A Disney Stúdió élőszereplős önremake-sorozata újabb állomáshoz ért, ha tetszik, újabb áldozatot szedett. Hogy Az oroszlánkirály hiperrealisztikus, beszélő szavannai CGI-állatainak abszolút mélypontja után miért kell tovább erőltetni a koncepciót, az ugyanazzal az ötlettelen és kockázatminimalizáló attitűddel magyarázható, ami a szemünk előtt ítéli a Marvel-franchise filmjeit hosszas kiszenvedésre. A régi sikereket újra feltámasztani és zombi-korpuszukon tort ülni azonban határozottan kifizetődő üzletpolitikának bizonyul, ezért egyre magabiztosabb büdzséket is kapnak ezek a produkciók.

A kis hableány két órán bőven túlnyúló játékidejével a számos musicalt és nagyszabású családi filmet rendezett Rob Marshall (Chicago, A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken, Vadregény, Mary Poppins visszatér) kezében nehezen lenyelhető pirulává válik. Kisgyerekekkel kényelmetlenül hosszú és nem szűkölködik kifejezetten ijesztőre sikerült jelenetekben, a nagyobbak számára viszont elképzelhető, hogy az eredeti klasszikus ikonikus jeleneteinek beállításról beállításra történő rekreációja nosztalgiautazás helyett inkább fárasztóvá és kellemetlenné válik. 

S míg a Ringat a víz és a többi sláger, amit huszonsok éve elnyűtt szalagú magnókazettákról hallgattunk unásig, természetesen nem maradhatott ki az élőszereplős őrületből, addig a mára kissé porossá és avíttá vált történetet mindenképpen ki kellett pucolni itt-ott, hogy a kor sztenderdjeinek megfeleljen. Az elkészült mű tehát két irányból kerül prés alá: egyszerre hoznia kell a formátum által megkövetelt realizmust, az újrázás megkövetelte „felnőttmese” ideológiai igényességét és narratív kidolgozottságát – azaz, hogy kijavítsa elődje hibáit, pótolja hiányosságait –, másfelől viszont egy fantázia szülte lények által benépesített, egzotikus és elérhetetlen világba kell elkalauzolnia, ahol a klasszikus mese bűverejével kell hatnia. Ez a kettős szándék folyamatosan érzékelhető a filmen, az egyensúlyi helyzet azonban időnként érezhetően megbillen.

Míg az első beállításban a vad, viharos és fenséges végtelen tengert látjuk, a film pedig magától Hans Christian Andersentől választ mottót a sírni képtelen, emiatt sokkal jobban szenvedő hableányról, még hihetnénk azt, hogy A dzsungel könyve önadaptációjához hasonlóan sötétebb színekkel kívánják az alkotók elénk vezetni a jól ismert történetet, ám legkésőbb az első zenés betétnél kiderül, hogy ennek a Demóna-féle stiláris vonalnak nem lesz érdemi folytatása. E helyütt jegyezném meg, hogy tartózkodnék Ariel (Halle Bailey) és testvérei bőrszínén, rasszjegyein való felháborodáson – mégis milyen logika kérhető számon a hableányok származásában? Ennél sokkal érdekesebb változás, hogy Hablaty, a két világ közötti mediátor szerepében tetszelgő sirály immár afféle habókos tündérkeresztanyává változott. Tehát a kötelezően modernizált, rassz- és gender-demokratikus szereposztáson túl a hagyományos üzenetet kellett egy kissé kipofozni, s az öko- és társadalomkritikai motívumok mellett magának Triton királynak (Javier Bardem) sikerült a szájába adni a tanulságot, hogy tudniillik se hab-, se semmilyen leány soha ne adja a hangját egy férfiért. Bármily szájbarágós lett is az alapanyag, a szereplőkre nem lehet panasz, nagyon igyekeznek háromdimenzióssá növelni a karaktereiket, a némi háttértörténetet kapott Eric hercegtől a hét tenger úrnőiként megjelenő hableány-testvérekig. Külön ki kell emelni viszont Melissa McCarthyt mint Ursulát, a tenger boszorkányát. McCarthy egyszerre idézi meg híven rajzolt elődje jellegzetes vonásait, mozdulatait, sőt hanghordozását, és képes az élőszereplős remake-ne kijáró, egy lépéssel a szükségesnél mindig túlzóbb, campbe hajló játékra, ami az ő jeleneteit a film legjobb pillanataivá avatja. Nem túlzás állítani, hogy a komika élete alakítását hozza korpulens octopusként.

Mindezzel önmagában persze semmi gond nem lenne – a több mint két óra alatt leginkább az a folyamatosan szem előtt lebegő, idővel lassan a bőr alá bekúszó kognitív disszonancia teszi próbára a nézőt, hogy míg hallani hallja a gondosan megmunkált akusztikai jeleken keresztül, hogy egy realisztikusan ábrázolt, víz alatti világban vagyunk, minden pont úgy csobog, örvénylik, ahogyan kell, s látjuk, amint a hableányok testén a víz megtöri a fényt, s a hajuk súlytalanul örvénylik körülöttünk – akkor mégis hogyan lehet, hogy a víz közegének torzító hatása egyedül a szereplők arcán nem érvényesül, a szájukból pedig beszéd közben nem szöknek ki buborékok? Mindezt egy rajzfilmben vagy akár egy CGI-animációban is probléma nélkül el tudjuk fogadni – az élőszereplős hableányok azonban feladják a leckét az egyszeri nézőnek. A film kiállítása pazar, tényleg rengeteg munkaórát öltek bele a látványba a szorgos VFX-szakemberek, csak hát a naturalista-realista ábrázolási megközelítés és a szükséges esztétikai ráncfelvarrások egymásnak feszülése miatt A kis hableány egyszerűen nem képes kimozdulni az uncanny valley terrénumából. Itt legfeljebb az új generáció képviselőiben bízhatunk, akik már beszélő CGI-oroszlánokon és hiperrealisztikus éneklő Balun tanulták a filmnézést.

A kis hableány (The Little Mermaid), amerikai fantasy, musical, családi film, 90 perc, 2023, Rendező: Rob Marshall, Alapötlet Szerző: Hans Christian Andersen, Forgatókönyvíró: Jane Goldman, David Magee, Producer: John DeLuca, Rob Marshall, Lin-Manuel Miranda, Marc Platt, Szereplők: Halle Bailey, Awkwafina, Jonah Hauer-King, Melissa McCarthy, Javier Bardem, Forgalmazza a Fórum Hungary, Bemutató: 2023. május 25.