Kovács Eszter első kérdésével azt szerette volna kideríteni, hogy a meghívott vendégek közül kinek milyen gyerekkönyv volt a kedvence, amit ma már nem igazán tud értékelni; melyek azok a gyerekkönyvek, amelyeket régebben nem tudott értékelni, ma viszont már igen; és melyek azok, amelyek régtől fogva mind a mai napig kedvesek számára. A moderátor személyes példákkal kezdte a sort: felnőttként a Kököjszi és Bobojsza csalódást okozott számára, az Alíz Csodaországban ellenben pozitív élményt jelentett; Erich Kästner és Astrid Lindgren műveit pedig mindig is nagyra értékelte. A felsorolást Molnár T. Eszter folytatta: A világ leggazdagabb verebe korábban nagy kedvenc volt számára, mára viszont belátja, hogy kissé didaktikus a történetet. A Történetek a kutyusról meg a cicusról című művet pedig, bár régen szerette, most nem adná a gyerekei kezébe. Bendl Vera régebben nem kedvelte Lázár Ervin meséit – ahogyan Mészöly Ágnes sem –, ám beismerte, hogy így is nagy hatással voltak írói nyelvezetére. A krimik közül korábban Sherlock Holmes történeteit részesítette előnyben, ma már inkább Agatha Christie pártján áll. Amikor a Harry Potter sorozat megjelent, bár már nem volt gyerek, nagy rajongással olvasta, majd ez megismétlődött, amikor saját gyermekeinek olvasta fel a köteteket. Berg Juditot sem Micimackó, sem Erich Kästner Május 35 című műve nem fogta meg, bár ez azóta sem változott. Az édesanyja a Pöttyös Pannit nem kedvelte, így amikor Berg Judit kérte, hogy olvasson fel belőle neki, mindig más történeteket talált ki. Gimesi Dóra emlékeiből az villant fel, hogy egyetemista korában rajongott Milan Kunderáért, felnőtt fejjel viszont már közhelyesnek látta korábban filozofikusnak gondolt írásait. Harcos Bálint a Kököjszi és Bobojsza történetet erőszakossága miatt, a Mazsola és Tádét pedig a benne megjelenő kiszolgáltatottság miatt nem kedvelte; a Mosó Masa mosodája és A kesztyű című mese sem olyan nagy élmény már számára. Pozitív emlékként emelte ki azonban a Kippkopp mesekönyveket, amelyekről úgy gondolja, hogy a bennük megjelenő kuckózós élmény fogja meg a gyerekeket.

Bár Kovács Eszter a kérdés feltevésekor azt remélte, kirajzolódik majd valamilyen tendencia, hogy mit tekinthetünk jó gyermekirodalomnak – például, hogy a nagy klasszikusok mindenki szívéhez közel állnak –, ez nem történt meg. Így a beszélgetés résztvevői azt a konklúziót vonták le, talán azon van a hangsúly, hogy a szövegnek partnernek kell tekintenie az olvasóját, jelen esetben a gyerekeket. A felnőttek valószínűleg inkább esztétikai, a gyerekek pedig inkább pszichológiai alapon ítélik meg az általuk olvasottakat. Megfogalmazódott az a dilemma is, miszerint attól, hogy valami tetszik a gyerekeknek, az nem feltétlenül tekintendő gyermekirodalomnak. Gimesi Dóra kiemelte, hogy a didaktikusság is vonzó lehet a fiatal olvasók számára, hiszen egyfajta biztonságérzetet sugároz. Sokszor a népmesék is erre építenek – tette hozzá Bendl Vera. Harcos Bálint még nem találkozott senkivel, aki gyerekkorában rajongott volna az Alice Csodaországban című műért; érdekes, hogy egy angolok által összeállított „minden idők legjobb könyvei” listáján nem is a mese, hanem a fantasy kategóriában kapott helyet.

Bár sokan már egészen fiatalon elkezdenek szépirodalmat írni, általában mindig a saját korosztályukhoz szólnak, nem a náluk fiatalabbakhoz. Ennek elsősorban ismeretelméleti okai lehetnek, hangzott el. Jogosan merülhet fel a kérdés, mi motivál egy felnőttet arra, hogy nála jóval fiatalabb korosztályhoz szóljon az írásaival, illetve eközben milyen írói szerepből tekint önmagára? Erre természetesen több alternatíva is létezik, hiszen szólhat az író egy elképzelt vagy éppen az önmagában élő gyermekhez is. Bár Weöres Sándornak vagy Kántor Péternek nem volt saját gyermeke, mégis leginkább az ő nyelvükön tudták poétikai üzenetüket formába önteni. Fontos persze azt is megemlíteni, hogy ha valaki gyermekirodalmat ír, annak nagyon tudatosan kell témát választania, és redukálnia kell a szókincsét és a mondatszerkezeteit attól függően, hogy milyen korosztályhoz szól. A jelenlevők arra jutottak, nem probléma, ha a szerző elhelyez apró utalásokat, poénokat, összekacsintásokat, amelyeket csak a felnőtt olvasó ért, de nem aránytalan mértékben.

Molnár T. Eszter azt fogalmazta meg, hogy ő mindig akkor ír gyermekirodalmat, ha mondanivalója meseformátumban jól működne, ellenben felnőttirodalomban giccses hatást keltene. Harcos Bálintban mindig konkrét szavak, szókapcsolatok indítanak el egy történetfolyamot, azonban soha nem apa szerepből szól az olvasóihoz, inkább mint egy öregebb cimbora. A barátság éthosza Berg Judit Ruminivel való viszonyában is hangsúlyos szerepet kap. A jelen lévő szerzők közül többen vágyteljesítésként tekintenek gyermekirodalomi alkotásaikra, előfordul, hogy segít nekik a sebgyógyulásban is ez a fajta kreativitás. Sokan akkor kezdenek el gyermekirodalmat írni, amikor szülővé válnak, persze lehet, hogy előtte is megvolt bennük az írói ambíció, azonban ez az az életesemény, amelynek hatására ki is bontakozik.  Berg Judit fontosnak tartotta azt is megemlíteni, hogy a gyerekek sok tekintetben még okosabbak, mint a felnőttek, így másfajta, mélyebb figyelmet igényel a nekik szóló hiteles alkotás. Nincs lehetőség a csúsztatásra, hiszen a meséket a saját világuk részeként tudják értelmezni, teljességgel beleélik magukat a szereplők helyzetébe.

A beszélgetés fő kérdése az volt, hogy meg lehet-e különböztetni gyermek- és felnőttirodalmat? Ez több dilemmát is felvetett, például hogy miért kezelik a gyermekirodalmat homogén műfajként, illetve hogy a felnőttirodalom terminus technikusa csak a gyermekirodalom viszonylatában létezik, önmagában nem; bár alapvetően a szépirodalomra gondolunk ezen megnevezés alatt. Az egyik lehetséges, a beszélgetés alatt megszülető definíció ez lett: a gyermekirodalom az, amit a gyerekek is be tudnak fogadni úgy, hogy közben a felnőttek is érteni és értékelni tudják.