A May December forgatókönyvírója, Samy Burch fiktív elemekkel átszőve azt a ’90-es években megtörtént esetet dolgozza fel, amikor a 34 éves seattle-i tanárnő, Mary Kay Letourneau viszonyt kezdett a 12 éves diákjával, ezért képe évekig a bulvármagazinok címoldalát foglalta el. A bizarr és tabudöntögető sztoriban a nő 7 év börtönbüntetést kapott, az ítéletre várva és a rácsok mögött két gyereket is szült fiatal szeretőjének, majd a szabadulás után összeházasodtak, és 12 évig együtt maradtak.

Todd Haynes a valóságot kiszínezi és a részletek helyett az utóhatásra, a következményekre kíváncsi, ezért napjainkban, egészen pontosan 2015-ben találkozunk a szereplőkkel, amikor a gyerekeik már az érettségire készülnek.

A May December alaphelyzete mindössze annyi, hogy a botrány hősnőjét, Gracie-t és jóképű férjét, Joe-t otthonuk kényelmében felkeresi a hollywoodi színésznő, Elizabeth, aki a róluk készülő filmben Gracie-t fogja alakítani, és aki a hitelesség kedvéért szeretné megismerni a házaspárt és szerelmük történetét. Elizabeth külső szemlélőként rakja össze Gracie jellemrajzát, és ahogy egyre több időt tölt a nő társaságában, úgy veszi át fokozatosan gesztusait, utánozza le mimikáját és manírjait. A színésznő a method acting szellemében a szerep rabjává válik, és perverz csodálattal vizsgálja Gracie személyét, miközben a család bizalmába is beférkőzik. Pár hét leforgása alatt beszél Gracie volt férjével, a testvérével, az előző házasságából született felnőtt fiával, ellátogat a gyerekek gimnáziumába, ahol a drámaórán vendégelőadóként beszél a színészet fortélyairól és a szexjelenetek szokatlan természetéről, továbbá a vele egykorú Joe-ra is kiveti hálóját.

A film – ahogy azt Elizabeth mondja – „komplex és emberi történet”, olyan karaktertanulmány, melyben a színészeké a rivaldafény. Todd Haynes ezúttal elhagyja a Douglas Sirk-melodrámákat megidéző, élénk színekben burjánzó vizuális világot és a stilizált operatőri beállításokat. Christopher Blauvelt kamerája az alanyokra és közvetlen környezetükre fókuszál, bejárja a napos és légies tereket, valamint közelik és zoom használatával emeli ki a karakterek reakcióit, eszköztárában előkerül a tükör szimbolikus alkalmazása, aminek segítségével hosszasan és aprólékosan figyelhetjük meg azt a folyamatot, ahogy Elizabeth átlényegül Gracie-vé. A szappanoperákra emlékeztető ábrázolásmódot erősíti az 1971-es A közvetítő című filmből átemelt Michel Legrand-zene. Az intenzív dallamok a legváratlanabb pillanatokban csendülnek fel és egészen sajátos módon dramatizálják a látottakat, illetve teszik humorossá az abszurd jeleneteket.

A May December a meglepő tónusváltásoknak köszönhetően végig leköti a néző figyelmét. Todd Haynes a pedofíliát, a kiskorúak megrontását érintő téma kibontásában lehetőséget biztosít a karaktereknek arra, hogy elmondhassák a saját igazságukat. Gracie szégyenérzet nélkül kitart amellett, hogy Joe az igaz szerelme, nincs benne megbánás vagy bűntudat, a normalitás látszatát fenntartva éli a kertvárosi családok átlagos életét, és vállrándítással fogadja a megvető szempárokat. Számára az sem szokatlan, hogy unokája és Joe-val közös gyerekeik egyidősek. A fiatal férj és apa Elizabeth érdeklődésének hatására kezd elbizonytalanodni a házasságában, és talán életében először áldozatként tekint magára, akitől megfosztották a tinédzserévek nyújtotta szabadságot és a szexualitás felfedezésnek lehetőségét. Ikergyerekei is inkább haverként tekintenek rá, aki legalább annyira keveset tud az életről, mint ők. A jelentős korkülönbség miatt a kapcsolatban egyértelműen a nő a domináns, irányító fél, a férfi pedig passzív és alárendelt. A törékeny idilljükbe belecsöppenő és a voyeur szerepét betöltő Elizabeth-et saját érdekei vezérlik, de nem ítélkezik Gracie felett. A színésznő az általa megfigyelt és gondosan tanulmányozott párhoz hasonlóan önmaga ideáját közvetíti a külvilág felé, vagyis a befutott és magabiztos hollywoodi sztár perszónáját, aki a négy fal között magányos és bizonytalan. Gracie gyermeki naivitásából és határozott kiállásából fakadó kettőség ámulatba ejti Elizabeth-et.

A May December ügyesen építkezik a filmkészítés és a szerepjátszás által felkínált önreflexióra. Haynes és profi színészei igaz történetet visznek a vászonra, miközben a cselekmény magját ugyanannak az esetnek a megfilmesítése és előkészületei adják. Így nemcsak Elizabeth próbafolyamatát látjuk, hanem azt is, amikor keresik a 13 éves Joe-t eljátszó gyerekszínészt, vagy a konkrét forgatás pillanatképeit.

Todd Haynes ezúttal is pontosan rajzolja meg a kisváros pletykákkal táplálkozó közösségét és társadalmi normákon és kötött szerepeken alapuló ítéleteiket. Korábbi műveitől (Távol a mennyországtól, Bálványrock – Velvet Goldmine, Carol) eltérően a homoszexualitás ezúttal nem jelenik meg, bár Elizabeth plátói vonzódása Gracie-hez felidézi a témát. A May December a celebek (az egykori botrányhős és a filmcsillag) világát veszi górcső alá, és torz tükröt tart alanyainak. Itt mindenki álarcok mögé bújik, ezért Elizabeth is csak becsapja magát, amikor azt hiszi, hogy sikerült Gracie igazi énjét meglátnia, és megalkotni a karakterét.

Elizabeth-et Natalie Portman alakítja, aki rég tudott ennyire meggyőzően más valakivé átlényegülni. Eszköztárában visszafogott és elegáns. Ellenpólusa, Julianne Moore Gracie-ként igazi enigma, akit sem Elizabeth, sem a néző nem tud megfejteni. A két Oscar-díjas színésznő jutalomjátékot kapott Todd Haynestől, és láthatóan élvezték a forgatást, örömmel ízlelgették a szerepükben rejlő finomságokat. Moore-nak ez már az ötödik filmje a rendezővel. Joe-t a Riverdale sorozatból ismert Charles Melton formálja meg, aki remekül ragadja meg a karakter belső kételyeit és könnyen manipulálható személyiségét.  

A 62 éves rendező olyan melodrámát készített, amely megvalósításában a tévéfilmek és sorozatok hangulatát eleveníti fel, azonban a heves érzelmek és fordulatok helyett a három központi figura egymás közti viszonyainak folyton változó dinamikájára fókuszál. A May Decembert angolul a camp jelzővel lehetne leginkább leírni – direkt módon harsány és mesterkélt, miközben megmarad „komplex és emberi történetnek”, ebben rejlik egyedisége és provokáló stílusa. 

Képek: Festival de Cannes / François Duhamel