A szájban élt, éldegélt egy vrácsasszony. Mindenki tagadta, hogy valaha is felkereste volna, jóllehet mégis mindenki tudta, a hozzá fordulóknak fürdőt is ajánl gyógyítás céljából. A fürdővízben kilenc fajta élő fa levelét kell megfőzni, majd ebben kilenc napig, kilencszer napnyugta előtt kell megfürdeni. Egyesek úgy vélték, közben imádságot is kell mondani. A fogak jól tudták, mindez nem gyakorlati tapasztalaton nyugvó etnomedicína és etnobotanika, a vrácsasszony, akit más szájak javasasszonynak, bűbájos, illetve imádkozó asszonynak vagy szimplán gyógyítónak mondtak volna, rontás elleni küzdelme, tudománya mindig születésétől fogva sajátja.

Ezt bizonyítja az is, hogy foggal születik. A vrácsasszony (kinek három sor foga van, mert a hármashatáron születik) nem boszorkány, noha hasonlít rá, hiszen sok tulajdonságát maga is bírja. Ennek ellenére – mint ahogy azt egy 1990-es szakirodalom állítja (melyet a botanikus metszőfogak baldachinos ágyukban fekve, lámpafénynél, a lelepleződésük miatt érzett szégyenükben kissé félszegen lapozgattak) – bizonyos értelmezésekben az egyház befolyásolta nyugati demonológia felfogása is feltűnik.

A fogak magukat nem tartották babonásnak, és ezért sem értették, miért kereste és kérte fel őket adatközlésre még a békebeli nyolcvanas években egy kisebbségi, egyébként költői munkásságában is jelentős néprajzkutató. Így kerültek be – egyéni sorsuk nagy-nagy titkát és nyomorúságaikat jóhiszeműen idegenek előtt is feltárva – egy könyvbe, melynek szürke borítóján egy tizenötödik századi fametszet (Vihart kotyvasztó boszorkányok) szerepelt. Jóhiszeműségük persze abból fakadt, hogy az Újvidéken élő néprajzkutató, hogy a tudálékos adatközlők bizalmába férkőzzön, terepmunkája során bemutatkozását rögtön azzal kezdte, mestereinek Bálint Sándort, Dömötör Teklát és Mircea Eliadét tartja. A fogak Dömötör Teklával még óvodás korukban a Magyar népszokások című munkán keresztül találkoztak, amikor is a szerző a kíváncsi, édességek által csöppet sem roncsolt tejfogakat beavatta a magyar nép szokásrendszerébe. A száj hosszú-hosszú éveken át eredménytelenül próbálta szóvá tenni, hogy a könyv borítóján a női maszk talán egy férfi menyasszonyarcot rejt, jóval produktívabb visszatérő eseménynek értelmezhetjük a fogak életében a húsvéti tojásfestések idején Dömötör Tekla néprajzi propedeutikáját. Ettől persze ontológiailag komolyabb kapcsolódásnak tekinthető a román vallástörténésszel való első találkozásuk. A Halak jegyében született Eliade A szent és a profán című művének bizonyos passzusai egészen a magzati léthez röpítették vissza az ugyancsak Halak jegyében született fogakat, hiszen az anyjuk terhességének idején folklorisztika kollokviumra készült, amit egy eredetileg Debrecenben született, ám egész munkásságában Jugoszláviára fókuszáló nyelvész-néprajzkutatónál, Penavin Olga tanárnőnél sikerült is tízesre abszolválnia. Habár a szegedi Bálint Sándort majd csak évekkel később, a szegedi bölcsészkarnak köszönhetően ismerik meg a fogak (sőt a száj néhány évig részt is vesz a kar Bálint Sándor Programját kitaláló marketingstábjában), Tekla és Mircea együttesen már erős alapot adtak a kisebbségi néprajzkutató iránti bizalom megteremtésére, majd a titkok kifecsegésére.

A felerősödő nemzeti ideológia ellenére meglepő módon a fogakat nem különösebben érdekelte, hogy a vrácsasszony egy gyüttment, aki Szlavóniából jött, és a felmenői horvátok. Tudták, hogy akárcsak más gyógyítókat, időnként őt is üldözi a hatóság, ezért kénytelen máshova költözni. Így jutott el végül inkognitóban Szegedre, a napfény városába is, ahol a Hattyastelep mögötti Téli kikötőben, a nagy, rozsdás uszályhajók, a rendszerváltás előtt még termékeny folyami szállítmányozás végérvényes befuccsolásának, a romlás örökös, a medencéskikötőben permanensen veszteglő dokumentumainak szomszédságában vett hitelre egy négyszáz négyzetméteres telket (rajta kis, téliesített kerti lak állt). Szájában háromsoros fogazattal, a szerb–magyar határtól mindössze tizenkét kilométerre, vajdasági paprika- és paradicsompalántákból, répa-, saláta- és karfiolmagokból, a fogak öregapjának csicsókaültetvényéből kapott gumókból saját ellátásra veteményeskertet kezdett kialakítani, miközben szándékától függetlenül is egyre inkább betekintést nyert a környék kulturálisan és etnikailag változatosnak tartott lakói életébe. Térus, Treza néni vagy ahogy a fogak a kisebbségi néprajzkutatónak köszönhetően már nemcsak egymás között, hanem ország-világ előtt emlegették, Treszka néni így a gyógyítás mellett megfigyelői munkát is végezhetett, utóbbi tevékenységéről – szomszédjai, a botanikus metszőfogtársak véleménye szerint – kizárólag saját maga szórakoztatására és a korral járó, egyre erőteljesebben fellépő emlékezethomályosulások, felejtések ellen dolgozva a Ginkgo biloba leveleiből főzött, sűrű (valójában toxikus hatású) teát iszogatva, írásos feljegyzésekben számolt be.

A vrácsasszony rövid, sokszor két-három szavas feljegyzéseit a veteményeskertjének műveléséhez szükséges szerszámok mellé beállított sublót fiókjában tartotta a színes dunsztgumik, méretre vágott celofánpapírok, szögek, régi pénzek, a meg nem született gyerekeinek szagoslapjai, a fogak öregapjának disznóölő kései, az egymással háborúskodásban álló kertszomszédok (a már tolószékes Goethe és az idegösszeroppanás szélén álló Kossuth) kukkerolására használt kínai távcső, a különböző rontó objektumok (például tojás, cserépfazék, tégla) kiásásához szükséges, csálé, mégis jól funkcionáló miniásó között. A sublót fiókját mindig kulcsra zárta, mielőtt napnyugta előtt három órával elindult szokásos egészségügyi, egyben anyagbegyűjtő sétájára, a rossz nyelvek szerint ilyenkor élte ki exhibicionista hajlamait is. A hatalom képviselői, akik hátukon nagy gépkarabélyaikkal a Téli kikötőtől a határsáv felé már rutinosan járőröztek, kezdetben még gyanúsnak találták a késő tavasztól egészen október végéig Éva-kosztümben és hosszúszárú, fekete Converse tornacipőben sétáló, különböző füveket, virágokat, leveleket és hajtásokat nagy vászontáskába szedő, nyugdíjas korú asszonyt, aki a víz hőmérsékletétől függően akár kilencszer is megmártózott a Tiszán veszteglő uszályhajók és filantróp vadkacsák között. A határőrök köszönni nem köszöntek neki, igazoltatni se igazoltatták, csak meresztgették a szemüket. A fogak jót kuncorásztak azon, amikor elképzelték a Treszka néni mellkasán lógó, ráncos almákra és a hasa alatt dúsan növő, ősz fanszőrzetre rácsodálkozó, fiatal arcokat. Aztán a szemek megszokták, már a táj organikus részének tekintették, így lett a horvát, talán démonikus attribútumokkal is rendelkező vrácsasszony a magyar hatóság szemében egy zakkant, ám ártalmatlan nudista.

A többi botanikus metszőfog, ha Jung Károly után most egy másik, újabb néprajzkutató vagy akár egy kulturális antropológus faggatná bizalmasan őket, ismét szívesen megnyílna és elmesélné, hogy a sublót zárjába valójában bármilyen egytollas kulcs beleillik. Hiszen mindannyian tudják, Treszka néni girbe-gurba nagybetűkkel lejegyzett horvát–magyar keveréknyelve kevésbé tudósít róluk, ilyen-olyan (etno, modern, posztmodern stb.) botanikai tudással, műveltséggel és képességekkel megáldott metszőfog-szomszédokról, annál inkább tárja fel egy vrácsasszony nem is olyan régi, bevándorló léthelyzetéből fakadó, számára (de a Világtörténelem számára kevésbé) új érdeklődésének, a kukkerolásnak par excellence tárgyait és azok rejtett életét. A néprajzkutatónak vagy antropológusnak, valamint a terepmunkából született, Szeged hitvilágával, szokásrendjével foglalkozó tudományos munka szemfüles kritikusainak és egyéb olvasóknak kell majd eldönteniük, mit jelent az, hogy három, az Életút különböző szakaszaiban tevékenykedő, esetleg megrekedő, kóbor macska – Cilike, a Kiskedves és az Öreg – a páfrányfenyő leveléből készült tea által katalizált élettörténete vagy sorseseménye bontakozik ki a száj migráns, nudista, imádkozó (praktikus mágiái ellenére pacientúrával talán egyáltalán nem rendelkező) asszonyának kerti dossziéiból. És mit jelent az, hogy az akár ezer évig is elélő fa, a Ginkgo biloba által hatékonyan serkenthető szerv, az agyvelő nem egyéb, mint egy befelé fordított bőrdarab.