Isten, haza, család. Gondolom, mivel Isten fogalmát már nálam okosabb emberek is megpróbálták meghatározni, ezt hagyjuk. A hazáról meg éppen az előző írásomban értekeztem. Mi maradt tehát? A család. Vagyis nekem még az sem. A tágabban vett hazában ugyan van két ember: az öcsém és az anyukám, a kis hazámban meg itt van: a lányom. De az otthonomban, a legkisebb hazában (abban a bizonyos queensize ágyban) egyedül vagyok fellelhető. Mint minden szerelem, a vakrandis is elmúlik. Bár lehet helyette más, volt is egy-kettő, de egy jó ideje szólóban űzőm az ipart.

Individualista (nyugati) népeknél élek, és itt nem olyan meglepő, ha valaki szingli. Itt gyorsan összejönnek a fiatalok, és születnek gyerekek, aztán ha azok valamelyest megnőnek, a szülők elválnak sokszor, és új kapcsolatot keresnek. Akik meg nem, azok egyedül tengetik az életüket, mint én is. Ez ugyanis nagyrészt választás kérdése. Na, meg szerencse is.

Nekem van szerencsém egyedül élni egy nagy egyszobás lakásban. A vakrandival való különválás után javarészt manzárdlakásban laktam, de ez a mostani földszinti. Jobban megfelel egy korombélinek. Amíg még huszon- vagy harmincvalahány éves az ember, könnyedén lépcsőzik több emeletet is, de nekem már nem megy a dolog annyira. Aztán huszon- vagy harmincvalahány évesen nem is azon jár az ember esze, mint ötven körül. Akkor még fontos a családalapítás, a gyerekek, a család. Ötven körül már nemigen alapítok semmit, hacsak pártot nem! (sic.!) Én már úgy vagyok vele: a mór megtette, a mór mehet.

Az itteni (svéd) társadalom és szociális védőháló úgy lett felépítve, hogy senkit nem hagynak magára, még az sem kerül hátrányba, aki szólóban éli életét. Vagyis van mindene, jár neki minden, sőt, még több is, mint a családosoknak. Nekem például két éve eltört a lábszáram. Egyedül éltem a manzárdban. És a betegápoló szolgálat minden nap eljött. Nemcsak engem ápoltak, hanem a környezetemet is: mosogattak, levitték a szemetet, takarítottak.

Valahol azonban itt elvárják az embertől, hogy kortól és nemtől függetlenül mindenki el tudja magát látni egyedül is. Vagyis a fiúk főznek is, a lányok autógumit cserélnek. Nem nyávog senki, hogy ez nem neki való munka. Vannak egyedülálló anyukák és apukák is.

Egy hátulütője azonban van ennek a fajta társadalomnak. Nehéz felnőttkorban új barátokat szerezni. Nekem húsz év alatt egy maroknyit sikerült összeszednem, akiknek a fele magyar származású, a másik fele meg kozmopolita, vagy legalábbis világlátott. Kevésbé barátkozósak a svédek, és minél messzebbről jössz, annál nehezebb. Az első két ismerősöm ugyanabból a városból, ahova a vakrandim vezetett, két lány volt. Ugyanarról a közösségi oldalon (a legendás Lunarstormon) találtam őket. Szóval gondoskodtam előre a társaságról. Aztán a virtuális élet mellett a valóságban is találkoztunk. Rajtuk és a párom ismerősein keresztül ismerkedtem meg másokkal az első svéd városban, Strömstadban. Aztán még egy nagy költözés következett. A nyugati svéd partokról áthurcolkodtam keletre, Uppsalába. Kezdhettem a barátkozást újra. Már-már őszülő halántékkal új arcokat felfedezni nem annyira könnyű. Párkapcsolat szinte kilőve, barátok még esetleg. A régiek maradnak virtuálisak. Az óhazabeliekről nem is beszélve!

Kedves magyarországi barátaim! Messziről jött ember vagyok, bármit mondhatok, ugye, de higgyétek el, nekem nagyon sokat jelent a ti barátságotok. Tudom, keveset találkozunk, szinte csak egyszer egy évben, de tartjuk a kapcsolatot. Sokatokkal kollegiálisat. Olvassuk egymás írásait, segítünk egymásnak. Nekem ti vagytok szinte az egyetlen kapcsom a nyelvvel, ami a munkaeszközöm. Ha nem lennétek, talán már írni sem tudnék… Ám amíg bírom ezt a nyelvet, fogtok még felőlem hallani!