Egyszer hazafias cselekedetemért a svédországi magyar nagykövettől írásbeli dicséretet kaptam, mert megmentettem egy honfitársamat a fagyhaláltól. Az akkori konzul megkérdezte, akarok-e tiszteletbeli magyar konzul lenni. De mivel a poszt főleg munkával járt, és nem fizetséggel, nem vállaltam el. Meg amúgy is, hogy nézett volna ki egy tiszteletbeli magyar konzul, aki hajnalban bevásárlóközpontot takarít. Mindenesetre ez volt a legnagyobb tett, amit a hazámért véghez vittem.

Akkor már javában Svédországban laktam, és megkaptam a svéd állampolgárságot is a magyar mellé. (Hiszen ezek az államok elfogadják a kettős állampolgárságot.) Kvázi kettős ügynök lettem. Svédországban magyarok életét mentettem meg, Magyarországon svédeknek segítettem megtalálni a romkocsmát.

De melyik is a hazám? Hiszen az állampolgárság kettős. Két hazám is volna akkor? Meglehet. Mint az elvált szülők gyerekei, hol anyunál vagyok, hol apunál. Két otthonom van.

De mi is ez a haza dolog? Tudom például, hogy az én drága hajdúböszörményi nagyanyám mindig mondta, megy haza, pedig a házában volt. Ott a haza szó az ágyát jelentette, és a lefekvést. Ezt anyukám is sokszor így mondja, és nem úgy, hogy megy a helyére. Vagyis a haza az, ahol a helyünk van? Mert akkor nekem gyorsan leszűkül a kettős haza egyetlen egyre: egy kis Uppsala melletti lakás queensize ágyára.

A haza az a hely, ahova megérkezünk, ahol otthon érezzük magunkat. Természetesen a nagykövet nem az ágyamra gondolt, amikor a kamionsofőrt megmentettem. A komolyabb meghatározások szerint a haza egy ország, egy népközösség, amelyhez valaki tartozik, ahol otthon érzi magát. Na, most az én esetemben két ilyen ország is szerepet játszik. Ab ovo Magyarország, amelyhez tartoztam, és Svédország, ahol most otthon érzem magam (húsz éve). Vagyis nekem nem feltétlen és kizárólag Magyarország a hazám, bármennyire is kapja fel a fejét a tisztelt olvasóközönség. Tehát amikor azt állítottam, hogy kétszáz százalékos ember vagyok, száz százalék magyar, és száz százalék svéd, leginkább arra az élményre vonatkoztattam volna, hogy két hazája igenis lehet az embernek minden meghasonlás nélkül. És ez nem hazaáruló beszéd. Sőt, én megkockáztatnám, ha nagyanyám definícióját használom, ott van a hazám, ahol lefekszem. Vagyis időnként még más mesés ország is. Én – kissé romantikusan – azt szoktam mondani, hogy a hazám a szívemben van. Az mindig velem van. És mint valami piknikes terítőt, szét lehet nyitni, és köré lehet gyülekezni, mint a csillagok.

Egy világlátott embernek lehet az egész világ olyan otthonos, hogy nem egy országhoz kapcsolja a hazát. Ő a világpolgár. De van olyan ember is, akinek kihúzzák a lába alól az otthonát, az országot, ahol addig élt, elveszik az identitását, és ő lesz a hontalan, mint például Danilo Kiś.

Nekem még egyelőre van Debrecenben egy haza, anyukám lakása. Oda szívesen térek vissza. Debrecen és a szatmári vidék a szülőhazám. És akkor rendbe tettünk egy újabb kifejezést. Szülőhazája az embernek általában egy szokott lenni. Persze itt is vannak kivételek. A barátnőm például egy nemzetközi hajón utazott, amikor rátörtek a fájások. Helikopterrel a legközelebbi szárazföld felé szállították, és Dániában született meg a lánya. Aztán hazautaztak Svédországba, és senki nem firtatta, hogy a kislánynak vajon Dánia-e a szülőhazája vagy Svédország.

Szóval Szatmár. A haza egy nosztalgikus kategória, mert az a Szatmár, amit én megéltem, már nem létezik. Nekem almaszedés, úttörőcsapat, Arany János utca, játszótér, vízimalom, Szatmárnémeti, Mátészalka… Viszont ez a haza, amihez kulcsom van, igenis kézzel fogható, jelenben létező képződmény: queensize ágy, kanapé, könyvespolcok, tévé, hangfal, szőnyegek (amiket gyakorta porszívózok), konyha…De többet nem (haza)árulok el.