A Vulgar Display of Pantera / Pantera-koncert, Budapest, 2023. május 31. / PRAE.HU

A fent említett hívószavak nyomatékosítják, hogy nem a megszokott értelemben vett újjáalakulásról van szó, hiszen az semmilyen értelemben nem lehetséges. Sokkal inkább emlékezésről és tisztelgésről az egykori zenekar megszólalását létrehozó és energiáját szavatoló testvérpár előtt, akiknek tragikus története lezárta a klasszikus Pantera karrierjét, és örökre beárnyékolta azokat az – üzleti mérlegeléseket sem nélkülöző – terveket, amelyek a folytatásra vonatkoztak. Mint ismeretes, Vinnie Paul dobos a haláláig nemcsak nem támogatott semmi hasonlót, de kategorikusan el is zárkózott tőle, később viszont Phil a The Illegals nevű együttesével már konkrét Pantera-programot is prezentált (A Vulgar Display of Pantera). A személyi ellentétek elmérgesedését és Dimebag Darrell néhai gitáros halálát a felindult Anselmo annak idején a metál média bulvárra éhes erőszakosságával magyarázta; a jelenlegi turné megemlékezése a fivérekről és az örökségről fölfogható vezeklés gyanánt, vagy a történet egyfajta – a közönség egy része által felemásnak gondolt – kikerekítéseként. Bárhogy is, az, hogy a négy zenész összeállt és leszerződött erre a nagy ívű körre, olyan vitát generált a széles rajongótáboron belül – mindenekelőtt a névhasználat helyességét illetően –, amilyenre régen volt példa a letöltések, a streamelés és a közösségi média mindent egyneműsítű, hovatovább elszürkítő közegében.

Ez az egyik fele az éremnek. A másik felét a konkrét teljesítményre irányuló spekulációk jelentik a több mint húsz év hiány keletkeztette elvárások és ambivalens érzések tükrében, nem függetlenül attól a kérdéstől, hogy miként prezentálható a Pantera hatástörténeti tekintetben és a kultuszt nézve is igen nagy nehézkedésű öröksége ebben az új konstellációban. Én úgy látom, azok jártak jól, akik félretették aggályaikat, és elmentek valamelyik bulira, hiszen a koncertek – most már jól látszik – minden, az élő fellépést érintő szempont felől nézve hibátlannak mondhatók. Magam a második, május 31-i budapesti koncerten voltam jelen (az előzenekar a Teeth Marks volt, nagyjából 25 percet játszottak), a helyszín hiányosságait kiemelő szinte valamennyi beszámoló szerint e ráadásnapra valamelyest még javítottak is a hangzásképen. Egy ilyen felépítésű sátorban értelemszerűen akadnak anomáliák, és az is igaz, hogy a közönség méretének megfelelően ennek az állomásnak a Sportarénában lett volna a helye. A keverőpult jobb oldalán az élmény azonban így is elementáris volt, a zenekar kétségtelenül panterásan szólalt meg (az Abbott-testvérek technikáját és stábját használják a turnén), az egyéni teljesítményekre pedig aligha lehetett panasz, ahogyan az intenzitásra és a felszabaduló energiára sem. Mindennek az egyik – számomra a legfontosabb és legsokatmondóbb – felismerése az volt, hogy ezek a szinte kivétel nélkül a kilencvenes években íródott és közzétett dalok, illetve lemezek ma is frissnek és izgalmasnak hatnak. Éppen ezért a műsor nem is keltette nosztalgiabuli benyomását.

Phil Anselmo – Pantera

Zakk Wylde

Hogyan lehetséges mindez? A program gerincét a két legnagyobb sikerű album, az 1992-ben megjelent Vulgar Display of Power, valamint az 1994-es Far Beyond Driven adta 5-5 dallal és egy-egy dalrészlettel, a Pantera új éráját nyitó Cowboys From Hell (1990) lemezről a címadó klasszikus hangzott el, illetve a Domination egy részlete – mindezt annak idején az eredeti felállásban is hasonlóképp prezentálta a zenekar. A Great Southern Trendkill (1996) és a Reinventing the Steel (2000) albumot sajnos csupán egy-egy dal képviselte, a Suicide Note Pt. II. szereplése viszont ehhez képest is meglepetés volt, hiszen ez a Pantera történetének egyik legbrutálisabban megírt és kivitelezett tétele Anselmo magánéleti mélyrepülésének a korszakából – mégis sikerült hitelesen elővezetni. A Yesterday Don’t Mean Shit immár a józan tisztulást is jelképező himnusza egyedülálló módon ráadásként került elő, amit a magyar közönség hihetetlen és lankadatlan ovációja idézett elő; nem utolsó élmény volt látni a teljességgel meghatott és a hangulat totális hatása alá kerülő frontembert, aki a végén alig akarta elhagyni a színpadot a szűnni nem akaró, fülsiketítő ünneplés közepette. (A Pantera és Phil Anselmo Instagramján is közzétett bejegyzés szerint reménykedhetünk benne, hogy visszatérnek hozzánk.)

Rex Brown – Pantera

A kérdést illetően tehát, hogy miként lehetséges az, hogy a jó harminc éve született és a kilencvenes évek metálzenéjének arculatát óriási erővel alakító hangzás és dalok nem keltették nosztalgia- vagy „életmű”-koncert benyomását, többféle válasz is adható. Az első a leginkább provokatív: a zenekar működésének lezárulta óta eltelt több mint húsz évben nem sok minden történt a műfajban. Igaz, az ezredforduló környékén még virágzott a nu metal, jött egy System of a Down- és egy Slipknot-mánia, amelyek mind-mind hozzájárultak a zsáner vérfrissítéséhez. Szubkulturálisabb szinten virult a djent, formálódott és kiteljesedett a post-metal, amelyeknek megvoltak a magasra törő előadói, méghozzá elsőrangú bandák, és őket szerencsére keblére is ölelte a közönség. Minden másnak a másodvirágzása inkább fenntartotta, mintsem átalakította volna az egyes szubzsánerek jellegzetességeit és határait. A Pantera már a kilencvenes évtizedben is többféle modort, stílust olvasztott magába, és olyan szélsőséges, unikális, mégis tömegeket elérő muzsikát kevert ki belőle, amely nem rekesztette őket valamely alműfaj szűkös korlátai közé, hanem nagy mozgásteret hagyva számukra felszámolta azokat. 1996-ban az agyszaggató, másfelől mély és érzelmileg is megrázó Great Southern Trendkill nagyjából egyidőben jelent meg a Metallica Loadjával, és nemcsak tartani tudta vele a lépést, de ellenpontot is képzett vele, hiszen az akkori hatások teljességgel eltérő mezsgyéin indult el a két produkció.

A második elképzelhető válasz prózaibb, és a pályaívet, valamint életrajzi körülményeket érintő magyarázatokat kínál. A kilencvenes években nem sokan láthatták a Panterát a zenekar rajongói közül, különösen a világ ezen fertályán, épp ezért a még életben lévő két eredeti tag a két elsőligás zenésszel karöltve többé-kevésbé autentikusan idézi meg az egykori, ellentmondásokkal tarkított, mégis daliás korszakot (lásd erről részletesen Draveczki-Ury Ádám koncertbeszámolóját a Shockmagazinon). Nálunk hivatkozási pont a legendássá vált 1998-as budapesti koncert a Black Sabbath vendégeként; én akkor még nem lehettem ott, az Abbott-testvérek játékát csak felvételekről ismerem. Számomra ezért a mostani koncertnek amolyan szimulakrumérzete van – olyasvalamit nyújtott, amelynek az eredetije még emlékként is hiányzik. Viszont már csak ezért sem hathatott nosztalgiaként, sokkal inkább aktuális tapasztalatként. Phil Anselmót láttam korábban a Downnal, ugyancsak remek volt, a jelenlegi Pantera-turné mégsem tribute-zenekari szinten zajlik. Azt hiszem, akik eljöttek valamelyik este, ezt maradéktalanul megtapasztalták, és a fellépések utóhatása is erről tanúskodik.

Zakk Wylde

A Pantera-élményből a zenészek egyértelműen kihozták a maximumot, noha annak ellenére is óhatatlanul akadtak apróbb eltérések a dalok eredeti verzióihoz képest, hogy Zakkék fogadkoztak, mindent pontosan úgy adnak elő, ahogy anno Darrell és Vinnie. Zakknek a gyorsabb tételek jelenthettek kihívást, Benante játékából pedig, jóllehet valóban pontos volt, hiányzott az a fajta laza, játékos elegancia, ami Vinnie ütéseit, díszítéseit jellemezte, és amelyek igazából nehezen megfoghatók, inkább érezhetők. Phil sem huszonéves már, hangja sokat változott az évtizedek alatt, itt azonban egyáltalában nem teljesített alul; az üvöltésekkel annyit spórolt, amennyi még belefért, tiszta énekével pedig annyit vállalt, amennyi a jó színvonalhoz szükséges volt. A testvéreket többször is, de különösen a Cemetery Gates „szalagról” fölcsendülő bevezetőjekor idézték meg, az archív videófelvételek meghatók voltak, ugyanakkor nem estek velük túlzásba. A Cemetery Gates-intróból végül aztán a Planet Caravan (Black Sabbath) bontakozott ki élőben, amely feldolgozás az évek során szervesen beépült a Pantera-életműbe, és a visszafogott, ámde megindító előadás méltó atmoszférát teremtett az emlékezéshez.

Dime és Vinnie

Mondani sem kell, annak idején ronggyá hallgattuk az öt klasszikus albumot, így az olyan, brutalitásukban is kultikus slágerek, mint a 5 Minutes Alone, a Becoming, a Fucking Hostile, a Walk, a Mouth For War vagy a Strength Beyond Strength ennyi év után is heves bólogatásra késztetett a fülledt és zsúfolt küzdőtéren. (Főhajtás Benante előtt, hogy a Becoming őrült, ám következetes lábgéptémáit egy az egyben hozta.) A vastag sound érzékelhető fizikai erővel söpört végig a helyszínen – még ha a gyorsabb szakaszok kicsit kásásabban szólaltak is meg –, ily módon az a mellbevágó élmény, amely a Pantera-lemezek hallgatásakor éri a hallgatót, számomra ebben az említett szimulakrumszerű szituációban is megvolt. A „megkésett jelen” vagy az aszinkronitás miatt persze mégis nehéz volna mindezt igazán fölforgató minőségűnek nevezni, az elementáris teljesítmény viszont ezzel együtt is maximálisan érvényesült.

Pantera (Phil Anselmo, Rex Brown, Zakk Wylde, Charlie Benante)
Budapest, Barba Negra Red Stage
2023. május 31.

Setlist