A filmfesztivál hivatalos programjával párhuzamosan futó Rendezők Kéthete elnevezésű esemény célja a fiatal tehetségek felfedezése. Itt debütált az író-rendező Arnow és Martín, akik magukra osztották filmjeik főszerepét, ezáltal mindkét alkotás személyes és bátor szerzői vallomás generációjuk útvesztőiről és a nőiség megélésének nehézségeiről.

A brooklyni Joanna Arnow experimentális rövid dokumentumfilmjei (i hate myself :), Bad at Dancing) után készítette el a The Feeling That the Time for Doing Something Has Passed című nagyjátékfilmjét, melyben a 30-as éveiben járó Ann sem a párkapcsolataiban, sem a munkahelyén nem tud kibontakozni, és passzív viselkedését látva olyan, mintha nem is akarna ezen változtatni. Míg a magánéletben szexuális igényeit BDSM társkeresőn megismert partnereivel elégíti ki, addig az irodai környezet személytelenségében az elavult számítógépét próbálja működésre bírni. A vállalati közegben kollégái arra sem emlékeznek, hogy már 3 és fél éve dolgozik velük, és az sem teljesen világos, hogy Ann-nek mi a pontos feladatköre.

Fotó: Guillaume Lutz

A Joanna Arnow által megformált karakter leginkább az HBO Csajok sorozatában megismert Hanna Horvath-ra (Lena Dunham) emlékeztet, a különbség csupán annyi, hogy belőle hiányzik az a harsány cinizmus, amelytől Hanna néha az idegeinkre tudott menni. Ann érzelemmentesen közli gondolatait, és éppen ez a lecsupaszított stílus adja a film humorát.

A cselekmény a vele randizó férfiak nevével megjelölt fejezetekből tevődik össze, és így válik a The Feeling… életképek mozaikjává Ann szürke hétköznapjairól. Hősnőnk a monoton munka elől menekül a BDSM világába, ahol előre egyeztetett feltételek szerint ő az alárendelt fél. Joanna Arnow bátran dobja le ruháit és hozza magát – kívülről nézve – megalázó helyzetekbe. Mégis, ebben a meztelenségben felszabadul, és nem tart attól, hogy mit gondolunk róla: éppen a sebezhetőségét használva feszegeti a határokat. A szerepjátékokban a felek őszinték, nincsenek tabuk egymás között. Ugyanakkor Ann szexen alapuló kapcsolataiból hiányzik a mély érzelmi kötelék és a valódi törődés. Legrégebb óta meglévő „szexbarátját” (ahogy ő hivatkozik rájuk) egyáltalán nem érdekli a lány, így aztán újra és újra megkérdezi tőle, hány éves volt, mikor találkoztak, vagy melyik egyetemre járt.  

Ahogy azt a cím sugallja, az idő csak telik, és Ann életében nem történik számottevő változás. Arnow az egyhelyben toporgás bénító érzését azzal éri el, hogy a dramaturgiából teljesen kiiktatja a konfliktust, váratlan fordulatok helyett pedig a főszereplő stagnáló helyzetét próbálja a lehető leghitelesebben bemutatni. A pillanatképek fűzérén haladva Ann főként a férfiakkal töltött együttlétekben mutat némi változást, még arra is kísérletet tesz, hogy egy igazi kapcsolatban érzelmeket tápláljon újdonsült barátja iránt. Emellett Arnow szinte a The Office-t idéző jelenetekben vázolja fel Ann lélekölő munkáját, valamint interakcióit a feletteseivel és kollégáival. Az epizodikus folyamban találkozunk még a lány zsörtölődő zsidó szüleivel és a váratlanul betoppanó nővérével, akik újabb rétegeket adnak hozzá Ann jelleméhez.

A The Feeling… nézése közben A világ legrosszabb embere (kritikánk itt olvasható), A legjobb dolgokon bőgni kell (interjúnk a rendezővel itt olvasható) vagy a Veszélyes lehet a fagyi (itt írtunk a filmről) 30-as női figurái juthatnak eszünkbe, akik Annhez hasonlóan csak sodrónak az árral és keresik önmagukat. Joanna Arnow rendezői debütálása egyedi stílusával és ritmusával (ő volt a vágó is) próbára teheti a nézőt, viszont a cannes-i pozitív fogadtatása jelzi, hogy az amerikai függetlenfilmekre kíváncsi közönség igényli és értékeli a markáns szerzői jegyekkel dolgozó fiatal filmeseket, akik a generációjukat foglalkoztató témákat járnak körül, és egyéni történetekben dolgozzák fel, hogy miként élnek a mai 30-as nők, ezúttal Oslo vagy Budapest helyett New Yorkban.  

A Rendezők Kéthete válogatásában Arnow mellett a barcelonai Elena Martín Gimeno szintén a női szexualitás komplexitását kutatja, méghozzá azt, hogy a testi örömök felfedezése már egészen fiatal korban elkezdődik, és a gyerekként átélt zavaros élmények komoly mértékben hatnak ki a nők szexuális fejlődésére. A rendező második nagyjátékfilmje, a Creatura a 35 éves Mila – akit Martín alakít – példájával jeleníti meg azt a kettősséget, amely a nemi életet kísérő szégyenérzetből fakadhat.

Fotó: Guillaume Lutz

Mila éppen a barátjával, Marcellel készül beköltözni elhunyt nagymamája házába, ahol szüleivel a gyerekkori nyarakat töltötte. A fiatal pár izgatottan vág bele életük új szakaszába, és látszólag teljes az összhang közöttük, ám az első éjszaka során kiderül, hogy Mila súlyos traumákat cipel magával, melyek gátolják abban, hogy élvezni tudja az együttlétet. Hiába szerelmes a férfiba, hiába vágyik a közelségére, valami blokkolja őt abban, hogy teljesen egymási legyenek. A helyzetet súlyosbítja, hogy az intim pillanatokban a nő testén viszkető kiütések jelentkeznek.

Martín finoman fejti ki, hogy honnan eredhet a probléma, és visszaemlékezésekben eleveníti fel Mila gyerek- és tinédzserkorát. A múlt idővonalán először a 15 éves Milát követjük, aki barátnője biztatására a helyi fiúkkal és az interneten idegenekkel fedezi fel a benne ébredező szexuális vágyakat. A lány úgy viselkedik, mint bármely más tinédzser, akiben tombolnak a hormonok, mégis a szülei, kiváltképp az apja nem tudja megfelelően kezelni a Milában végbemenő változásokat, így fokozatosan távolodnak el egymástól. Eközben a felnőtt Mila és Marcel között is egyre nagyobb lesz a szakadék, és a nő a problémák forrását felkeresve még messzebbre utazik vissza emlékei sűrűjében. Az 5 éves Milát látjuk, aki rajong jóképű apjáért, majd a tengerparton figyelmes lesz egy ölelkező párra, ez beindítja nála a szexualitás korai megnyilvánulását. A sok helyen tabunak számító és kevésbé tanulmányozott jelenségre a szülők zavartan reagálnak, ez az elutasítás okozza Mila szégyenérzetét, valamint saját teste megvetését.

Később a gyerekkori trigger a szexuális aktusok során katalizátora lesz annak, hogy Mila akadályokba ütközik, amint meghitt viszonyt szeretne kialakítani szerelmével. Az élmények újbóli átélése és értelmezése egyfajta terápiaként szolgál a nő számára, melyben fontos szerepet kap a tenger: a víz a zárlatban a megtisztulás és az újjászületés szimbólumaként válik hangsúlyossá, jelezve, hogy Mila elindult a gyógyulás útján.

A Creatura számos izgalmas kérdést vet fel a női szexualitás és a szexuális nevelés területén. Arnow-hoz hasonlóan Martín is testileg-lelkileg meztelenre vetkőzik, ezáltal hitelesen képviseli a női szemszöget, e cél érdekében saját testét felkínálva még azt is kockáztatja, hogy a férfi vágyak tárgyává váljon. A komplex narratívának és a kitárulkozó színészi alakításnak köszönhetően Elena Martín Gimeno filmje diskurzusindító alkotás lehet azt illetően, hogy létezhet-e egészséges szexuális kapcsolat férfi és nő között, továbbá, hogy a gyerekként átélt traumák miként befolyásolják azt.

A The Feeling… és a Creatura mellett a Rendezők Kéthetében a grúz Elene Naveriani a Blackbird Blackbird Blackberry című filmjében szintén a női szexualitást vizsgálja, a későn (a főszereplő már 48 éves) érkező első vágyak felfedezését mutatja be. Az Un Certain Regard szekcióban hasonlóan reflektorfénybe került a nők szexuális élete, amikor a szelekció legjobb darabjának a John C. Reilly vezette zsűri Molly Manning Walker How To Have Sex című filmjét nevezte meg, amely három 16 éves lány szexuális élményeit veszi elő, különös figyelemmel a szüzesség elvesztésének aktusára. És ne felejtsük el a magyar animációs filmet se, a rövidfilmek versenyében Arany Pálmát kiérdemlő 27-et Buda Anna Flórától, amely arról szól, hogy a 27 éves Alíz számára a szexuális fantáziák hogyan nyújtanak menekülési útvonalat a megrekedt élethelyzetből. 

A 76. cannes-i filmfesztiválon a nők különböző generációi egyaránt megjelentek – meggyőző rendezői debütálások, provokatív témák és bátor elbeszélésmód jellemezte munkáikat. Bármelyik programot nézzük is, öröm, hogy ígéretes női filmkészítők kaptak lehetőséget arra, hogy a női létet és szexualitást taglaló műveiket a nívós fesztivál keretei között mutassák meg a nagyközönségnek.

Képek: Festival de Cannes