A lecsupaszított, díszlet nélküli térben jó érzékkel használja a rendező a forgószínpadot. A színészek karakterüknek megfelelően mozognak ebben a térben. Szemjon (Gloviczki Bernát) szerencsétlenül toporog Dunyasa (Pálos Hanna) előtt, Jása (Pásztor Dániel) a bulijelenetben virtuóz intenzitással táncol, Várja (Pálmai Anna) a frusztrációtól szétfeszítve az őrület határán ugrál, Ánya (Rujder Vivien) egy pillanatnyi alvás után rémálomból riad fel.

A forgószínpad használata a csehovi szubjektív idő érzetét teremti meg. Ljuba és társai egymás mellett ülnek egy helyben, nézik a semmit, az elhangzott mondatok a dialógus kibontakozása nélkül a semmibe vesznek, és a színpad csak forog körbe-körbe. Az élet megy tovább, az idő telik, és az emberek végtelenül egyedül vannak. Ahogy nézem a színpadon kibontakozó emberi tehetetlenséget, az egymás mellett elhangzó, semmibe vesző mondatokat, Nietzsche örök visszatérésére gondolok. Az az érzésem, hogy az új idők eljövetele nélkül fogjuk ugyanezt nézni öt, tíz, húsz év múlva. Mindez persze Csehov zsenialitása. Emberi, túlságosan is emberi, amit itt látunk.

Mit tehetünk? „Hagyjuk már a színházat!” – ahogy Ljuba mondja az előadás egy pontján? Nem. Semmiképp se hagyjuk. 

Az előadás tökéletesen reflektál a korra, amelyben élünk. Sarlotta (Rezes Judit) árvaságáról szóló megrázó monológját ugyanúgy nem hallja meg senki, mint Firsz (Szacsvay László) gondolatait a múlt kor eszméiről, amikor még a cseresznye meggy volt. (Ez egyébként az előadás legjobb poénja.) Végül is Csehov művének pontos fordítása Meggyeskert, így Firsz (Szacsvay) állítása hatványozottan érvényes. 

Tarnóczi rendezésében az a jó, hogy hitelesen leképezi világunk irányvesztettségét. Ahogy a szereplők, mi magunk sem tudjuk, mi az érték, mit képviselünk, és merre haladunk tovább. Ezzel szembesít ez az előadás. A kérdések azonban válasz nélkül maradnak. A válaszokat nekünk kell megtalálni. A legnehezebb munka ránk marad. 

Az előadás legerősebb pillanata, amikor Ljuba (Ónodi Eszter) kegyetlen őszinteséggel szembesíti Petyát (Tasnádi Bence), az örök diákot, a „szakadt bölcsészt” azzal, hogy ő nem tiszta, hanem steril. Ez pedig nagy különbség. Hiába a fennkölt eszme, az anyagi javak lenézése, a szabadság hirdetése, az értelmiségi attitűd, nem lehet egy olyan emberben bízni, aki nem képes megtapasztalni a szerelmet. Tulajdonképpen az egész előadás alatt egy szereplő sem tud olyan eszmét felmutatni, amire azt mondhatnánk, hogy igen, ez a jó, ez a helyes irány. 

A fent említett jelenetben mutatkozik meg legerőteljesebben Ljuba önzése, kegyetlensége. Végképp lehull a lepel az anya-lánya kapcsolatról, amikor megcsókolja Petyát a lánya, Ánya, szeme láttára. Ezt követő, a szerelemről szóló monológjában azon túl, hogy megszégyeníti Petyát, megértjük Ljuba motivációját is. Az ő egyetlen mozgatórugója és élete megnyomorítója a szerelem. Ebben a jelenetben a legigazibb és legsűrűbb Ónodi Eszter jelenléte. 

A csupasz tér, a jelmezek színvilága, az előadás ritmusa, ahogy a lírai és a dinamikus pillanatok váltják egymást, a zenehasználattal együtt egységes előadást képez. Kifejezetten erőteljes momentum, amikor Jermolaj (Vizi Dávid) megjelenik a bulijelenetben a kert eladásának hírével. Ebben a felfokozott, várakozással teli pillanatban, amikor elmondja, hogy ő vette meg a cseresznyéskertet, egyszer csak eláll az arany konfettieső, és megfagy a levegő. Ez a vizuálisan erős hatást kiváltó pillanat katartikus erejű.

Vizi Dávid Jermolaj szerepében hitelesen alakítja a kisebbségi komplexusokkal küzdő, paraszti sorból származó, feltörekvő üzletembert, akiben a segítő szándék a kezdetekben még megvan, azonban képtelen a lírai dimenziók, így a cseresznyéskerthez való lelki kötődés megértésére. Így képtelen a segítségnyújtásra is. Végül felülkerekedik kapzsisága, övé lesz a cseresznyéskert, de komplexusa míg él, megmarad. Remek pillanata az előadásnak, amikor Petya azt mondja Jermolajnak: „A te nagyapád paraszt volt, az enyém gyógyszerész, nem mindegy?” Csakhogy Jermolajnak nem mindegy. Ő ezekből a társadalmi szerepekből képtelen kitörni. Mint ahogy a megrögzült társadalmi mintákból a mai napig képtelenek vagyunk mi magunk is kilépni. 

Mikor az előadásban eljön az ideje a kiköltözésnek, a cseresznyéskertet el kell hagyni, a színpad és a nézőtér egyaránt kivilágosodik. Valós helyen vagyunk, valós időben. Nincs több színházi fény, nincs több cseresznyéskert. És csak remélni tudjuk, hogy a Katona mint színház megmarad. Szóval ne! Ne hagyjuk a színházat!  

Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert
Morcsányi Géza fordítása alapján 

Szereplők 
Ljuba: Ónodi Eszter 
Ánya: Rujder Vivien 
Várja: Pálmai Anna 
Leonyid: Kocsis Gergely 
Jermolaj: Vizi Dávid 
Petya: Tasnádi Bence 
Borisz: Elek Ferenc 
Sarlotta: Rezes Judit 
Szemjon: Gloviczki Bernát e.h. 
Dunyasa: Pálos Hanna 
Firsz: Szacsvay László 
Jása: Pásztor Dániel e.h. 

Díszlet: Kálmán Eszter
Jelmez: Kálmán Eszter 
Dramaturg: Kukk Zsófia
Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté 
Fény: Bányai Tamás
Súgó: Boncza Anita
Ügyelő: Valovics István 
Asszisztens: Tiwald György

Rendező: Tarnóczi Jakab 

Katona József Színház
2023. április 23.

Fotó: Horváth Judit