„[É]deserű és sűrüres/az idő tömblekvárja/oly drabális” – olvasom Parti Nagy Lajos 2017-es létbüfé című kötetében, és azon gondolkodom, mikor változott meg a szememben az időnek ez a plasztikusan leírt természete. Talán épp az elmúlt három évben; bár talán nem, sőt biztosan nincs igazam; inkább fokozatosan kezdtem azt érezni, hogy az idő mintha veszített volna tömörségéből. És mintha az idézett vers sem csupán a tömbsűrűség felé kínálna utat, hiszen mindjárt ott van a látszólag vidám, de szúró-villongó felütés, a „darázsparádé”, aztán következik a drónfelvonulás, azaz darazsak gyűlnek a lekvárra. Ám ha az idő „édeserű és sűrüres”, akkor nagyon is hasonló lehet Medve Gábor régi nyaralásának emlékéhez az Iskola a határon-ban, melyet lázas betegen idézett fel egyszer még otthon, az ágyában, egy csíny miatti bűntudattal küszködve. Az emlék ott és akkor, a rossz hánykolódásban, egyfajta régi, elveszett békét, vágyott unalmat jelentett. „Lógott a strandon, lógott az állomás körül, tudta, hogy nemsokára öt óra, hogy nemsokára fél nyolc; tulajdonképpen reggeltől estig unatkozott. Ahogy minderre visszaemlékezett, mégis rettenetes honvágy fogta el a kis fürdőhely után”.

A jól kiszámítható unalom csak akkor válik értékessé, amikor már nincs lehetőség rá. A nyugalmi helyzet akkor a legvonzóbb, ha éppen felszámolódik. Emlékszem, amikor tavaly, év elején egyre többen suttogták, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát. Aztán egy rövid pillanatig úgy tűnt, talán mégsem, és ekkor sokan kicsit fellélegeztek. Majd sajnos nem sokkal később már olyasmi szalagcímeket olvastam: Európa a háború szélén, és érkeztek a dermesztő fotók a lövészárokban váró ukrán katonákról.

Ekkor klausztrofóbiaélmény keletkezett bennem; amíg a sikló, villogó hétköznapokon sokszor úgy érzem, számtalan lehetőség közül választhatok (hogy ismét Ottlik egy motívumához térjek vissza), akkor hirtelenjében úgy láttam, „erővel” következett be egy olyan lehetőség, amelyből nincs kilépés. Lehet, hogy a béke mindig is tágasnak tűnt, a háború szülte félelem pedig mindig szűkösnek.

Újabb és újabb fotókat láttam a támadásról, és a következő pár napon, héten úgy tűnt, mintha mindannyian valaminek a peremén állnánk, és a szakadékba hullás csak percek kérdése.

Bevillant a különös „történelem-állat” kifejezés, amelyet Szentkuthynál olvastam; vagyis, hogy a történelem igazából egy különálló élőlény oktalan mozgása. Ezt mindig is nagyon izgalmasnak és intellektuálisnak éreztem, és most be kellett látnom azt is, hogy valahol egy végtelenül „reális” tapasztalaton nyugszik. A háború kitörésekor nyomban elveszítettem azt a képzetemet, hogy a történések valamiféle hosszabb folyamatok lennének (holott, persze, azok), és az a sejtés vagy inkább riadalom fogott el, hogy itt egy rémség tört elő, és igazából már senki nem tehet semmit. Ilyen gyorsan robog tovább egy busz vagy vonat is. Reggel, a fürdőszoba hideg csempéi között még nem tudom elképzelni a lendületet, az éles fény villanását a kék fogódzókon, aztán mégiscsak fel kell szállnom valahol, és a járat nyomban süvít is velem; üvegablakok, szürke betonoszlopok torlódnak egymásra a szemem előtt. Vagy eltűnik mögöttem a kopottas pályaudvar, ahogy Kassák Lajos Angyalföldjének végén is „a végtelenség felé” indul a háborús vonat, tele katonákkal.

Az inváziót irányító vezérek vigyora vagy háborgó, dühödt arca, a fényképek, melyeket azokban a napokban láttam a pózoló, állig felfegyverzett orosz zsoldosokról, nemcsak azt az érzést keltették fel bennem, hogy bármikor bármi könnyen megtörténhet, de szabályosan azt, hogy ugyan külső szemlélőként, mégis olyasvalaminek a részese vagyok, amiről az a – nem túlzottan megalapozott – gondolatom volt addig, hogy még egyszer nem történhet meg. Mintha régi, fekete-fehér fotókat néztem volna, pedig nagyon is színesek voltak, és a napi hírek között. Történelmi tanulmányaim alapján mindig azt hittem, hogy a bekövetkező eseményekre – bizonyos fokig – azért lehet előre számítani (lehetett is), ám akkor mégis azt kérdeztem magamtól, mindez hogyan történhetett meg, hogyan szökkenhetett elő órák, napok leforgása alatt. A tágas tér, azaz az olyan tér, mely kóborlásra és felfedezésre ad nekünk lehetőséget, tűnhet természetesnek, de nagyon ritka, és ha szétpukkan, mint egy buborék, már csak sóvárgunk utána.

Elgondolkodtató, hogy 1914-ben Karinthy Frigyesnek milyen illúziókkal kellett leszámolnia a történelmet illetően: „[o]lvasmány volt a történelem, - érdekes könyv, sok kötetben és sok fejezetben, néhol kicsit művészietlen, szinte ponyvás, mint a rémregények – és mi az utolsó fejezetet nyugodtan tettük le, odaképzelve az utolsó sor alá »vége a regénynek« […] Micsoda ébredés, vagy inkább milyen borzasztó álom, - szemünket dörzsöljük és riadtan nézünk körül: egy üres oldal volt csak, amit a könyv utolsó lapjának hittünk, s most jön a következő fejezet […]”. Bár mára a félelmem sokkal inkább elcsigázottsággá, sokkal inkább fáradtsággá vált, az álomból nem tudok (nem is lehet) felébredni. A fronton, nem is annyira messze tőlünk, továbbra is véres harcok folynak, a városokban gyerekeket, civileket ölnek meg, házakat bombáznak szét. Nekem pedig általában véve is le kellett mondanom a tágasság, vagy inkább az idő biztonságának érzetéről.