk-stikk nulla négy, nem forog az észkerék. A tanárnőt hatodik után betegszabadságra küldték, a jól értesült szülők azt beszélték, a pszichiátriára került. H. úgy emlékezett, hogy amikor néhány hónappal később visszatért az iskolába, hamuszínű volt az arca. Persze lehet, hogy H. tévedett, vagy a tanárnő arca korábban is szürke volt, az viszont biztos, hogy a déli harangszót soha többé nem kellett meghallgatniuk.

Minderre H. csak harminchat évvel később emlékezett vissza, amikor egyedül volt, és nem volt körülötte az osztály. A rétet körbeálló bükkfákat figyelte, aztán becsukta a szemét és kitátotta a száját. Hallgatta, ahogy a leveleken és a hangszálain elül a hang.